tátorján (lat. Crambe tataria)

ma már kipusztulóban lévő növény. Csak a Balaton kenesei partján, a Sátorhegységben és Erdélyben fordul elő szórványosan. Régebben húsos gyökértörzse fontos népi táplálék volt. C. Clusius németalföldi botanikus már 1601-ben említi, hogy a magyarok Eger vidékén és Erdéllyel határos területeken szűk esztendőkben kenyérnek ették s bizonyára a tatároktól tanulták el a növény hasznát. 1781-ben a Magyar Hírmondó arról tudósít, hogy az erdélyi Mezőségen a tátorján vagy tatárkenyér gyökerét répa módjára sütik és eszik. Azt is közli a Magyar Hírmondó, hogy „a Tisza körül szűk időkben a tsikósok, gulyások, juhászok s több afféle emberek öt-hat napig és egyedül azzal szokták magukat táplálni”. Diószegi Sámuel 1818-ban azt írja, hogy „szükség idején meg lehet enni, eggyel 20 ember megéri egy nap”. Orbán Balázs is felfigyelt rá s Mezőmadaras környékének leírása során megemlíti, hogy az Istentava körül nagy mennyiségben terem a tátorjángyökér. A nép kegyelettel viseltetik iránta, mert gyökere sokakat megmentett az éhhaláltól. Orbán Balázs nyomán Jókai Mór Bálványos vár c. regényében ínséges idők hírnökeként említi a tátorjánt. Borbás Vince abajdóc, tatárkenyér, tatár repce, tatár répa néven említi (botanikai irodalmunk ismeri radária, tantárka, tatárka nevét is) s azt mondja, hogy húsos édes gyökerét meghámozzák, karikára vagdalják és fiatal hajtásával együtt salátának vagy főzeléknek elkészítik. Ma már csak a Mezőségen eszik a pásztorok és a gyermekek. A tátorján valószínűleg a förgeteg jelentésű tátorjántól (’szélvész, orkán’, Kecskemét, Hódmezővásárhely) kapta nevét, s ez a tátorján legalább részben azonos jelentésű a táltos szóval. A tátos szél (Kiskunhalas), a tátorján szél a táltosok szélvarázsló cselekedetére utal s a tátorján régi varázsnövény is lehetett. A tátorján fogyasztásának elterjedése kelet felé vezet. Az egyik tátorjánspecies gyökerét a kalmükök hamuban sütik s vajjal, faggyúval fogyasztják. – Irod. Jávorka Sándor: A tátorján Magyarországon (Természettudományi Közl., Bp., 1932); Rapaics Raymund: A tátorján (A Természet, 1938); Dömötör Sándor: Keletről vetette ide a vihar (Debreceni Szle, 1944); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).