Magyar Állami Operaház
1861-ben Jókai Mór, a Nemzeti Színház ügyében kiküldött országgyűlési bizottság előadója fogalmazta meg először a drámai és operai tagozat különválásának szükségességét. 1973 júl.-ában gróf Szapáry Gyula belügyminiszter szakértőket kért fel az „új magyar dalműház” építési programjának elkészítésére. A kész programot Podmaniczky Frigyes, a bizottság elnöke, Ybl Miklós vázlatai nyomán 1874 febr.-jában felterjesztette. A Nemzeti Színház vezetése, amely mind ez ideig a saját épületében és műsorában biztosított helyet az operakultúrának, megkezdte a szétválás előkészítését. Az építést 1875. okt. 11-én kezdték el. 1880-ra az épület készen állt. Az 1881-es bécsi nagy színházégés miatt azonban a színházbiztonsági rendszereket újra kellett tervezni. Legkorszerűbb megoldásként a hidraulikus kezelésű Asphaleia-rendszert szerelték fel. Egyelőre azonban megmaradtak a gázvilágításnál. A Magyar Királyi Operaház 1884. szept. 27-én nyílt meg. Az ünnepi előadás elején I. Ferenc József király is megjelent. Erkel Ferenc Bánk bánjának I. felvonása, a Hunyadi László-nyitány, és Wagner Lohengrinjének I. felvonása volt a nyitó műsor. Kisebb-nagyobb javításoktól eltekintve az 1980-ban kezdődött és a százéves évfordulóra befejezett teljes felújításig az épület kifogástalanul szolgálta a m. operakultúrát. – Eleinte a Nemzeti Színházzal közös intendáns látta el a felsőbb irányítást. Podmaniczky Frigyes tíz éven át töltötte be ezt a tisztet. 1886-tól 1912-ig egy-két évados időtartamokban Keglevich István, Zichy Géza, Nopcsa Elek látta el a tennivalókat. Ekkor kormánybiztosi minőségben gróf Bánffy Miklós került az Operaház élére. A munkakör végül főigazgatói megbízatássá alakult. 1925 közepéig ifj. dr. Wlassics Gyula kinevezése volt érvényben. A szakigazgatásban kiváló képességű zenei vezetők irányították a munkát. Főzeneigazgatói rangban először Erkel Ferenc állt az élen. Őt 1886–1900 között fia, Erkel Sándor követte. Közben szakigazgatói megbízást kapott Gustav Mahler (1888–1891), Nikisch Arthur (1893–1895), Káldy Gyula (1895–1900), Máder Rezső (1900–1907), és Mészáros Imre (1907–1913). Bánffy Miklós idejében Tango Egisto ismét főzeneig.-i pozíciót mondhatott magáénak. Őt Kerner István követte (1917–1929). Mellette főként Radnai Miklós ig.-i tevékenysége emelkedett ki (1925–1935); utána, a második világháború végéig Márkus László igazgatta a színházat. 1940–1944 között Sergio Failoni mint vendégkarmester fémjelezte az előadások zenei színvonalát. 1945-ben újra kellett szervezni a színház munkáját. A korszak vezető egyénisége Ferencsik János volt, aki 1945-től 1957-ig mint első karmester, 1957-től 1973-ig, majd 1978-tól 1984-ig főzeneig.-i minőségben tartotta kezében a zenei irányítást. Az 1945 utáni kezdeti bizonytalanságokat követően Tóth Aladár tízesztendei igazgatása biztosította a művészi igényességet. Az újraalapozásban Otto Klemperer három évre terjedő (1947–1950) vendégkarmestersége is sokat segített. Néhány átmeneti év után két nagy színpadművész munkálkodott a színvonal emelésén: Oláh Gusztáv, aki 1936-tól 1956-ig töltötte be a főrend.-i állást, és Nádasdy Kálmán, aki már 1933 óta volt az együttesnél, és aki 1959-től 1966-ban bekövetkezett haláláig átvette a színház igazgatását is. A korszak legnagyobb zenei vendégegyénisége kétségtelenül Lamberto Gardelli volt (1961–65-ben), aki azóta is vissza-visszatér. Ekkor tizenkét évig Lukács Miklós állt a színház élén, hogy azután 1978-tól 1986-ig Mihály András vezesse a felújítás miatt folyamatában megzavart, különleges nehézségek elé állított művészi munkát. Négy évadon át Petrovics Emil töltötte be a főig.