szövőszék

TARTALOM

sztina

szövőtábla

szalagok, laposkötelek készítésére szolgáló arasznyi fatábla, amelyen egymás mellett sűrűn vájatok és rések sorakoznak. A készítendő szalag hosszának megfelelő hosszúságú fonalakat egyenként fűzik be a nyílásokba és a lyukakba. Az összefogott fonalak egyik végét a madzagszövő asszony a hasán a köténye kötőjéhez köti, majd leülve, lábának nagyujjára hurkolja a fonalköteget olyan távolságban, hogy maga előtt kissé megfeszítse. Kb. a térde felett tartja a befűzött szövőtáblát, amely szélességének megfelelően síkba rendezi a fonalakat. A szövőtábla megemelésével a lyukakba fűzött páratlan fonalak megemelődnek, a párosak – a vájatban csúszva – alul maradnak: a keletkezett nyíláson átvetik a keresztfonalat. A szövőtábla lenyomásával a lyukakba fűzött páratlan fonalak lenyomódnak, a párosak – a vájatba csúszva – felül maradnak: az így keletkezett ellentétes nyíláson visszadobják a keresztfonalat. Majd tenyérrel, esetleg kis fakéssel egymásra verik a keresztfonalakat. A művelet egyetlen eszköze a nyüst (→ szövés) szerepét betöltő szövőtábla, minden más funkciót az emberi test lát el. A kész szalagot, laposkötelet a derékon gyűjtik össze. – A szövőtábla az egész Kárpát-medencében ismert, századunkban azonban már csak cigányok dolgoztak vele. Magyar neve szövőtábla, szövődeszka, laposkötél-szövő, madzagszövő, madzagverő stb. A magyar nyelvterületen túl úgyszólván egész Európából van adat legalább korábbi használatára: a késői középkorban, az újkor elején a kimódoltabb (dobozos) szövőtáblák a felsőbb osztályok asszonyainak kézimunka-eszközei voltak. É-Európában azonban finoman kidolgozott, sok áttöréses (35–50 lyuk és vájat) szövőtáblán parasztasszonyok még a múlt század végén is mintás, színes szalagokat, öveket szőttek. Nagyméretű (150 cm hosszú) változata a szeremlei (Bács-Kiskun m.) pokrócszövő borda, amellyel 110–120 cm szélességű pokrócszövet készíthető. Udvaron felállítva dolgoznak vele. A két láncfonaltartó rudat a készítendő pokróc hosszának megfelelő távolságba állítják fel, majd a kifeszített minden második fonalszálat a szövőborda lyukaiba s minden másodikat a pálcák közeibe fogják. A borda megemelésével és lehúzásával keletkező ellentétes nyílásokon dobják át a keresztszálat. Hárman dolgoznak vele és egy nap alatt készítik el így a pokrócot. A szövőtábla egész Ázsiában ismert, keletre Indonéziáig. É-Amerikában prekolumbián korú, s valószínűleg a vikingekkel jutott oda. – Irod. Bátky Zsigmond: Szalagszövő táblácskák (Népr. Ért., 1901); Szolnoky Lajos: A kender és feldolgozója Kemencén (Ethn., 1949); Szolnoky Lajos: A népi mesterségek gyűjteménye (A Néprajzi Múz. 1961. évi tárgy-gyűjtése, Népr. Ért., 1962).