síró-éneklő iskola

a 18. század végén és a 19. század elején (kb. az 1830-as évekig) a magyar hivatásos színészet előadói stílusa, amely a hangos szóval történő iskolai deklamálás és a német vándorszínészet szövegmondásának hagyományára épült. Lényege, hogy a színpadon elhangzó szöveg tagolt egységei – verssorok v. mondatok – azonos hangmagasságon, azonos hangsúllyal hangozzanak el, függetlenül a szöveg jelentéstartalmától és az ebből következő tagolásától. A síró-éneklő iskola művi, a természetes beszédtől távoli hanglejtése jól megfelelt a színpadi szentimentalizmusnak. A romantika szorította le a színpadról. Legjobb leírása Bajza Józseftől származik: Kritikai Lapok (1836, 2. füz.).