szigony

villa alakú vasszköz, amelynek az ágai végén levő horgok (szaka, szakáll, visszája) felnyársalják a ledöfött halat. A szigonyt általában köpűsen, ritkábban makkosan (Balaton, Bodrogköz), nyelesen (Erdély) erősítik a nyélhez. A Bodrogközben, a Mezőségen a szigony három-négy ágát gyakran külön-külön gúzsolják hozzá. Enek az utóbbi kezdetleges felerősítési módnak a bronz- és vaskortól kezdve több emlékét ismerjük Európából, s említi a Kalevala is. A magyar szigonyoknak néprajzi irodalmunk Herman Ottó nyomán öt formáját különbözteti meg: 1. Nyakló szigony, amelyet köves fenekű hegyi patakokban, főleg a székelyek használnak. Ennek ágai tompák, szakái alig vannak s inkább a hal összehúzására szolgál. – 2. A tűző szigonyok ágai kandaláberszerűen keresztben állanak s a Székelyföldön, a Szamosháton és Győr vidékén ismeretesek. – 3. A szúró szigony egy vagy több hosszú ággal készül (Balaton, Duna, Tisza és mellékfolyói). – 4. Az oldalt vágó szigony ágai oldalra görbülnek (Fertőtó). – 5. A kerítő szigony ágai egysíkban vannak, de a szélső ágak hosszabbak (Tiszamente, Székelyföld). – A szigonyok között a fenti típusokon belül sok az egyéni, a falusi kovács, cigány készítette forma. A szigonyok formáit meghatározza a vizek járása, a halak tulajdonsága is. A beregi Szernye-mocsár falvaiban fából készült négyágú szigonyt használnak. A magyar szigonyformák eredetével Jankó János foglalkozott, aki szerint a kétágú szúró szigonyok honfoglalás előtti török eredetűek. Más formáinkat (oldaltvágó, tűző, kerítő, háromágú szúró) nyugatról származtatja. Véleménye azonban revízióra szorul, mert M. Znamierowska-Prüffer kutatásai révén a szigonyformák elterjedéséről, archeológiai leletekben való előfordulásáról újabb ismereteink vannak. A nyakló szigonyok valószínűleg ősi kárpáti formák. Az oldalt vágó szigonyok analógiái K-Európában is előfordulnak. A szigonyozás ma már kiveszőben levő halfogási mód. A századforduló idején azonban még éjjel is szigonyoztak. A székely halász vékonyra hasogatott fenyőfából (világló), összesodrott nyírkéregből (tidó), a nyírségi halász nádcsomóból (gyertya, pólyikacsutak, pólyikafáklya) készített fáklya világa mellett szigonyozott. A szigonyt főleg a halak ívása idején használták vagy kora tavasszal, amikor még nem olyan fürge (ólom van a farkán) és késő ősszel, ha már elgödröl (Kecskemét vidéke). – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Gönyey Sándor: A Néprajzi Múzeum szigonygyűjteménye (Népr. Ért., 1937); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Znamierowska-Prüffer, M.: Thrusting Implements for Fishing in Poland and Neighbouring Countries (Warszawa, 1966).

Szigonyok: 1. faszigony (Beregújfalu, v. Bereg m.) 2. hármas különágú szúrószigony gúzsolással (Bodrogköz) 3. nyeles nyaklószigony (v. Udvarhely m.) 4–5. köpüs tűzőszigony keresztben álló ágakkal (Pinnyéd, Győr-Sopron m.) 6. oldalt vágó szigony (Fertő tó) (Mind: 19. sz.)