{13.} TÖRTÉNETI VISSZATEKINTÉS

A kézművesség legfontosabb ágainak kialakulását a honfoglalás előtti alapvető társadalmi munkamegosztás, az állattartás, halászat és földművelés bizonyos elkülönülése, valamint a törzsfők és katonáskodó kíséretük szükségletei segítették elő. Bizonyos, hogy a fegyverzet előállítását végző kovácsok, íjgyártók, pajzskészítők, a viselet és lószerszám díszítését szolgáló szíjvégek és veretek fémöntői, formázói, a nyergesek, de a lovas életmód szerszámkészletéhez szükséges szíjak, a viselet prémes bőreit kikészítő tímárok és szűcsök, a sátrakat fedő nemez előállítói és még sok más későbbi iparág kezdeti képviselői a törzsi társadalom olyan rétegét képezték, amely speciális ismeretei révén más munkák alól részben mentesült. Ezek egy része maga is tartozhatott a katonáskodó réteghez. Természetesen a munkamegosztásnak ez vagy hasonló foka nem volt elegendő a gazdag vezető réteg luxusigényeinek kielégítésére, hanem a szükséges tárgyakat, eszközöket, szöveteket a cserekereskedelem révén más környező vagy éppen leigázott népektől szerezték meg, vagy rablás útján sajátították el. Feltehetően rabszolgáik között különböző mesterségekhez értő elemeket is tartottak.

A honfoglalás körüli évtizedekből ismert régészeti anyag tanúságán kívül az oklevelek helynévanyagának vizsgálata is arra enged következtetni, hogy a honfoglaló magyarság és rabszolgáik kiváló színvonalon művelték mesterségüket (László Gy. 1970; Heckenast 1970; Györffy Gy. 1972). A fejedelmi (királyi) szolgálónépek korai, Árpád-kori emlékeit vizsgálva egyértelműnek látszik, hogy a különleges szaktudással rendelkező szolgálónépeket a fejedelmi, törzsfői, nemzetségfői, királyi, hercegi birtokok köré telepítették. A leigázott, szolgarendbe kényszerített őslakosság szláv rétegéből is sokan kerültek e szolgálónépek soraiba. Feltehető, hogy e központok szervezésekor például egy vasverő helységnek még nem minden tagja ismerte a vasművesség titkait, de azt többen is művelhették, mások segítségükre voltak, és bizonyos fogásokat elsajátítottak. A kivetett szolgáltatás teljesítésében a település lakossága együttműködött, és míg a specialisták a kívánt tárgyakat (fegyvereket, késeket stb.) állították elő, addig ellátásukról a család vagy a közösség más tagjai gondoskodtak. Az egyes foglalkozások nevei, mint verő-vasas-vasverő, fonó, fazekas, födémes (méhész) a honfoglalás előtti finnugor rétegből származnak, a törökből a szűcs, tobak (tabán), a görögből a tímár, a bizánci kereskedelmi kapcsolatok révén. E mesterségneveknek sokszor azonos időből ismerjük a szláv megfelelőjét, illetve több más mesterség elnevezése szláv nyelvből származik. Ilyenek az ács-taszár, a vasverő-kovács, bocsár-kádár, esztergár, fazekas-gerencsér, csatár-kardverő, daróc stb. A fentieken kívül természetesen a földműveléssel kapcsolatos szántó, szekeres, sarlós, udvarnok, mézadó, {14.} a vadászattal összefüggő vadász, pecér, hőgyész, hódász, lovász, solymár, madarász, de a szakács, halász stb. szolgálónépek falvai is nyomot hagytak a 10–13. századi helynevekben. Az okleveles anyag közel 360 helynévadatából a későbbi iparokra közvetlenül vonatkozó helynevek 43%-ot tesznek ki. Így az első helyre a vasas 3, vasverő 2, kovács 53 = 58; majd a csatár 32, mecsér 2 = 34; ács 13, taszár 11 = 24; fazekas 5, gerencsér 9 = 14; szűcs 9, tímár 3 = 12; bocsár (kádár) 7; ötvös, fonó, esztergár 3 = 3 helységgel következik a sorrendben. Ebből azt is láthatjuk, hogy a vasas-vasverő helyébe a szlávból átvett kovács kerül és válik uralkodóvá. Ugyanakkor meglepő, hogy a takács-, szövőmunkával kapcsolatban csak az egy Takácsi (Veszprém m.) helynevünk fordul elő a 14. század elejéről.

