Nemzeti Színház
Pest vármegye vezetősége 1835. szept.-ben megbízta ifj. Zitterbarth Mátyást, hogy Pesten magyar színházat építsen. Az új épületet 1837. aug. 22-én nyitották meg Vörösmarty Mihály Árpád ébredése c. előjátékával. A nemzeti színházi gondolat, a belőle táplálkozó mozgalom, ill. az ezen elvek alapján kialakuló, 1833–1837 között Budán, majd 1837-től a Pesti Magyar Színházban játszó együttes képezte ennek az elhatározásnak az alapját, a reformkor lendülete pedig megvalósulási lehetőségét. Az 1840/XLIV. törvénycikk azután a Pesti Magyar Színházat, mint „nemzeti tulajdont” országos pártolás alá vette. Az épület és a társ. 1840. aug. 8-tól kezdve használta a „nemzeti” jelzőt. A Nemzeti Színház létrejötte országos hatású volt. Meggyorsította a nemzedékváltással együttjáró stílusfordulatot, a régi, vándorszínészi „síró-éneklő” iskola letűnését a tragédiában és az ösztönös vonásokkal tarkított alakításokat a vígjátékban. A drámai műsorban az előtérbe kerülő francia szerzők mellett megszólalt a hazai romantikus dráma, majd Shakespeare is elfoglalta méltó helyét a műsorrendben. Erkel Ferenc hozzáértő vezetésével felgyorsult az operaegyüttes fejlődése. Nehezen alakult ki viszont a színház vezetése. 1837 és 1849 júl.-a között tizenegy ig. váltotta egymást. Bajza József az első ig., kétszer is vállalkozott a vezetésére: 1837–38-ban, majd 1847–48-ban, utóbbi esetben mint alig. Ráday Gedeon gróf 1838–39-ben, végül 1844–1848 között, ekkor mint főig. Kétszer Ilkey Sándor állt a színház élén (1838, ill. 1839–40-ben). Rövid három hónapig Nyáry Pál, 1839-ben. Egy időre feltűnt Simontsis János neve (1841–1842). A viszonylag leghosszabb időt Bartay Endre, bérlő-ig. töltötte a vezetői poszton, 1842–1845 között. A 48-as forradalom esetményei Bajzát második igazgatásából más munkára szólították s ekkor egy évadra Erdélyi János lett az aligazgató. A szabadságharc bukása után 1849-től 1873-ig a rendi jellegű Nemzeti Színháztól a polgári nemzet színháza felé haladt a fejlődés. Az abszolutizmus éveiben hivatalosan a császári és királyi udvar befolyását igyekezték érvényesíteni. A muzsikus Kirchlehner Ferenc csak egy évig, 1948-ben vállalta a vezetést. Utána, 1852 máj.-áig ismét Simontsis J. következett. Intendánsi állást is szerveztek, melynek első betöltője gróf Festetics Leó volt (1852–1854), őt ebben a beosztásban gróf Ráday Gedeon követte (1854–1860). Az igazgatást közben átmenetileg kétszer is Nyéky Mihály vállalta, de bizonyos megnyugvást csak Radnótfáy Sámuel ig.-i kinevezése hozott; ő 1862–1869 között irányította a színházat. Halála után ismét átmeneti megoldások következtek: Zichy Antal 1869–70-ben, Orczy Bódog báró 1870–1873 között töltötte be az állást. Ezalatt azonban az ország szellemi életében és így a Nemzeti Színházban is megerősödtek a polgárivá váló társadalom igényei. Megvalósításuk érdekében Szigligeti Ede és Erkel Ferenc tette az első lépéseket, akik 1873-ban valóságos vezetői hatalmat is kaptak. 1875-től egy évtizeden át Podmaniczky Frigyes báró intendatúrája biztosította a megfelelő alkotói körülményeket. 1875-ben építették át a színházat Skalnitzky Antal tervei szerint, bérházzal egészítve ki az épületet. 1878-ban, Szigligeti halála után Paulay Ede vette át a drámai részleg eszmei és gyakorlati irányítását. Megfontolt és áldozatos munkával kiváló együttest nevelt a nagy színészegyéniségekből. 1894-ben bekövetkezett haláláig a Nemzeti Színház egész Európában elismert magas művészi színvonalat ért el. Ezután azonban hosszú évek pangása következett. Már a Podmaniczkyt követő intendánsok, – Keglevich István (1886–1888, ill. 1898–1902), majd Beniczky Ferenc (1888–1891) – sem feleltek meg az elvárásoknak. A Paulayt követő Festetics Andor (1894–1900) csak a napi rutint vitte tovább. Rövid időre a tehetséges, de szeszélyes Beöthy László (1900–1902) került az élre; fő érdeme, hogy ő szerződtette a Nemzeti Színházhoz Hevesi Sándort. Majd a művelt színész, Somló Sándor (1902–1908) lett a színház ig.