ürgeöntés

Az Alföldön, a Dunántúlon, a palócoknál az ürgét (lat. Citellus citellus) földalatti vackából kiöntik s az előbúvó állatot nyakánál megragadva, horoggal elkapva a földhöz csapják. A volt nagybirtokokon a fiatal béreslegények vasárnaponként jártak ürgészni s a levagdalt ürgefarkok után az uradalomtól kisebb pénzösszeget kaptak. Az ürgehúst egyes vidékeken (pl. a Pest megyei Monor környékén) sütve, főzve fogyasztották. A cigányok napjainkban is eszik. Az ürgemájat farkashályog ellen kenőcsként használták. A jászsági, a nagykunsági néphit szerint az ürge bőréből készült erszényből a pénz soha ki nem fogy. – Prémjéért kiöntik a hörcsögöt (lat. Cricetus vulgaris), a molnárgörényt (lat. Mustela eversmanni) is. A rókát, borzot kotorékjából a falusi alkalmi vadfogók ronggyal, száraz marhatrágyával, vizes szénával, szalmával ma is kifüstölik. Az előbúvó állat elé gyakran zsákot helyeznek. A borz zsírját főzésre, világításra, bőrpuhításra használják. Beregben szőre elégetésével távol lehet tartani a gonoszt. Hája, zsírja a reumás testrészeket gyógyítja. Az ürgeöntés a román, ukrán síkságon is gyakori, ahol az ürge húsát szintén fogyasztották. A különböző állatok odújukból való kifüstölését a középkori francia, német vadászirodalom is említi, s napjainkban még Európa- és Ázsia-szerte ismert vadfogási mód. – Irod. Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik (Bp., 1927); Manninen, 1.; Die Sachkultur Estlands (I., Tartu, 1931); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Borzsák Endre: Pákászat Monoron és környékén (Ethn., 1937); Vajkai Aurél: Adatok a Bakony gyűjtögető és vadfogó életmódjához (Vasi Szle, 1938).