torockói viselet

TARTALOM

torokgerendás tetőszék

Torockó vidéke

szűk völgy az Erdélyi-Érchegység keleti peremén, melynek két magyarlakta helysége van: Torockó és Torockószentgyörgy. Első magyar lakosai valószínűleg a 11. sz.-ban a közeli tordai várispánság szerveződésével párhuzamosan ülték meg. A 14. sz.-tól vált jelentőssé a torockóiak manufakturális vasbányászata, kohászata és vasfeldolgozó ipara. A mezővárosi fejlődés útjára lépett Torockó a 16. sz. elejétől 1848-ig küzdött szabadalmas jogaiért földesuraival. Ennek során a 18. sz.-ban hamisították helybeli értelmiségiek azt az oklevelet, melynek következményeként a lakosságban megerősödött és kialakult az az erős történeti tudat, hogy őseik a tatárjárás előtt kaptak az Árpád-házi királyoktól privilégiumokat és ezt III. Endre király a közéjük telepedett felső-ausztriai bányásznépnek is megerősítve biztosította. Történeti tény, hogy néhány német család csak a 15–16. sz.-ban költözött közéjük, szabadalmaik régiségére viszont nincsenek írásos bizonyítékok. A vasbányászat és a vasfeldolgozás a múlt század második felében a bányák kimerülésével visszaesett és ez a település fejlődését erősen lefékezte. Torockó vidéke nyelvsziget volt és endogám házassági szokásai miatt igen sok archaikus vonást őrzött meg népi kultúrájában. Különösen nevezetes gazdag és színes népviselete, hímzései és bútorfestészete. Torockószentgyörgy státusa 1848-ig jobbágyközség volt. Ennek következtében népi kultúrája is egyszerűbb, nem annyira gazdag és színes, mint a szomszédos, egykor városi rangú Torockóé. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (V., Pest, 1872); Jankó János: Torda, Aranyosszék. Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893); Nagy Jenő: A torockói magyar népi öltözet (Bukarest. 1957); Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest. 1972).