tambura

a lantfélék családjába tartozó, kis testű, hosszú nyakú pengető hangszer; az Alföldön a → citera neve. Szeged környékén tökciturának is nevezik a tamburát, Kecskeméten nótafának. – Eredeti és máig leginkább kedvelt formája a hosszában hasított lopótök feléhez hasonlít. A tambura testét a nyakkal és fejjel együtt általában egy darab fából készítik: jávorból, ritkábban gyümölcsfából. A régebbi típusú ún. csapos tamburák hangolása keményfából készült, hegedűkulcs formájú csapokkal (= kulcsokkal) történik. Az újabb tamburákra fakulcs helyett ugyanolyan gépeket tesznek, mint a gitárra; a hangszer fejét eszerint laposra készítik. – Skálabeosztás szempontjából Mo.-on háromféle tamburát különböztetünk meg: diatonikus, „duplakótás” és kromatikus tamburát. Diatonikus, mixolid hangolású tamburából már csak múzeumi példányokat ismerünk. A duplakótás (→ kóta) tambura érintői a kromatikusan berakott első öt után két sorban folytatódnak: a kettő együtt teszi ki a kromatikus hangsort úgy, hogy az első (bal oldali) diatonikus sort a második (jobb oldali) kromatikussá egészíti ki. Egyik-egyik sor a fogólap szélétől kb. a közepéig ér. A kromatikus tambura kottái félhangonként követik egymást, és a fogólap (nyak) teljes szélességét átfogják. – A régi típusú csapos, duplakótás kis tamburákon négy húr van. Fejér megyében a régi tamburások a négy húr közül hármat a’-ra, egyet pedig e’-re hangolnak. A három a húrból kettő van a diatonikus kóták fölött, egy pedig a kiegészítő kótasor fölött. A játékos a két első húron egyszerre játssza a diatonikus dallamot; ha kromatikus hangra van szüksége, ezt a kiegészítő kótasor fölött futó harmadik a húron fogja. Az üresen megpendített e húr, az ugyancsak üresen rezgő a húrral vagy húrokkal együtt ugyanazt az ostinato-kíséretet adja, mint ami a magyar citerára és dudára is jellemző. A Szeged melletti Tápén d" d" d" h’ a régi csapos tamburák hangolása. – Az újabb tamburákon, a bőgő kivételével, öt húr van. Ezek hangolása: e" (2 db) h’ fisz’ cisz’. – A tambura tartozéka a ruganyos szaru- vagy műanyagból készült „verő” (plektrum). – A tambura típusú hangszereknek Kínától az Adriáig, a SZU-tól (balalajka) É-Afrikáig rengeteg változata van. Hozzánk e hangszer a délszlávok közvetítésével perzsa-arab területről származik. Csak a nyelvterület déli, délszlávokkal érintkező részén terjedt el. – A tamburát a 19. sz.-ig DK-Európában csak úgy használták, mint keletebbre: egymagában, énekkísérő hangszerként. Tamburabandák a mai Jugoszlávia területén, ugyanúgy mint nálunk, a múlt században jöttek létre. Jellemző, hogy a zenekari igények nyomán létrejött újabb tamburaváltozatok hol a vonós cigánybanda, hol pedig a rezesbanda hangszereitől örökölték neveiket is („kontra”, „brács”, „cselló”, ill. „basszprim”). A tamburabandák harmonizálása, játékstílusa, repertoárja is lényegében azonos a cigánybandákéval. A déli területeken, ahol a tambura elterjedt, lakodalomban, falusi, sőt városi mulatságokban is ugyanolyan rangja volt a tamburazenekarnak, mint a cigányzenekarnak. Egyébként tamburazenekarok is leginkább zenész cigányokból alakultak – délszlávok között ugyanúgy, mint magyarok között; vegyes lakosságú területen egyszerre háromféle repertoárt is játszanak: délszlávot, svábot és magyart. – Irod. Ökrös László: A szőregi tökciturások (Alföldi Tudományos Gyűjt. 1946–47, Szeged, 1948); Sárosi Bálint: Népi hangszerek (Népr. Közl., 1964).