tipizálás

a művészi módszer, az alkotásfolyamat alapvető mozzanata, amely nélkül esztétikai tárgyiasulás nem létezhet. A megismerés az egyestől az általánosig történő mozgásában a „különös” mezőn halad át; az esztétikai megismerés itt éppen megállapodik. E köztes helyzeténél fogva tartalmazza mind az általános, mind az egyes meghatározott mennyiségét, ebben ragadja meg mindkettőt, válik önérvényű különössé, „amelynek legkifejezettebb megjelenésmódja a tipikusság” (Lukács György). A folklór, lévén az esztétikai szférán belül sajátos művészetfajta, természetesen rá jellemző művészi módszerrel, ezen belül a tipizálásnak ugyancsak a hivatásos művészetektől eltérő módjaival rendelkezik. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a folklór – szociális lényegénél fogva – a tipizálásnak szélsőségesen elasztikus változatát teremti meg, csekély mértékben jut el az individualizálásig, alig-alig a jellemábrázoláshoz. A hivatásos művészetekkel szemben ez a folklórnak kétségtelen korlátja. Történetileg azonban nem elégedhetünk meg a folklór–hivatásos művészetek ellentétképzéssel a tipizálás vonatkozásában sem: a folklór évezredeket felölelő fejlődése során a tipizálás mélysége, tárgya folytonosan módosul, mozgásban van az ember társadalmi gyakorlatától függően; másként és másként nyilatkozik meg a folklór különféle műfajaiban is. A gyakorlati szakkutatások tárgya mindezeknek a mozgásoknak konkrét megragadása. – Irod. Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965); Guszev, V. E.: Esztyetyika folklora (Leningrad, 1967).