{151.} ÖSSZEFOGLALÁS

A tárgyalt iparcsoportok iparágai általános fejlődésének vázlatos bemutatása alapján is megállapíthatjuk, hogy az Árpád-kori, középkori kézművesség szabad vagy szolgáltatásként végzett gyakorlata a 14. századtól fokozatosan városi, illetve földesúri ellenőrzés alá került az ország nagy területein. A szabad iparűzéssel szemben a céhes szervezetek, az egyes iparágak érdekvédelmi testületei jutottak uralomra először a városokban, majd a mezővárosokban. A feudális viszonyok fokozatos kiépülése korlátozta a városok árutermelő rétegének jelentős növekedését, részben a kereskedelmi import versenye, részben a mezőgazdaság alacsony termelékenysége, árutermelésének csak részleges és nagyon is hullámzó mértéke miatt. Fellendülést a 16. századi majorsági gazdálkodás kibontakozása eredményezett, de a hanyatlás itt is hamarosan bekövetkezett a török által veszélyeztetett területeken. E fellendülésnek tulajdonítható a mezővárosok, sok esetben birtokközpontok céheinek szaporodása, új centrumok kialakulása és megerősödése. A török által meg nem szállt területek lakossága megnövekedett, a kézművesség céhes szervezetei ezeken a tájakon megsokszorozódtak. A városi és mezővárosi céhek felügyeletüket szűkebb-tágabb körzetekben kiterjesztették a környező falvakra, és az ott dolgozó mesterlegényeket és mestereket a céhekbe kényszerítették. A sűrű településű vidékeken egymást fokozottabban ellenőrizték, a kontárságnak is szűkebbek voltak a lehetőségei. Például a paraszti szövés gyakorlatát a takácscéhek a Dunántúl északi felében a 17. század végétől a 19. század közepéig szinte teljesen lehetetlenné tették. A kender és len feldolgozása csak a fonásig jutott a házi munka keretében, a szövést a férfi takácsok végezték bérmunkában vagy résziben.

A török kiűzése után a visszatelepülők az északi és nyugati megyékből, Erdély és a Partium tájairól, valamint a német területekről beköltözők iparosai szétáradtak az ország középső és déli területein. Munkájukat sok helyen hosszú időn keresztül céhen kívül is végezték, de az újjászervezés ezeket is utolérte a 18. század végén, a 19. század első évtizedeiben. Részben a hagyományosan jelentős kézművesvárosok céheinek vidéki mestereiként dolgoztak, részben pedig a budai és pesti céhek szerepének nagymértékű megnövekedése következtében ezek főcéhei ellenőrzése alá, szervezeteibe kerültek. Az egyes iparcsoportok tárgyalása során bemutatott, különféle szakmákból és az ország legkülönbözőbb területeiről vett példák, vonzáskörzeti térképek segítségével a kézművestevékenység széles elterjedségét látjuk bizonyítottnak a falvakban is. A társadalmi munkamegosztás ilyen jellegű falusi jelenléte fokozatosan bomlasztotta a zárt rendszerű önellátást, illetve a paraszti és földesúri mezőgazdasági árutermelés időszakos vagy változó mértékét követve elégítette ki a helyi szükségleteket {152.} a falusi műhelyek sokasága. Igaz ugyan, hogy ez a „sokaság” kevés volt az árutermelés kívánatos mértékéhez viszonyítva, de mégis elég volt ahhoz, hogy a városok iparosrétegének piackörzeteit felaprózza, és árutermelését „segítse” a céhes keretek között tartani. Mindez befolyásolta egy sor árucikk importjának növekedését, a kereskedőréteg erősödését, amely néhol behatolt a háziiparba és a falusi kézművesek műhelyeibe is.

