MIKOR, MIÉRT SZÜLETETT A BALLADA?

Térjünk vissza az igazi balladákhoz, amelyek, mint láttuk, a középkor végének termékei, a 14–15. században keletkeztek. Fölmerül a kérdés, miért jön létre egy új műfaj. Miért nem folytatta az európai parasztság tovább a hősének divatját, ami megállapíthatólag a középkor végéig élt a legtöbb nép hagyományában, s miért nem tartotta fenn tovább, a legújabb időkig, mint a balkáni és kelet-európai népek legtöbbje? A kérdés megválaszolására először meg kell állapítanunk azt a különbséget, amit a ballada jelent a hősénekhez és annak késő feudális származékaihoz képest.

Hőstettek helyett összeütközések a szűkebb közösségen belül: családban, társadalmi osztályok között – de szintén családi kapcsolatokon keresztül; hősök mitikus vagy fantasztikus kalandjai helyett lelki problémákból adódó „események”; közösségi-történeti méretű küzdelem helyébe az élet emberi megélésének kérdései, annak akadályai, fonákságai, szerelem, könyörület, emberiesség vagy ezek hiánya, kudarca a társadalom törvényei miatt. S mindenekfelett a társadalom fonáksága: szegény és gazdag ellentéte és erről mondott ítélet. Mindez egy társadalmi-civilizációs fejlődésre mutat a hagyományos költészetet alkotó közösségen, a parasztságon belül. Nagyobb biztonságérzet – felszabadulás attól a közösségi szorongástól, amitől a hősénekben csak világméretűvé felnagyított hőstettek árán lehetett szabadulni; a magánélet boldogságának problémáival való foglalkozás. Mindez olyan életkörülményeket jelez, amikor már ez lehet a fő kérdés, nem a fennmaradás puszta ténye, nem a külső veszélyek elhárítása. Ez nemcsak civilizációs fejlődés, hanem emelkedettebb életszínvonal, magasabb anyagi és szellemi igények – tehát jobb életlehetőségek jele is. A parasztság életkörülményeinek megváltozására vall mindez, az életvitellel szemben támasztott igényeinek növekedésére, polgárosodására a ballada kialakulása idején – a 13. század végén és a 14. században.

{5-341.} Ez az idő meglepően egybeesik azzal a nagy változással, amit a történészek megállapítanak a 13. század közepétől kezdve a magyar és nyugat-európai parasztság életében. Mind Nyugaton, mind nálunk fellép a földjáradéknak egy külön formája, a pénz, amit korábban, az önellátás szintjén gazdálkodó parasztság teljesen terményben és robotban rótt le urának. Az igények növekedésével együtt járó intenzívebb termelés, a földművelés rendszerének javulása: a hármas forgó előtörése a paraszti gazdaságban a 13–14. század fordulójától kezdve, helyenként mesterséges trágyázás, az eke tökéletesedése, többszöri szántás, sőt a 15. században már sok helyütt az intenzívebb munkaeszköznek, a kaszának a használata sarló helyett a gabona aratásában, piacra termelt áru a fellendülő városi élet igényeinek kielégítésére, az a tény, hogy a paraszt növekvő pénzszükségletét ekkor már úgy elégíti ki, hogy termékeinek feleslegét, hús- és gyapjúfeleslegét és bortermését piacon értékesíti nálunk éppúgy, mint Nyugaton – mindez a nagy változást jelzi. Ennek nyomán pénzbőség támad. Számos adat van ebből az időből arra, hogy piacra siető jobbágytól a hatalmaskodók pénzt vesznek el. A jobbágyok ekkor már piacon szerzik be viseletük és háztartásuk egyes darabjait. A parasztság anyagi kultúrájában polgári-főúri elemek tűnnek fel: ékszerek, díszes övek, amelyek a főúri viseletet utánozták kisebb értékű anyagban, a felső osztályok viselete, bútordivat – sarokra rendezett lakásbelső, benne gótikus csapolt asztalok, tékák, ágy az addigi földönhálás helyett. Mindez természetesen a parasztság egy vékonyabb, felső rétegére jellemző, mert a 14. század közepétől kezdve éles vagyoni különbségek alakulnak ki a parasztságon belül: megjelenik a nyomorgó zsellérség és bérmunkásság. Jellegzetes vonása ennek a fejlődésnek a kiscsaládi gazdálkodás jelentkezése: a 14–15. századra jellemző, hogy az addigi nagycsaládi gazdálkodási egység felbomlik, és a kiscsalád lép helyére. Ez a fejlődés ekkor is csak részleges, később visszafejlődik, majd új idők követelményeinek hatására újra fellép; de e korra mindenesetre jellemző tünet. „A XIV. század kezdetén a nagyobb telkek és a hozzátartozó földek feldarabolódtak a korábbi nagycsaládok szétesésének folyamatában, s nagyobb gazdasági önállóságra törekvő kiscsaládok igényeinek megfelelően” (Belényesy 1969: 475). „Ezek a nagyobb telkek azonban nem voltak jellemzőek a késő középkori parasztgazdaságra. A mezőgazdaság hordozója … a középparaszt volt. Ez a gazdasági típus … átlagban 10–15 holdnyi féltelekből fejlődött ki … amely a kiscsaládokra való megoszlás folytán állott elő, és a XV. században az egész országban már általános jelenséggé vált” (uo. 476). A határainkon kívüli Európában ekkor „Mansuson eredetileg egész Európában egy akkora birtokot értettek, amely egy család eltartására elég volt; ez azután mindenütt lassan szétesett. Ez a folyamat nagyon korán megkezdődött például Franciaországban. Angliában ugyan a források még a XIII. században is a régi hide-t emlegetik, azonban ez fokozatosan átadja helyét a virgate-nek, ami a régi hide negyedének felel meg, vagy a bovate-nek, ami a nyolcada. Németországban ugyancsak a XIII. században jelennek meg a teljes telkek mellett egyre gyakrabban a kis telkek. A külföldi példák is azt mutatják tehát, hogy a középkor két utolsó századában a nagy telkek mellett egyre jobban elharapóznak a kis paraszti birtokok, amelyek a családok szétválása, valamint a földkisajátítás és egyéb körülmények következtében jöttek létre” (uo. 474–475).