-i tisztet. 1990. júl. 1-jétől Ütő Endre, először mint megbízott, majd mint kinevezett ig. vette át a vezetést. Ferencsik János halála után 1984-től Kórodi András, 1987-től Lukács Ervin, 1990-től Medveczky Ádám az intézmény első karmestere, ill. főzeneig.-ja. – A Magyar Állami Operaház megnyitásakor azzal a repertoárral indult, amelyet még a Nemzeti Színháztól örökölt. A nagyoperát a francia zene képviselte (Halévy, Thomas, Gounod művei); jelen voltak a kor népszerű olasz zeneszerzői (Bellini, Donizetti, Verdi); a klasszikus hagyatékból Mozart maradt a műsoron. Egyre nagyobb helyet foglaltak el a Wagner-operák (a Lohengrin, a Tannhäuser, A bolygó hollandi), majd Mahler munkásságával csak nőtt jelentőségük: bemutatásra került A Rajna kincse, A walkűr. Új, vonzó zenei világot tártak föl 1894-től Puccini operái; a szerző maga is segített a hiteles tolmácsolásban. Mascagni Parasztbecsületével elindult a verizmus sikersorozata. 1910-től, az Elektra bemutatójával Richard Strauss is kezdett beépülni a repertoárba. A rendezés mind ez ideig jórészt a konvenciók vonalán haladt: Káldy Gyula és Alszeghy Kálmán színvonalasan képviselte a hagyományos stílust. Jelentős változás azokban az években következett be, amikor 1912–1915 között dr. Hevesi Sándor jeles Mozart- és Verdi-rendezéseivel zeneileg, dramaturgiailag is hiteles előadásokat alkotott. Ő vállalkozott Muszorgszkij Borisz Godunovjának színre vitelére, új hangot szólaltatva meg a régi színpadon. Az I. világháború utolsó két évében Bartók-muzsika is felcsendülhetett: 1917-ben A fából faragott királyfi, egy év múlva A kékszakállú herceg vára került a közönség elé. A Magyar Állami Operaház első három évtizedében csak lassan bontakozhatott ki a balettművészet. Az együttes a még múlt század közepi Campilli Frigyes régi stílusát örökölte. Némi frissítést jelentett 1886–1902 között két egymást váltó olasz mester, Cesare Smeraldi és Luigi Mazzantini munkája. Az orosz cári balett 1899-es vendégjátéka azonban új minőségi igényeket támasztott. Ezeknek igyekezett eleget tenni Guerra Miklós, aki 1902-től 1915-ig húsz új koreográfiát alkotott, kitűnő szólistákat képezett ki, és Brada Ede, majd Nádasy Ferenc, akinek keze alatt tanulták a mesterséget a későbbi évtizedek vezető táncművészei is. Guerra talán legsikerültebb alkotása, A törpe gránátos 1934-ig maradt műsoron és száz előadást ért meg. – Az első világháború után újra kellett szervezni a Magyar Állami Operaház munkáját. Hogy a nagy személyzetet foglalkoztatni lehessen, 1921-től 1924-ig kibérelték a Városi (ma Erkel) Színházat; ez a vállalkozás azonban akkor nem járt sikerrel. Annál hasznosabb lépésnek bizonyult Radnai Miklós kinevezése. Vele indult el a repertoár modernizálása: színpadra került Debussy Pelléas és Mélisande-ja, balettben pedig Sztravinszkij Petruskáját láthatta a közönség, sőt Oedipus c. operája is beépült a műsorba. Óriási sikert aratott Respighi A láng c. operája, melyet a következő évtizedek sokoldalú művésze, rendezője, díszlet- és jelmeztervezője, Oláh Gusztáv nemzetközi visszhangot keltve állított színpadra. Új Verdi-ciklus indult, Monteverdi és Gluck is a repertoárba került. 