Az új államszervezet kiépülésével, a törzsfői és királyi birtokok részbeni eladományozásával a speciális szolgáltatásra felkészült népesség gazdát, de sokszor vidéket is kénytelen volt cserélni, és a kialakuló várak melletti kis településekre, földesúri udvarházak közelébe vagy a fokozatosan kialakuló városok népessége közé került. A mezőgazdasági munkán túl a fa megmunkálása az egyik legfontosabb szerepet játszó kézműves-tevékenység a későbbi századokban, a legszélesebb körben gyakorolt házi munka is. Mindezekhez hozzá kell tennünk, hogy a példaként felsorolt helységnevek csak az ismert és fennmaradt adatokon alapulnak, amelyek mellett hasonló munkát sok más településen is gyakorolhattak, amiről nincs hírünk. Ez utóbbi feltevés még jobban aláhúzza a munkamegosztás fokozatos kiterjedését, szélesedését, egy specialista réteg társadalmi jelentőségét. Ez még akkor is így van, ha státusát tekintve rabszolga, vagy jobbágy, szabados, vagy teljesen szabadjogállású. A társadalom két alapvető termelési rendszere, a földművelés és az állattenyésztés az Árpád-korban már volt olyan fejlett, hogy a szaktudásukkal kiemelkedő kézműveseket el is tudta tartani.

Természetesen a magyarság magával hozott ismeretei mellé újabb és újabb tudásrétegek kapcsolódtak a szövetséges népcsoportokkal, a meghódított népekkel, és nem utolsósorban a vezető réteg vagy a királyi házasságok nyugati kapcsolatai révén. A betelepülő idegenek az új szokások (viselet, étkezés, lakás stb.) mellett a kézművesek hadát is magukkal hozták, akárcsak a különféle szerzetesrendek szervezetei és tagjai. A kiépülő kapcsolatok tovább erősítették a kereskedőközpontok, városok szerepét a fontos útkereszteződések, útvonalak, vámhelyek mellett vagy közelében. E helységek egyre nagyobb szívó hatása eredményezte a hazai és külföldi kereskedők és iparosok betelepülését is. A központi királyi hatalom érdekeit szolgálta ezek közül többnek királyi városi rangra emelése a 12–13. században, ugyanakkor a kiváltságok a városok vonzását erősítették, népességének gyors növekedését segítették elő.

A városok erősödése és számuk gyarapodása a 13–14. századra esett, amikor is a városi lakosság fokozatosan függetlenedni tudott a mezőgazdasági termeléstől, polgárainak 20–30%-a kereskedelemből és iparból élt. A város környéki községek mezőgazdasági termelése biztosította a városok gabona- és élelmiszer-szükségletét. Egyúttal a falvak lakói is rendszeresen a városi kézművesek áruját vásárolták, bővítve az árutermelés még szerény kereteit. E kettős egymásrautaltság a szőlőtermő vidékeken a városi polgárokat szőlőművelésre, borkereskedelemre és kézművesműhelyek gyarapítására serkentette, a falvak lakói pedig rendszeresen törekedtek az önellátáson felüli terméküket a város piacán értékesíteni. Ahol pedig a királyi városok a közelükben lévő községeket a 14–15. század folyamán jobbágyfalvaikká tették, ott a város és a falu közötti munkamegosztásnak ez a formája erőteljesebben tudott növekedni. A városfejlődéssel foglalkozó történeti munkák elemzései bizonyítják a kereskedő- és iparosréteg, tőkepénzesek városnövelő szerepét és jelentőségét (Szűcs J. 1955; Mollay 1959; Fügedi E. 1972).