Ennek a gazdasági folyamatnak nyilván megvoltak a társadalmi-érzelmi velejárói is, s ezt tükrözi a balladaköltészet is. Például azzal, hogy mit ábrázol tragikusnak. A tragédia azáltal, hogy részvétet támaszt, tulajdonképpen tiltakozást is ébreszt okozói ellen. Így például a nagycsalád fejének korlátlan hatalma elleni lázadást jelzik azok a tragédiák, {5-342.} amelyekben a családfői hatalommal férjhez kényszerített lány iránt keltenek részvétet; vagy az anyós ellen, aki menyével kegyetlenkedik, vagy az anya ellen, aki szerelembe esett lányát kivégezteti. Csupa olyan gondolat, amit azóta tudunk igaz „forradalmi” szellemében méltányolni, amióta jobban megismertük a nagycsaládban élő fiatalok, különösen fiatal asszonyok elnyomott életét (lásd Morvay 1956). És a szegény–gazdag ellentétnek annyira kiélezett rajzát is nyilván akkori tapasztalatok alapján adja a ballada, amikor a parasztság körében is kiéleződik a vagyoni különbség. Azért találjuk meg a gazdag bíró lánya és a szegény kosárkötő lány ellentétét, vagy a kétféle menyasszony sorsának különbségeit, de nyilván akkor is saját, közvetlen társadalmi ellentéteiket vetítik ki költői síkra, amikor szegény paraszt és gazdag főúr ellentétét fogalmazzák meg.

A fejlődés legmagasabb hulláma a nyugati történészek meghatározása szerint is a 13. század második felétől a 14. század közepéig tart. Nálunk is a 13. század végéig egységes és kezdetlegesebb művelés – és életszínvonal – helyébe a 14. század elején lép ez az új, fejlettebb állapot, ami Nyugaton a középkor két utolsó századára jellemző, nálunk azonban a 16. században beálló török hódítás és az úgynevezett „második jobbágyság” következtében még évszázadokig megmarad, helyenként máig.

