balett (olasz-német)

1. a táncművészet egyik ága; hagyományos formája a 19. sz.-ban kialakult ún. klasszikus v. akadémikus balett, 20. sz.-i formái a modern balett, a jazzbalett stb.; 2. az európai színpadi táncművészetben a 17–19. sz. folyamán kiformálódott tánctechnika, mozdulatnyelv, melynek pantomimikus és szimbolikus elemei egyaránt vannak; 3. színpadi táncmű, táncjáték. Zenés színjátéktípus, mely cselekményét kizárólag a tánc nyelvén adja elő; 4. a balettműveket előadó együttes elnevezése. – A balett történetének első fejezetét a 15–16. sz.-i itáliai, francia és spanyol fejedelmi udvarokban pantomimikus, később allegorikus élőképjátékokból önállósult udvari balett (ballet de cour) jelenti, mely énekkel, zenével és szavalással kísért táncokból összetett teátrális műsor volt. A 17. sz.-ban az újonnan kialakuló operák betétjeiben a tánc alárendeltként kapcsolódott a cselekményhez (ballet divertissement, Lully). A tánctechnika fejlődése tette lehetővé az ún. ballet pantomime (1708), a cselekményes, énekmentes, önkifejező balett kialakulását, melynek elméletét Jean George Noverre fektette le. A 19. sz.-ban önállósult egész estét betöltő színjátéktípus (a ballet d’action) már összefüggő drámai cselekménnyel bírt. A romantika stílusjegyei, a látvány egysége, a pantomimikus mozdulatkórus megjelenése, a táncelemek klasszicizálódása voltak jellemzői. Az 1830–40-es években a karaktertáncok és a spicctechnika forradalmasította a balettet. A klasszikus balett kifejezőeszközeinek tágításával, a pantomimikus jelleg erősödésével a 19. sz. végén – a 20. sz. első harmadában kezdődött a modern balett korszaka. – Ir. Burian: Das Ballet (Prága, 1963); Haraszti E.: A tánc története (1937); A magyar balett történetéből (Szerk.: Vályi R., 1956); Nirschy E.: A klasszikus tánc; Vályi R.: A táncművészet története (1969).