{15.} A városok kézművesei, kereskedői vásári és piackörzeteiket gyakran nemcsak saját megyéjük egész területére, hanem azon túl is kiterjesztették, sőt egyesek – például a bor- és posztókereskedelem révén – a nemzetközi távolsági kereskedelembe is bekapcsolódtak.

A feudális viszonyok kiépülése, a jobbágyi függés és kötelezettségek a vezető főúri réteg vagyoni emelkedését, szükségleteinek növekedését eredményezték. A 14. század folyamán, a 15. század elején kialakult királyi mezővárosok szintén vonzották a kézműveseket és kereskedőket. A 15. században azonban ezek a mezővárosok adományozás révén fokozatosan a főurak kezébe kerültek, különösen Zsigmond király uralkodása alatt. E települések száma a 15. század közepén már több száz (1. térkép), az ország területén meglehetősen arányos eloszlásban (Bácskai 1965; Fügedi E. 1972). Sok esetben az új birtokosok gazdasági központjaivá váltak, ami a paraszti kézművesek számának növekedését eredményezte, illetve ezek jó része a mezőgazdasági munka mellett végezte ipari tevékenységét. Ezekben a kis centrumokban az alapvető 8–10 iparág képviselőit találjuk a 15–16. században, így mészárosok, takácsok, kovácsok, szűcsök, vargák, molnárok, szabók, tímárok, bognárok, fazekasok, kádárok munkájáról is szólnak az uradalmi központok fennmaradt iratai. Ha a mezővárosok sokaságát térképen látjuk, akkor könnyen érthetővé válik, hogy ebben az időben miért torpant meg a városok fejlődése, hiszen vonzáskörzetükben a kisebb gócok egyben a piac megosztását is eredményezték. A vásárkörzeten belül működő mezővárosi vagy éppen falusi kézművesek termelése kielégítette az igények egy részét, ami csökkentően hatott a nagyobb királyi városi iparosok árutermelésének mértékére. Az így alakuló gazdasági viszonyok sértik a királyi városi kézművesek érdekeit, és sorra alakulnak kiváltságokkal felruházott céheik. Míg a 14. századi céhek elsősorban a kereskedőkkel szemben igyekeztek érdekeiket monopóliumokkal körülbástyázni, hogy azok a nyersanyagok (posztók, vásznak, bőrök, prémek) mellett készáruval ne kereskedjenek, és külföldi áruikkal is csak az országos vásárokon jelenhessenek meg, addig a 15–16. századiak már más városok kézművescéheivel szemben is monopóliumra törekszenek.

Amíg a 13. században még csak a hetipiacoknak van jelentőségük a városi kézművesek termékeinek értékesítésében, addig a 14–15. században egyre szélesebb köre alakult ki Magyarországon az országos vásár tartására jogosult városoknak, helységeknek, ahol a hazai és külföldi kereskedők és iparosok a hivatalosan megjelölt vásártartási nap előtt és utána 8–8 vagy éppen 14–14 napig vehettek részt az árusításban. A királyi városokban az évente tartható vásárok száma is növekedett, tehát a sokadalmak a legkülönbözőbb iparosok és kereskedők, falusiak és városiak, külföldiek gyakori találkozási alkalmai voltak. Természetesen magának a vásártartó helynek is haszna volt a vásárokból a vámok, helypénzek stb. révén, másrészt a lakosság szükségleteinek jobb kielégítését, a helyi mesterek ösztönzését is szolgálták, némi versenyre adtak lehetőséget. A későbbi századokban azonban éppen a céhek kiváltságaiba foglalták a városok magisztrátusai, hogy például az elővásárokon vagy a vásár első és utolsó napján más nem, csak a helyi mesterek árusíthatnak. A helyi érdekek érvényesítése, a verseny kizárása vagy szűkítése attól függött, hogy a vagyonosodó iparosréteg milyen társadalmi súllyal, képviselettel rendelkezett a városban, a magisztrátusban. Ezek és a hozzá hasonló előnyök – például elővásárlási jog a nyersanyagokból, más mesterek árujának ellenőrzése, „látópénz” szedése – a centrum körül erősödő mezővárosok kézműveseinek érdekeivel kerültek összeütközésbe. Földesuruk segítségével ezek is vásártartási jogot szereztek, néhol hasonló előjogokkal, mint a nagyobb városok céhei. Sok viszálykodás keletkezett a szomszédok között, {17.} majd rendszerint megállapodásra jutottak, és egymás vásárain azonos kedvezményben vagy előnyökről való lemondásban (látópénz) egyeztek meg.

{16.} 1. térkép. Mezővárosok a 15. századi Magyarországon

A megyeszékhelyek, nagyobb városok céhei igyekeztek hatáskörüket az egész megyére kiterjeszteni, például oly módon, hogy a céhen kívül dolgozó falusi, mezővárosi mesterek árujukkal a hetipiacokra, országos vásárokra sem mehettek be. Így azután vagy önálló céhek alakítására szövetkeztek, vagy pedig a centrum céheibe kérték felvételüket, hogy a vásáron való megjelenés előnyét elnyerjék, és céhes legényt fogadhassanak műhelyükbe. Természetesen a részben még mezőgazdasági munkát is végző iparosoknál ez kevésbé jöhetett számításba, míg a folyamatosan árutermelő szakmákban egyre inkább létérdekké vált.

A 16. századi földesúri majorságok központjai megerősödtek, mezővárosi céheik a 17. században rendkívül gyorsan szaporodtak, ami egyben kifejezi a szabad városok és a feudális urak közötti ellentéteket is. Birtokaik területén ugyanolyan jogokkal ruházták fel céheiket, mint amilyenekkel a királyi, tárnoki városiak rendelkeztek, egyeseket a nagyobb körzetek mesterei fölötti ellenőrzés jogával is ellátták, közös testületeket alkottak az egy-egy uradalomhoz tartozó szakmák mesterei. E központok vásárai a földesurak vámjövedelmét és a belső piacot is növelték. A birtokközpontok mellett a legalapvetőbb szakmákból, mint amilyen a kovács-, bognár-, kádár-, takácsmesterség, már a környező falvakban is találunk egy-két mestert, akik a központi céhekhez tartoztak. Megtelepedésüket a földesúr engedélyezte. Sok esetben jól megfigyelhető, hogy amint az uradalom központja máshová helyeződik, úgy a falusi mesterek is az új központhoz kapcsolódnak, és a korábbi centrum jelentősége lényegesen csökken, sokszor saját mesterei is az új központ céheibe lépnek át. Ennek különösen látványos példáit figyelhetjük meg a nyugat-dunántúli Nádasdy-, majd Esterházy-birtokokon (Nagymarton-Nyék, Keresztúr, Feketeváros, Kismarton, Boldogasszony) a 17–18. század fordulóján (Kietaibel 1987).

A mezővárosi és falusi céhek 17–19. századi jellegzetességeinek fő irányvonalait a történettudomány vizsgálta, eredményei a néprajzkutatás számára is rendkívül hasznosak (Mérei 1951; Román 1966; Eperjessy 1967).

A 17. században egyre nagyobb hangsúlyt kap a céhenkívüliek, az ún. kontárok elleni küzdelem. Városi keretekben némileg egyszerűbb volt a helyzet, mert amíg a helyi mesterek elegendő és nem túl drága árut elő tudtak állítani, addig a városi magisztrátusok a céheket pártolták a kontárokkal szemben. De amint hiány mutatkozott például húsból vagy kenyérből, akkor a város tanácsa nemcsak elnézte a kontárok vagy éppen sütőasszonyok piaci tevékenységét, hanem még kötelezte is a céheket mesterlétszámuk emelésére. A mezővárosi és falusi kézművesek számának fokozatos emelkedését, illetve a falvakban való megjelenését a tényleges helyi igények mellett azzal magyarázhatjuk, hogy elsősorban a királyi városi céhek régi kiváltságaikra való hivatkozással igyekeztek a mesterlétszámot megkötni, a jövedelem osztódását, illetve a verseny kialakulását megakadályozni. Sok esetben tapasztalhatjuk a 17. század első felében, hogy a városok által kiadott privilégium eleve megkötötte az iparág városi mestereinek számát. Másrészt a felszabadult inasokat általában 2-3 éves vándorlásra kötelezték, ezzel is késleltetve a műhelyalapítást, biztosítva a szükséges munkaerőt, késleltetve a mesterré válást. Ez a szokás Magyarországon a 16. században kezdett elterjedni, majd a 17. században jelentős lendületet vett, ami másfelől a szakmai tapasztalatok, gyakorlat szempontjából bizonyosan hasznos is volt.

Az ország fontosabb kézművesközpontjainak, a külföldi műhelyeknek, eljárásoknak a megismerése azonban csak addig volt ambicionáló, amíg a mesterjog elnyerése belátható közelségben volt. A kötött városi létszám elhalálozás utáni feltöltésénél {18.} azonban előnyben részesültek a mesterek gyermekei, vagy a mester lányát, özvegyét házastársul vevő legény. Így azután a felszabadult inasok, legények többsége vagy sokévi munkára kényszerült, vagy a várostól távolabb eső falvakban, kisebb településeken, uradalmi központokban igyekezett megtelepedni. Céhen kívüli „kontárkodásukat” azonban a földesúri céhek sem tűrték el, hacsak nem közvetlenül az uraság udvarháza számára dolgoztak. A városi mesterek közvetett kényszert is gyakoroltak a vidékiekkel szemben, ugyanis a céhenkívülieknél szabadult inast nem fogadták el legényként, céhes mesternél legfeljebb csak két hétig dolgozhatott, a vidéki mesternél, kontárnál céhes legény büntetés terhe mellett nem vállalhatott munkát. Így hát a vándorló legénynek, a céhes mesternek az érdeke egybeesett, amikor a vidékiek szervezettségét kívánták. A királyi városok (Sopron, Pozsony, Kassa stb.) jobbágyfalvaik mestereit csak abban az esetben fogadták városi céhükbe, ha azok reverzálist adtak arról, hogy városi munkát nem vállalnak el, és a hetivásárok, piacok alkalmával árujukkal nem mennek a városba. A kontárok elleni küzdelem egyben a céhes kézművesipar árutermelésének elégtelenségét is bizonyítja, hiszen a kontár csak ott él meg, ahol nincs elég áru, vagy a monopolhelyzettel visszaélő céhek mesterei túl drágán dolgoznak. Mindkét esetben a vásárló érdekei szenvednek csorbát, szükségleteiket nem tudják kielégíteni. Az elégtelen termelés, vagy éppen a finomabb áru hazai előállításának hiánya, fokozza a kereskedelem importját (angliai posztók, lyoni selymek, brokátok stb.), ami egyre nagyobb konkurenciát jelent a városi kézműveseknek. Az 1542. évi vámnaplók adatai szerint a nyugatra vitt összérték 93%-át az állatkivitel adta, a behozatal 70%-a szövet.

A feudális viszonyok azonban nem kedveznek a városi árutermelés fokozásának sem, hiszen a falvak és mezővárosok önellátó jellegű gazdálkodása, a dézsma és kilenced beszolgáltatásán túl, kevés felesleget állít elő, ami áruvá válhat a piacon. Így maga sem válik rendszeres fogyasztójává a városi cikkeknek, hanem a mezővárosokban, falvakban dolgozó kézművesek elégítik ki az iparcikkek iránt mutatkozó alapvető szükségleteket. A feudális urak 16–17. századi igen változó iparpolitikai érdekeit, ennek gátló, illetve serkentő példáit Zemplén megye területéről, az örökös jobbágyság kialakulásának korszakából, részletesen mutatta be Román János (1966).