A vidéki műhelyek nagyban hozzájárultak a mezőgazdasági árutermelés megerősödése idején, a 18. század végétől kezdődően, a parasztság házának és viseletének megújulásához, táji jellegzetességek kialakításához és megőrzéséhez. A kontárok száma a céhes ipar zártsága miatt, párhuzamosan az árutermelés mezőgazdasági növekedésével, emelkedett a 18. század végétől folyamatosan a céhek eltörléséig. Számuk azonban csak a fővárosban és néhány vidéki városban érte el az iparűzők 30-40 százalékát, vidéken pedig nem haladta meg a 20-30 százalékot sem. Termelésük, munkájuk inkább szolgáltató jellegű volt a falvakban. A megyék céheket eltörölni szándékozó nyilatkozatai, a 18. század utolsó évtizedeiben, az iparosban szegény városok és vidékek „kontárként” dolgozó iparosainak a számát növelték. A 19. század elejének új céhrendszabályai (1805, 1813) azonban ezeket is új szervezetbe sorolta, a vegyes és egyesült céhek testületeibe. A rendkívül gyorsan népesedő Buda és Pest a 19. század közepén azonban már a céhen kívül dolgozó kézművesek tömegeit tartotta nyilván, egyes szakmákban számuk elérte vagy megközelítette az 50 százalékot is (Dóka 1979). Az árutermelés egyre terebélyesedő ágai a mezőgazdaságban, az önálló ipari vállalkozások királyi engedélyek birtokában, a vasúti építkezések, folyamszabályozások olyan vásárlóerőt és keresletet támasztottak az iparcikkek iránt, amit a 19. század közepétől erősödően a céhes és céhen kívüli kézműipar együttesen sem tudott kielégíteni. Az osztrák tartományok fejlettebb ipara és kereskedelme külföldi áruval, lerakatokkal árasztotta el az országot, amit nagyban elősegített a vámpolitika. Az 1851-es Ideiglenes iparrendelet a tőkés vállalkozásoknak és a képesítéshez nem kötött szakmáknak adott szabad utat, a céhek kereteit azonban megtartotta. Az 1872-ben feloszlatott céhek helyébe az ipartársulatokat állították, amelyek helyenként a korábbi céhek szerves folytatásaként működtek, másutt a teljes szervezetlenség vált uralkodóvá, és csak az 1884. évi ipartörvény által létrehozott ipartestületekben szerveződött újjá a kézművesek rétege. Ez a folyamat is elhúzódott sok helyen a kilencvenes évekig, a századfordulóig. Így hát nem csodálkozhatunk, ha a céhes kötelékektől megszabadult városi és falusi legények önállósodásának tömeges méreteit rögzítették a statisztikák:

1857-ben önálló: 227 279, segéd: 182 337
1870-ben önálló: 291 091, segéd: 355 873
1880-ban önálló: 380 786, segéd: 408 184
1890-ben önálló: 389 049, segéd: 479 697

Az 1890-es adatok az iparvállalatok létszámát, alkalmazottait is tartalmazzák. Az 1870–1880 közötti 90 ezres növekedés az önálló vállalkozóknál többségében a kézművesekből adódik. A növekedést természetesen elősegítette az ország népességének szaporulata is, a nincstelen zsellérek, napszámosok szakmát tanult gyermekeinek önállósodása. Ha azonban az önálló vállalkozók alkalmazottainak számát vizsgáljuk (3. táblázat), úgy azonnal kiviláglik a kézművestechnológia hagyományos rendje.

{153.} 3. táblázat. Az önálló iparvállalatok és alkalmazottaik számának megoszlása, 1890

Az egy-egy iparvállalatnál dolgozó segédek száma	Az iparvállalatok		A segédszemélyzet
Az egy-egy iparvállalatnál dolgozó segédek száma	száma	%-a	száma	%-a
0	181 163	62,07	–	–
1	61 449	21,05	61 449	18,77
2	24 165	8,28	48 330	14,77
3–5	18 100	6,20	64 991	19,86
6–10	4 391	1,51	32 051	9,79
11–20	1 501	0,51	21386	6,53
20-nál több	1 120	0,38	99107	30,28
Összesen	291 889	100,00	327 314	100,00

Az egyedül dolgozó mesterek az összes vállalkozók 62%-át teszik ki. Ami az általunk vizsgált közel harminc iparág helyzetét illeti, 50–80% között mozog az egyedül dolgozók aránya a különböző szakmákban (Matlekovics 1896–1898: VIII.).