-ja. Ezalatt az együttes játékstílusa megmerevedett, elavult. Inkább rontotta, mint javította a helyzetet az az 1908-ban bekövetkezett fordulat, amelynek során a társ.-nak a volt Népszínház túlméretezett épületébe kellett átköltöznie, méghozzá csak bérlői minőségben. Az I. világháború alatt sem Tóth Imre (1908–1917), sem gróf Bánffy Miklós intendatúrája (1912–1917), sem a kiváló irodalmár Ambrus Zoltán (1917–1922) nem tudta biztosítani a fejlődés feltételeit. Érezhető felemelkedés csak akkor következett be, amikor egy évtizednyi időre, 1922–1932 között dr. Hevesi Sándor vette kézbe a Nemzeti Színház irányítását. Felkészültség, művészi igénye és tehetsége, műsorépítő céltudatossága a történelmileg beszűkített ország hanyatló állapotában is elismert színvonalat teremtett. Politikai motívumoktól sem mentes eltávolítása után ismét rövid lélegzetű személyi próbálkozások következtek: Márkus László egyetlen évadban (1932–1933), Voinovich Géza kormánybiztosi minőségben két évadon át (1933–1935) szinte csak kudarcokat halmozott. Ekkor ismét széles európai kitekintésű, stílusújító, lendületes színházszervező került az együttes élére, dr. Németh Antal személyében. Sikeres működését 1944 tavaszán az ország német megszállása szakította meg. A háború utolsó évében rövid alkalmi megbízások érvényesültek: Kovách Aladár, ill. Kiss Ferenc vállalkoztak a vezetésre. Bp. ostromának végén a főváros Nemzeti Bizottságától Major Tamás kapott megbízást a Nemzeti Színház ig.-i teendőinek az elvégzésére, amit 1962-ig látott el. Mivel a főépület – amely ekkor még mindig a Népszínházi Bizottmány tulajdonában volt, hiszen az 1939-ben megújított használati szerződés 1947-ig maradt érvényben – a harcok során megsérült, ezért az újonnan szervezett együttes az Andrássy úti Kamaraszínházban kezdte meg előadásait, ápr.-tól szept.-ig pedig a volt Magyar Színház épületét vette igénybe. 1964 őszéig a „Népszínház” maradt a Nemzeti Színház társ.-ának otthona, amelyet azután 1965 tavaszán városrendezési okokra hivatkozva lebontottak. 1964–1966 között a Nagymező utcai volt Radius moziban tartotta előadásait a színház társ.-a, majd 1966. júl.-ban átköltözött a volt Magyar Színház átépített, modernizált épületébe, a Hevesi Sándor térre. Bár Major Tamás 1962 után főrend. minőségben a színház tagja maradt, a társ. élén folyamatosan történtek változások. Két évadon át (1963–64) Meruk Vilmos vezette a színházat. Hét esztendeig, 1964–1971 között Both Béla volt az ig., 1971-től 1978-ig pedig Marton Endre. Egy évadra Nagy Péter, majd további három évig Sziládi János látta el az ig.-i teendőket. 1982-től 1989-ig hosszabb konszolidációs időszak következett: az ig. ekkor dr. Malonyai Dezső, a műv.-i vez. Vámos László volt. Az utóbbi években Csiszár Imrét (1989–1991), ill. 1991-től Ablonczy Lászlót nevezték ki a Nemzeti Színház élére. A színház szervezeti történetéhez tartozik, hogy 1924-től kezdve a főváros területén, különböző helyiségekben is tartott és tart kisebb megszakításokkal folyamtosnak tekinthető évadokat. – Az elmúlt másfél száz év alatt állandó volt a törekvés, hogy az együttes vezető színészgárdáját az ország színművészeinek első vonalából alakítsák ki. Öt nemzedék váltotta egymást a társ.