szőlőoltás

1. terméketlen, gyengén hajtó és rosszul termékenyülő hazai tőkék nemesítése és fiatalítása vagy zöld oltógallyakkal. Egyéb elnevezései: ótás, ojtás, ujtás. A római kori gazdasági írók leírásaiból ismert szőlőoltási eljárások (nyakba oltás, zöldoltás) a középkori európai szőlőművelés gyakorlatában gazdagodtak. A Kárpát-medencében a 14–16. sz.-ban feltételezhetően ismert volt a gyümölcsfők oltásával együtt a szőlőoltás is. A 16–18. sz.-ban a szőlőmonokultúrás területeken (főként az Északi Középhegység vidékén) az igényes szőlőművelésre törekvéssel, a gyümölcsfák nemesítésének fokozott gyakorlatával a szőlőoltás a paraszti szőlészeti szakismeret része lett. A paraszti szőlőművelésben leginkább alkalmazott szőlőoltási mód volt a törzsbe, nyakba oltás, hasíték vagy ékoltás: az anyatőke fejét lefűrészelve a tőkenyakba oltókéssel vagy külön e célra szolgáló hasítóval éket vágtak, ahová egy-három oltóágat helyeztek el. Zsineggel körülkötötték, és sárral vagy oltóviasszal kenték be. Párosítás, vesszőbe oltás alkalmával az oltandó vesszőn s az azonos átmérőjű nemes csapon is oltókéssel harántirányú összeillő metszlapot vágtak, s hársfahánccsal erősítették össze. E fás oltásokat hagyomány szerint Gyümölcsoltó Boldogasszony (márc. 25.) hetében végezték. – A zöld oltásnál, percbe oltásnál a növekvőben levő hajtásrészeket tették továbbfejlődésre alkalmassá, e munkát pünkösd táján végezték. Az oltás előtt néhány órával a nemes tőkékről szedett oltóhajtást, rekenőt az anyatőke hajtásának bütyök vagy perc felett vágott résébe illesztették. A zöld oltást a 18. sz. eleje óta ismerik Baranya megyében. A szőlészeti szakirodalom magyar eredetű szőlőoltási módnak tartja, ez az állítás azonban még további történeti bizonyításra szorul. – 2. Gyökeres oltvány, átoltás. A filoxera pusztítása után, az újjátelepítés idején kapott a szőlőoltás új szerepet és nagy jelentőséget. A 19. sz. végén szőlő-szaporítóanyag készítése céljából a kézben oltás során a szőlőoltási eljárások (párosítás, zöld oltás) felhasználásra kerültek: az amerikai eredetű vadvesszőbe (mint föld alá kerülő alanyba) oltották a hazai, európai nemes csapokat. Az amerikai direkttermő fajták (Otelló, Nova stb.) átoltásánál is a zöld oltást alkalmazták. Néhány szőlősfalu kapásrétege a fás oltványok, gyökereztetett szaporítóvesszők előállítására specializálódott (pl. Abasár, Nagyréde Heves m.-ben). – Az oltó emberek az ország legtávolabbi pontjain is megfordultak, a hagyományos és új szőlészeti szakismeret közvetítői voltak. A megfogant oltások után kapták bérüket. A gyökeres oltványok készítése már műszőlészeti eljárások mintái szerint történt, mégis tükrözi a paraszti szőlőtermesztés tapasztalatait. – Irod. Vincze István: Szőlőművelés és eszközei a borsodi Hegyközben (Népr. Közl., 1960); Kecskés Péter: A szőlő telepítésének hagyományos és újabb eljárásai a Mátraalján (Egri Múz. Évkve, 1968).