A néprajzkutatók ezeknek a mestereknek az utolsó képviselőitől és leszármazottaitól gyűjtötték adataikat, írták le műhelyeiket, szerszámkészletük díszesebb darabjai mellett néha a teljes felszerelést is. Ez a hagyaték sok tekintetben még a korábbi századokban kialakult formákat, eszközöket és mechanizmusokat őrzött meg. Sok 18. századi, 19. század első feléből származó eredeti szerszámot mentettek meg a kutatás számára, lehetővé válik bemutatásuk a szélesebb közönség előtt is (Domonkos O. 1975b). A gyűjtőmunka napjainkban is folytatódik.

Az ország iparának általános elmaradottsága, a gyáripar egyenetlen fejlődése következtében a kisiparosok száma még az 1910-es években is tovább növekedett, a gyárak munkáslétszámának jelentős hányadát pedig a faluról felszívott, betanított dolgozók ezrei adták. A gyáripar versenyével szemben mozgalom indult a tőkével rendelkező kisiparosok „állami gépsegély” akciója keretében, az 1899–1910 közötti időszakban. A segélyakció lebonyolítása a kereskedelmi és iparkamarák közreműködésével történt. Így például az 1899–1906 közötti években 490 kisiparos, 29 ipari szövetkezet, 13 ipartársulat és egyesület, 9 alkalmi csoport és 5 iskola részesült gépadományozásban, közel másfél millió korona összegben. Ezek között a műszövéshez használt Jaquard-gépek, textilnyomó Perrotine-gépek, mázőrlők, présgépek, zsinórverő gépek stb. voltak, amelyek a kisüzemek termelékenységének fokozását, versenyképességüket, tőkés fejlődésüket voltak hivatva elősegíteni. A gépsegély elnyerése azonban olyan feltételekhez volt kötve, amit csak a tőkével rendelkező műhelyek vállalhattak. Így például a gépek folyamatos használata a termelésben, a meghatározott létszámú állandó munkás alkalmazása stb. A kapott gépek tízévi rendszeres használat után a kisiparosok tulajdonába mentek át. Az önálló kisiparosoknak alig egy ezrelékét tette ki a segélyezettek száma (Emlékirat 1909).

Századunkban a polgárosodás fokozatos térnyerése, a gyárban, kereskedelemben, vasútnál, városon vállalt munkák, a háborúk okozta elszegényesedés stb. gyors ütemben bomlasztotta az egyes tájegységek, néprajzi csoportok hagyományos viseletét, házberendezését, és velük együtt fogyott e tárgyi kultúra előállítóinak, alakítóinak a száma is.

Az első világháború után kialakult új országhatár gátat emelt a magyar tájak közötti háziipari, vásári forgalomnak, munkamegosztásnak, illetve ezek átrendeződése {154.} indult meg. Az ipartestületek vidéki centrumait gyengítette a vásári körzetek elvesztése, míg másutt a kisebb járási központok szerepe megnövekedett. Ezt a helyzetet tükrözik az 1946-os országos ipartestület jelentése és statisztikai táblázatai (Kézművesiparunk 1945–1946). A második világháború utáni társadalmi változás alapjaiban rendítette meg a paraszti életformát, kínált helyébe városiasat, korszerűbbet. A hagyományos iparágak néhány képviselője csak az elmaradottabb vagy erősebben hagyományőrző helységek igényeit elégíti ki, illetve a népművészet iránt megnyilvánuló városi érdeklődés tartja életben e régi technikákat, jórészt a népi iparművészek kezén.