-ban: a színház fennmaradt plakátjain mintegy másfél ezer tag neve található meg. A művészekre vonatkozó adatokat lexikonunkban olvashatjuk. – A színház műsorának szerkezete lényegében négy elemből épül fel: klasszikus m. alkotásokból, a mindenkori kortárs m. drámatermésből, idegen klasszikusokból – közülük kiemelten Shakespeare műveiből –, és a kortárs külföldi drámairodalom legértékesebb, legjellemzőbb termékeiből. Ennek a négy elemnek a helyes vegyítése alkotta a hagyományos és kívánatos műsort. Mindvégig igen fontos volt a Nemzeti Színház és a hazai drámairodalom kapcsolata. Sok jelentős szerző és mű indult útjára a színház színpadairól. Ősbemutatója volt itt olyan műveknek, mint Teleki L.: Kegyenc (1841), Szigligeti E.: A szökött katona (1843), Vörösmarty M.: Csongor és Tünde (1879), Madách I.: Az ember tragédiája (1883), Csiky G.: A proletárok (1880), Gárdonyi G.: A bor (1901), Herczeg F.: Bizánc (1904), Móricz Zs.: Sári bíró (1910), Zilahy L.: Süt a nap (1924), Nyírő J.: Jézusfaragó ember (1937), Németh L.: Villámfénynél (1938), VII. Gergely (1939), Tamási Á.: Tündöklő Jeromos (1939), Márai S.: Kaland (1940), Illés E.: Törtetők (1941), Márai S.: Kassai polgárok (1942), Hubay M.: Hősök nélkül (1942), Háy Gy.: Tiszazug (1945), Déry T.: Tükör (1947), Illyés Gy.: Ozorai példa (1952), Fáklyaláng (1952), Vészi E.: A titkárnő (1955), Karinthy F.: Ezer év (1955), Szakonyi K.: Életem Zsóka (1963), Csurka I.: Döglött aknák (1971), Szabó M.: Az a szép fényes nap (1976), Sütő A.: Ádvent a Hargitán (1986) c. drámái. – 1884-ig a magyar operaművészet otthonául is szolgált a Nemzeti Színház. Az olasz opera kezdeti túlsúlyát egyre erőteljesebben törték meg elsősorban Erkel Ferenc művei (Báthory Mária, Hunyadi László, Bánk bán, 1840–1861 között); később jelentkezett Goldmark Károly a Sába királynője c. nagyoperájával (1876). Az 1860-as évektől kezdve azután Wagner művei is lassan beépültek a repertoárba. – A rendezés és az előadás stílusa a másfél száz éven át hol némi késéssel, hol szinte naprakészen követte az európai színházművészet főbb irányzatait. A romantikát a 19. sz. második felében egyfajta realista-klasszicista stílus váltotta föl. Ennek kiüresedése után, két évtizedig szinte egy helyben topogva, végre Hevesi Sándor elemző-lélektani módszere kerülhetett előtérbe. Németh Antal a harmincas évek teatralizmusát igyekezett érvényesíteni. Major Tamás eleinte egy Sztanyiszlavszkijra hivatkozó merev szocialista-realista stílust ötvözött plebejus harsánysággal, hogy azután Gellért Endre és Marton Endre elmélyültebb, fegyelmezett módszere mellett, Major előbb a brechti elidegenítés, majd a formabontó modernizmus kísérleteivel keressen új utakat. 1978–1982 között Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a színészi alkotás őszinteségéért, színvonalának emeléséért folytatott harcot. Utánuk Vámos László kiegyensúlyozott, hatásos színpadművészeti munkáját Csiszár Imre keményebb hangsúlyai váltották föl. Újabban Sik Ferenc munkássága nyomán balladisztikus-szertartásos elemek színezik az előadások művészeti arculatát. – Ir. Magyar B.: A százéves N. Sz. (1937); Rédey T.: A N. Sz története. Az első félszázad (1937); A százéves N. Sz. (Az 1937–38-as centenárium emlékalbuma, 1938); Pukánszkyné Kádár J.: A N. Sz. százéves története II. (Iratok a N. Sz. történetéhez, 1938); A N. Sz. százéves története I. (1940); Nemzeti Színház – 1941 (1942); Csathó K.: Ilyennek láttam őket (1957); A régi N. Sz. (1960); Székely Gy.: A N. Sz. 125 éve (1963); Magyar B.: A N. Sz. 1945–55 (disszertáció: kézirat); A Nemzeti Színház (szerk. Székely Gy.); Magyar B.: A N. Sz. a két világháború között, 1917–1944 (1977); A N. Sz., 1945–1978 (szerk. P. Nagy L., 1978); A N. Sz. 150 éve (szerk. Kerényi F., 1987); Szekér L.: A nemzet színháza építésének 150 éves története (1987); Paulay E.: A Nemzeti Színház (P. E. írásaiból, 1988).
A NEMZETI SZÍNHÁZ 1837-ben
