pantomimművészet Magyarországon
a pantomim, a némajáték mint a színészmesterség egyik alapeleme jelen volt a kultikus sámánszertartásokban éppúgy, mint az országjáró jokulátorok tréfáiban, vásári produkcióként, a dramatikus népszokások humoros-félelmes alakoskodásaiban, vagy a 17–18. sz.-i iskolai színjátszás közjátékaiban. Önálló színjátéktípusként a 19. sz. első éveiben jelent meg. 1834-től egy évtizeden át a budai Várszínházban, majd a Pesti Magyar Színházban az arlekinádák reneszánszukat élik: Arlekin élete, halála és feltámadása; Bájrózsa; A szürke törpe; Arlekin mint csontváz; Joko, a brazíliai majom; A dunai nympha; Kézművesek lakomája; Zűrzavar a vargaműhelyben stb. – A 20. sz. elején a pantomim mint a táncművészet sajátos ága újul meg Mo.-on. Az Opeaházban 1910 tavaszán mutatják be a Dohnányi Ernő zenéjére készült némajátékot, a Pieppette fátyolát, amelyet 1919-től pantomimelemekkel bővítve D. Galafrés Elza állít színpadra. Pantomimnak írta Bartók Béla A csodálatos mandarint. 1917–1919 között orkesztikai iskolája növendékeivel Dienes Valéria Schumann Kinderszenen zenéjére és Chopin-balladákra pantomimjeleneteket kreál. A húszas években a m. színházi avantgárd mozgásművészeti, mozdulatművészeti irányzataihoz kapcsolódva hasznosítja az új lehetőséget. Így 1921–1926 között a Manifesztum csoport, élén Palasovszky Ödönnel, a Parnasszus Kamarajátékok, a Prizma, a Rendkívüli Színpad és az Új Színház mutat be pantomimeket. Ekkor alkotja Madzsar Alice és Róna Magda A teremtés fájdalma (Új Prométheusz) c. pantomimjét, a Bilincsek-et (1930), a Babiloni vásárt (1931), a betiltott, háborúellenes Korszerű szvit-et (1933–34), melynek Rombolás c. részletét végül a Szolnoki Művésztelepen mutatják be. 1930-ban Róna Magda játssza a komplex színpadművészet eszközeit felhasználó Ayrus leányát, amelyben a totális kórusdrámához mozgás, kézjelbeszéd, pantomim járult. A harmincas években ismét az Operaház kísérletezett olyan pantomimokkal, mint pl. a Szent fáklya (1934), Az önző óriás (1936), A tükör (1937). Milloss Aurél a Nemzeti Színház számára készítette 1936–37-ben az …és Pippa táncol, A roninok kincse, a Gyémántpatak kisasszony, Az ember tragédiája, és a Csodatükör pantomimbetétjeit. 1951-ben Barlanghy István Magyar Pantomim Stúdiót alapított. Többen is a klasszikus pantomim felé fordultak, amelyben mindent pusztán a mozgás, a mozdulat fejez ki, így Ferenc László szólóiban, majd Kárpáthy Zoltán, Köllő Miklós, Regős Pál, Karsai János és Gizella, Nagyiványi Péter, ill. M. Kecskés András csoportjaiban. A 80-as évektől új irányzat születik, amely megtartva a mozgás elsődlegességét, a szó, az ének, a tánc, az akrobatika elemeit is társítja. – Ir. Szenthegyi I.: Egy „Magyar Pantomima” a reformkorból (A m. balett történetéből, 1956); Lendvai E.: Bartók pantomimje és táncjátéka (B. B. emlékére, 1962); Vályi R.: A táncművészet története (1969); Kerényi F.: A reformkori magyar táncjátékokról (Tánctudományi Tanulmányok, 1978–79), Palasovszky Ö.: A lényegretörő színház (1980); Fordulatok (szerk.: Várszegi T., 1992); Mozdulatművészet (összeáll:: Lenkei J., 1993).