1936-ban Issay Dobrowen vezényletével bemutatták Muszorgszkij Hovanscsináját. Újabb Wagner-ciklus tette teljessé a harmincas évek műsorkínálatát. A balettben 1931-től kezdve másfél évtizeden át Jan Cieplinski vette át a vezető szerepet. Mellette bontakozott ki Harangozó Gyula táncosi és koreográfusi tehetsége is, aki 1936-os Csárdajelenetével új korszakot nyitott a m. színpadi táncművészet életében. Sajnos a Magyar Állami Operaház nem tudta hosszabb időre magához kötni a világsiker felé szárnyaló Milloss Aurélt, a korszak kiemelkedő koreográfusát. Bp. 1944–45-ös ostroma után a Magyar Állami Operaház viszonylag gyorsan újjá tudta szervezni működését. Egyre szélesebb nézőréteget vont be és ezért 1951-ben kezelésébe vette, majd 1953-ban társszínházként magához csatolta az Erkel Színházat. Előzőleg, 1947–1948-ban Gördülő Operát, országjáró részleget is szervezett. Egy ideig műsorral látta el a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot is. Először a régi repertoárt újították föl, de már 1946-tól az öt nagy Mozart-operát egyidejűleg tudták műsoron tartani. A háború utáni első sikeres modern operabemutató B. Britten Peter Grimes-ja volt 1947-ben. 1950–1953 között Dramaturgiai Bizottság döntötte el a műsor alakulását, intézkedéseik sok esetben károsan szűkítették a kínálatot. Előtérbe került a nemzeti romantika: új fényben jelent meg Erkel Bánk bánja. Jó néhány szovjet és orosz opera és látványos balett viszont helyet kapott. Köztük olyan nagysikerű bemutatók is, mint az Anyegin, vagy Aszafjev Párizs lángjai c. táncdrámája. 1957 után ismét fel lehetett zárkózni a nemzetközi repertoárhoz. Ezt jelezte Alban Berg Wozzeckje (1964), Sosztakovics Katyerina Izmajlovája (1965). Színre került Sztravinszkij A léhaság útja, és Gershwin Porgy és Bess c. operája. A műsor utóbbi évtizedeinek legnagyobb értéke kétségtelenül egy korszerű, új m. operaszerzői nemzedék sikeres jelentkezése volt: Ránki György, Petrovics Emil, Szokolay Sándor, Durkó Zsolt, Bozay Attila, Mihály András, Balassa Sándor művei a hazai bemutatók után többnyire túljutottak határainkon is. Ennek a korszaknak az előadási arculatát 1963-tól 1987-ig, főképp az új m. művek színpadra állításának felelősségét vállalva Mikó András, mint főrendező határozta meg. Békés András 1960-tól mint rendező, 1987-től két éven át mint főrend. zenei érzékével, egyéni színekkel gazdagította az előadások művészi színvonalát. 1991. jan.-tól Nagy Viktor vette át a főrend.-i feladatkört; mellette Kerényi Miklós Gábor rendez. A balettkar munkájának jelentős stílusváltása következett be 1977-től Seregi László balettig.-i, majd balettrendezői munkássága nyomán. – A Magyar Állami Operaház szcenikatörténetében is jeles művészek váltották egymást. Kéméndy Jenő újító talentuma 1895-től 1925-ig állt a színház szolgálatába. Bánffy Miklós és Márkus László a szecesszió színpadi értékeit honosította meg. Több mint három évtizeden át tervezett díszleteket Fülöp Zoltán (1928-tól 1967-ig), valamint főrendezői tevékenysége mellett szcenikai főfelügyelőként is Oláh Gusztáv (1930–1956). Ugyanezekben az években, 1938–1981 között emelte magas szintre a jelmeztervezést Márk Tivadar, 1945–1975 között pedig Szeitz Gizella. 1967-től 1974-ig Forray Gábor fantáziája teremtett vonzó színpadképeket, valamint 1964-től haláláig a rendezőként is kiemelkedő Makai Péter bizonyította sokoldalúságát. Művészetük egyenletesen jó színvonalú, változatos keretet biztosított a legkülönbözőbb zenei és előadói stílusú előadásoknak. – Ir. Ybl E.: Az Operaház (1962); Körtvélyes G.–Lőrincz Gy.: Budapesti balett (1971); Keresztury D.–Staud G.–Fülöp Z.: A magyar opera- és balettszcenika (1975); A budapesti Operaház 100 éve (1984); A százéves Operaház válogatott iratai (vál.: Valkó A., szerk. Staud G.; 1984).
MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ
