Nagyenyed színészete
1791. szept. 18-án a „tógás diákok és úrfiak” közül harmincöten elhatározták, hogy társaságot alapítanak a m. nyelv művelésére, ezért színdarabokat is betanulnak. Soraikba tartozott Jancsó Pál, Sáska János, Koncz József és több más kiváló fiatal, akik aztán Kótsi Patkó János vezetésével elindították 1792. dec. 17-én Kolozsvárott a m. nyelvű hivatásos színjátszást. A kapcsolat a két város színpadi kultúrája között továbbra is meglehetősen szoros maradt. 1825-től kezdődően a kolozsvári színészek nyaranként ellátogattak Nagyenyedre, és ott rövid évadokat rendeztek. Részben a kolozsváriakkal, részben vándortárs.-okkal fellépett Nagyenyeden az évek során ifj. Lendvay Márton, Prielle Kornélia, Bulyovszky Lilla és Jászai Mari is. 1914. márc.-ban az enyediek elhatározták, hogy állandó színházat létesítenek. A Nagyenyedi Gazdasági Bank 5000 koronát adományozott erre a célra. A történelmi események azonban keresztülhúzták a tervet. A trianoni békeszerződést követően vándortársulatok igyekeztek 10 és 40 nap között váltakozó „évadokkal” eleget tenni az Iparos Otthon Önképző Körének termében a kettős követelménynek: az anyanyelv, a nemzeti-nemzetiségi önismeret ápolásának és a szórakoztatásnak. Rendkívül mostoha körülmények között – a jegyárakra kivetett 26%-os diszkriminatív adók és önkényesen megállapított, lehetetlenül magas szerzői jogdíjak mellett – váltakozó felelősségtudattal és váltakozó eredménnyel játszottak. A túlélés biztosítására kezdeményezett Színpártoló Egyesületek mintájára 1933-ban Enyeden is megszületett a Színészbarátok Társasága, amely magas bérleti kedvezménnyel igyekezett a közönségről gondoskodni. Legsűrűbben dr. Ferenczy Gyula együttese, majd a harmincas évek második felében Jódy Károly társ.-a tartott rövid évadokat. A II. világháborút követően az állami m. színházak és tagozatok többnyire alkalmi kiszállásokkal, vagy nyári turnéikon egy-két napos vendégjátékkal keresték fel a város színházkedvelő közönségét.