vákáncsos

debreceni erdőtelepítő, aki az általa beültetett erdőparcellát (a vákáncsot) a fák felnövekedéséig gondozta és a facsemeték között saját szükségletére kapás növényeket termesztett. Az elnevezés a lat. vacans (’megüresedő’) kifejezésre vezethető vissza, amely az 1820-as évektől a debreceni közigazgatási iratokban a városra szálló elhagyott vagy elpusztult erdőterületek megjelölésére szolgált. Később ’betelepítendő parcella’ jelentése alapján nyerte el az erdőtelepítést végző személy a vákáncsos megnevezést. – Az 1880-as években vezette be Debrecen városa az erdőtelepítés hatékony és egyben ingyenes módját, amellyel az akkorra már jelentékennyé váló munkanélküliségen is segíteni tudott. A város a sokgyermekes nincstelenek között 6–8 holdas irtásföldeket osztott ki erdőtelepítésre. Az elszegődött vákáncsosok lehetőséget kaptak kunyhó és ól építésére, és megengedték nekik, hogy a makkvetés vagy a faültetés sorközeibe kukoricát, burgonyát, tököt, babot vessenek. A termesztett növényekkel együtt a faültetést is megkapálták. 4–5 év múlva, amikor a telepítés annyira megerősödött, hogy a köztes művelést már nem lehetett folytatni, a vákáncsos új parcellát kapott telepítésre. Ezért állandóan költöznie kellett. A sajátosan vándorló életformából következett, hogy lakóépülete és annak berendezése igen kezdetleges volt. Félig a földbe vájt, földdel fedett kunyhóban lakott családjával. Az egy, ritkábban két helyiséges lakás berendezése a legnélkülözhetetlenebb bútordarabokból (ágy, szék, asztal) állt. A földkunyhóban eleinte a földön tüzeltek, később csikótűzhelyet használtak. A kemencét az udvarra építették. A vákáncsos egy lovat, egy-két tehenet, disznót és baromfit tarthatott kunyhója körül. Télen favágással is foglalkozott, a kitermelt tuskó és gally felét eladhatta, ezért többen talyigát, egylovas szekeret tartottak. A város szegényebb lakosságát ők látták el tüzelővel. Megélhetésükhöz hurokkal, csapdával végzett alkalmi vadfogás is hozzájárult. A vákáncsos szigorú szerződésben állt az erdőgazdasággal. Sem kunyhóját, sem vákáncsföldjét nem adhatta át másnak, kunyhójába idegent nem fogadhatott be, a földet bérbe adni vagy részben kiadni nem lehetett. Az erdősítés befejezése után kunyhóját le kellett bontania, telephelyét köteles volt feltörni és husánggal beültetni. A vákáncsos az agrárproletariátus legkiszolgáltatottabb rétegébe tartozott. Munka- és életkörülményei a teljes elmaradottság és analfabétizmus szintjén tartották. Az elszegényedett parasztok csak a végső esetben választották ezt a megélhetési formát. A debreceni vákáncsosok létszáma 1921-ben megközelítette az ezer családot, majd a későbbi években számuk rohamosan csökkent, az 1940-es években pedig megszűnt ez a speciális foglalkozás. – Irod. Balogh István: Adatok a debreceni erdőgazdálkodás történetéhez. A vákáncsosok (Debrecen, 1936); Miklós Zsuzsa: A debreceni vákáncsosok (A Déri Múz. Évkve, 1972, Debrecen, 1974).