Halmi Ferenc; Sztarill

(Mezőberény, 1850. ápr. 5.–Bp., 1883. jún. 2.): színész. 1865-ben mint árva gyerek, Szilágyi Béla aradi társ.-ához szerződött. Velük játszott 1867-ig Gyulán, Marosvásárhelyen. 1868-ban Kocsisovszky Jusztin győri, 1869-ben Aradi Gerő szegedi és várszínházi társ.-ának volt tagja. 1873-ban szerződtette a Nemzeti Színház. Míg vidéken főleg énekes szerepekben játszott, addig a nemzet első színházában Szerdahelyi Kálmán szerepkörét örökölte. Szerepeiben a lágyabb és sötétebb színeknek, az eleganciának és természetességnek egyaránt helye volt. Játékában a finom könnyedség fanyar humorral párosult. Beszéde tiszta és érthető, mozdulatai élénkek, de természetesek voltak. Nem nagy terjedelmű hangjával varázslatosan tudott bánni, lírai és drámai volt egyszerre, a legszélsőségesebb érzéseket és indulatokat is árnyaltan tudta megszólaltatni. Felesége: Mindszenty Kornélia, leánya Halmi Margit volt. F.Sz. Clarin (Calderón: Az élet álom); Horace (Molière: A nők iskolája); Hlesztakov (Gogol: A revizor); Leopold (Augier: Fourchambault család); Bence (Csiky G.: Proletárok); Figaro (Beaumarchais: A szevillai borbély); Keszeg (Sh.: Vízkereszt); Raymond (Pailleron: Ahol unatkoznak); Chevrial (Feuillet: Egy párizsi regény); Coupeau (Zola: Pálinka). – Ir. Újházi E.: Régi színészekről (1908).

M.A. 1870–72: Kassa, Miskolc, Buda; 1872: Marosvásárhely, Kolozsvár.

HALMI FERENC – Mercutio (Sh.: Rómeó és Júlia)