| Zsigmond Gábor (Bp., 1946–) | TARTALOM | zsinóros nadrág |
zsindely
fenyőfából faragott vékony lemez, melyet tetőfedésre használtak (40–80 cm hosszú). Egyik hosszanti oldala jóval vastagabb, mint a másik. E vastagabb felébe rövid nyelvű csákányformájú hornyolóval árkot hornyolnak, amibe a szomszédos zsindely keskeny oldalát eresztik bele, majd keményfából faragott szegekkel hozzászegezik az alatta lévő tetőléchez. Ezzel az eljárással az esővíz befolyását és a zsindely rothadását akadályozzák meg. Fedésnél a zsindelyeket igyekeztek különböző irányban érdekesen és ízlésesen elhelyezni; az alsó és legfelső, a gerincen kiálló végeket szépen kifaragni, hogy azok csipkésnek hassanak. – A zsindellyel való tetőfedés a 19. sz. derekáig az egész országban általánosan elterjedt volt. Bár a zsindelyezés többszöri javítással sem tartott tovább 25–30 esztentődnél, a középületek (templom, harangtorony, városháza stb.), a kastélyok és városi polgárházak többségükben zsindelyezettek voltak. Parasztházak és fedeles kapuk zsindelyezése csupán a magasabb hegyvidékeken volt szokásban, egyébként nád és zsup fedelük volt. A zsindelykészítés a magas erdős hegyvidékeken (Felföld, Erdély) háziiparszerűen, kiegészítő munkaként folyt. A zsindelyt jórészt tutajokon (Vág, Tisza, Maros) szállították le a fafaragó központokból a városokba és a síksági részekre. A vándor faeszközárusok is foglalkoztak zsindelyszállítással. A 19–20. sz. fordulójától az erdők nagyarányú pusztulása miatt a zsindely-fafaragás visszaesett. Ugyanakkor a cserépfedés terjedésével az iránta való kereslet is lanyhult. Jelenleg már csupán speciális mesterségként űzik, műemléki épületek fedelének javítására készítik. A zsindelyhez hasonló durvább tetőfedő deszka a → dránica vagy fatégla. – Irod. Nagy Jenő: Zsindelyfaragás a kalotaszegi Magyarvalkón (Erdélyi Múz., 1944); Molnár István: A hazai zsindelyfaragás térbeli-időbeni alakulásának egykori és mai termelési sajátosságainak néhány vonása (A Székelykeresztúri Múz. jubileumi évkve, Csíkszereda, 1974).
