Paulay Ede
(Tokaj, 1836. márc. 12.–Bp., 1894. márc. 12.): színész, rendező, dramaturg, színészpedagógus, fordító, színháztörténész, a Nemzeti Színház igazgatója. A magyar színművészet egyik legnagyobb alakja. Páratlan színpadi érzéke tudásvággyal, nagy munkabírással párosult. Vándorszínészből, színházi mindenesből vált országos, majd nemzetközi hírű színházi emberré. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor, s milyen álnéven kezdte pályáját. 1852. júl.-ig még Kassán tanult, de 1852-ben valószínűleg Miskolcon lépett először színpadra. 1854. szept.-ben már saját néven szerepelt Láng Boldizsár társ.-ánál. Ugyanaz év nov.-étől színlapok igazolják alakításait. 1856 máj.-ában a Havi-Hegedűs társ.-hoz, 1858 márc.-ában Latabár Endréhez, majd 1859 ápr.-ában Kolozsvárra szerződött. 1860 ápr.-ában visszatért Latabárhoz. 1961 ápr.-ától ismét Kolozsvárt találjuk Follinus János társ.-ánál; nyáron Marosvásárhelyt és Nagyváradon szerepelt. 1863 szept.-ében feleségével, Gvozdanovits Júliával együtt a Nemzeti Színházhoz szerződtették, amelynek élete végéig – 1874–77 kivételével – tagja maradt. Színészként 1875-ben búcsúzott a színpadtól. F.Sz. Ferdinánd (Schiller: Ármány és szerelem); Kean (id. A. Dumas); Bánk bán (Katona J.); Mortimer (Schiller: Stuart Mária); II. Rákóczi Ferenc (Szigligeti E.: II. Rákóczi Ferenc fogsága); gr. Tárai Béla (Czakó Zs.: Végrendelet); Hamlet (Sh.). – Legnagyobb sikereit mint rend. és ig. érte el. A rendezést már vidéki szerződései során elkezdte. Munkáját szakismeret, kiváló színpadi érzék, a hazai rend.-i hagyományok ismerete, szorgalomból fakadó műveltség jellemezte. Több száz darabot rendezett. Így a megrendezhetetlennek tekintett Az ember tragédiáját (1883. szept. 21.) és a Csongor és Tündét (1879. dec. 1.) a Nemzeti Színházban. Valószínűleg ő rendezte az első hazai Ibsen-bemutatókat (Nóra, A népgyűlölő, A társadalom támaszai), az 1889–1893 közé eső klasszikus sorozatot (Aias, Elektra, Antigoné), a nagy klasszicista műveket (Racine: Iphigenia Aulisban, Goethe: Iphigenia Taurisban), a Shakespeare-művek közül többet (Hamlet, Szentivánéji álom, Coriolanus, Rómeó és Júlia, Julius Caesar, Macbeth). – 1865-től részt vállalt a meginduló hazai színészképzésben. 1864-ben a Színészeti Tanoda titkára, 1868-tól a drámai gyakorlat tanára, 1873-tól aligazgató, az elméleti szak oktatója, 1893-tól a drámai színészképző főigazgatója lett. Tankönyvet is írt A színészet elmélete (1871) címmel. – Társulatvezetői képességei már Láng Boldizsárnál megmutatkoztak: a titkári teendőket látta el. Még csak színész volt a Nemzeti Színházban, amikor 1864-től, a drámabíráló bizottság tagja lett. 1868-tól részt vett a színházi törvények revíziójában. Rendezte a színház könyvtárát. 1872-ben a belügyminiszter Nyugat-Európába küldte tanulmányútra, hogy jelentést tegyen a fontosabb színházak szervezetéről, munkamódszeréről. Szigligeti halála után, 1878-ban br. Podmaniczky Frigyes intendáns őt neveztette ki a Nemzeti Színház drámai szakigazgatójának. A Nemzeti Színház ekkor élte „aranykorát”. Paulay Ede teremtette meg a színpadi munka egységes fegyelmét, a kidolgozott összjátékot. 1892-ben sikeres bécsi vendégjátékra vitte a Nemzeti Színház társ.-át. – 61 színmű lefordításával tevékeny részt vállalt abban, hogy a színház folyamatosan újdonságokhoz juthasson. Foglalkozott a m. dráma és színház történetével; kutatási eredményeit rendezéseiben, ig.-i munkájában sikerrel hasznosította. 1876-ban a Petőfi Társaság egyik alapító tagja volt; 1882-ben a Kisfaludy Társaság rendes tagjává választották. 1881-ben a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntették ki. 1888-ban az Írók és Művészek Társasága elnöke lett. 1877-től a szabadkőműves Corvin-páholy elnöke volt. – feleségei (Gvozdanovits Júlia, ill. 1884-től Adorján Berta) és leánya is színésznők voltak. – Főbb fordításai: Goethe: A testvérek; Racine: Bajazet; Beaumarchais: Figaro házassága; A szevillai borbély; Schiller: Ármány és szerelem; Sardou: Odette, Fedora. – F.M. Visszapillantás a Színészeti Tanoda 10 évi működésére (1874); Drámairodalmunk a Nemzeti Színház megnyitása óta (székfoglaló a Kisfaludy Társaságban, 1883); A Nemzeti Színház (Magyar Szalon, V. évf., 1887.). – Ir. Rédey T.: Megemlékezés P. E.-ről (in A százéves Kisfaludy Társaság, 1936); Csathó K.: A Nemzeti Színház és P. E. (Ilyennek láttam őket, 1960); M. Császár E.: Egy polgár magasba ívelő pályán (Színháztudományi Szemle, 1983, 12. sz.); Paulay L.: P. E. és több nemzeti színházi tag szabadkőműves munkássága (Színháztudományi Szemle, 1987, 24. sz.); Paulay Ede írásaiból (szerk. Székely György, 1988.).
PAULAY EDE
