táncsarkantyú

a férfitáncok kelléke, amely a tánc zenei, ritmikai, hangulati fokozására szolgál. Használatának a lényege az, hogy a táncos jól ki tudja verni, pengetni a nóta ritmusát. Történeti forrásaink a 18. sz.-tól említik a táncsarkantyút mint a magyar tánc (→ magyar verbunk) elmaradhatatlan eszközét (→ eszközös táncok). Felerősítési módja alapján a táncsarkantyúnak két alaptípusát különböztetjük meg. Az egyik esetben a táncsarkantyú káváját a csizma sarkára és oldalára szegezték, hátul ebből állott ki a sokszor duplázott acél sarkantyútaréj, amely gyakran csavarra járt, hogy le lehessen venni. Ezt némely vidéken nagyságáról, formájáról nagytaréjú („nagy tarés sarkantyú”, Gvadányi: Rontó Pál) zabszem, ill. derelyemetsző sarkantyúnak is nevezték. A másik típusát szíjjal erősítették fel. Az ún. felkötős táncsarkantyú külső oldalán volt egy-két duplázott acélzörgő (pengő, pille stb.), amelyet ezért zörgős-csörgős táncsarkantyúnak is neveztek. Előfordult a két típus kombinációja is. A táncsarkantyú zörgését gyakran vastagabb patkó összeütésével, rajta való dobogással pótolták. Palóc-vidéken a nők olykor a talp alatti sarokhajlatban elhelyezett csengőszerű zörgőt viseltek. A szájhagyomány szerint a századforduló idején kezdték már tiltani a táncsarkantyú viselését, mivel az a bálok, táncok forgatagában a ruhákat szaggatta. Némely helyen legtovább a táncrendezők, táncvezetők, nevesebb táncosok, rátartibb legények (sarkantyús legények) és a lakodalmas vőfélyek jelentek meg táncsarkantyúban. A táncsarkantyú használata befolyásolta a táncolás módját, gyakran motívumformáló szerepe is lehetett. (→ még: sarkantyús tánc) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Lajtha László–Gönyey Sándor: Tánc (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Táncsarkantyúk és felkötési módjuk