Abban az időben volt olyan jobbágy, aki hét aranyat kölcsönöz egy nemesnek, s kap érte zálogul ötvösmívű kivert övet. Nagyarányú polgárosodásnak vagyunk tanúi ebben a korban, ami egyúttal a paraszti mezővárosok fellendülésének, polgári öntudatuk növekedésének is ideje. Árutermelő parasztság áll előttünk a 14–15. században, amelynek termelőmunkája az alapja a korabeli Magyarország gazdaságának. Nagy kereskedelmi útvonalak és tenger híján nyugat-európai típusú kereskedővárosaink nem voltak ugyan, bár a bor-, búza- és állatkereskedelem nálunk is jelentős városiasodást hoz létre, ez mégsem vetekedhet a nyugati – katedrálisokat építő – városok gazdagságával. De ezen a szinten szegényebb helyzetünk ne tévesszen meg senkit sem az udvari-főúri és paraszti művelődés színvonalának megítélésében. Ez abban az időben azonos volt a leghaladottabb nyugati színvonallal.

A nagy gazdasági fellendülés és életforma-változás jól magyarázza a ballada témáit és stílussajátságait. Így magyarázza a főúri szereplőket és környezetük külső vonásait a legtöbb balladában: hiszen saját életükben is kezdték utánozni őket, miért ne választották volna költeményeik hőséül! Különben is a „hős” mindig a kiemelkedő, a csodált, a társadalom csúcsán levő ember; ha már nem is „mitikus hős”, de a legkívánatosabb életforma keretei közé képzelt ember. S az se véletlen, hogy a ballada hősnői mindig „szépek”: Julia szép lány, Szép Julia, Fair Annet, Schön Adelheid, Belle Anette, Skjön Anna, Stolt Elselille; a mindennapok felett lévő, kiváló emberek. Tehát főúri kisasszonyok és lovagok, akiknek életét megcsodálták, s akiknek érdekházasságaikba beleköltik már a saját hasonló „férjhezadásaikat”. Sőt akikkel már szerelmi kapcsolatot is elképzelnek, egyelőre csak tragikus vereségekben ugyan, mint a Két kápolnavirágban, de a porukból kinőtt virág már átkot mond arra, aki a szerelmet megakadályozza, s ebben már a feltörekvő társadalom ítéletét mondja ki a társadalmi korlátokról, amelyek elébe merednek. De maga az ítélet, sőt maga az, hogy ilyen szerelmet el lehet képzelni, már valami új igény feltámadását jelzi. Vajon ez a probléma felvethető-e a hősének világában? Vagy akár egy századdal is azelőtt, amikor még igénye fel sem merült?

Az új témák és az új lélektani érdeklődés is új életkörülményekre vall: a szeretet és szerelem érvényesülése vagy tragikus sikertelensége feletti ítélet, az érzelmek részletezése, hűség és hűtlenség ábrázolása, tragédiái – tehát igénye –, a szüzesség védelme, erőszakos {5-343.} megsértése mint központi sérelem – mindez nem létezett előbb, a hősének társadalma számára. Sőt a hűségnek is más értelme volt, mint a balladában: nem az érzelmi-szerelmi hűségen volt a hangsúly, hanem az uralomhoz való hűségen: segíti-e urát, vagy az ellenséghez szegődik, védi-e vagyonát, vagy átjátssza más kezére. Ebben a tekintetben még a fejlett homéroszi eposz is nagy különbséget mutat a balladával szemben: Penelopé hűségében is sokkal inkább az előbbi vonás uralkodik, a főkérdés ott is Odüsszeusz vagyonának prédálása és esetleges elvesztése, nem pedig a szerelem vagy felejtés. A szüzességnek mint értéknek, szerelmi csalatásnak szinte semmi jelentősége nem volt a korábbi költészetben. A nőt elrabolták, visszarabolták, a jogos tulajdon visszaszerzése vagy a rabságból való szabadulás volt a fontos. Az a sok ballada, amelyben a hősnő a halált választja inkább, semhogy szüzességétől megfosszák, vagy ahol az ilyen erőszak mint tragédia okozója van feltüntetve, arról tanúskodik, hogy a már nagyobb biztonságban élő társadalom nagyobb igényeket támaszt az élettel szemben, és nem ismeri el azokat az akadályokat, amelyek érzelmi igényei kielégítésében gátolják. Ezt a nagyobb biztonságot árulja el a témaválasztás is, az áttérés a nagy közösségi problémáról, az ellenséget legyőző hőstettekről – a magánéletre.

A ballada témái szinte kizárják azt a viszonyt, ami a hősének egyetlen témája: a hős és az ellenség viszonyát, vagyis a hősben megszemélyesített nép-nemzet küzdelmét a betörő, hódító ellenséggel. A ballada társadalma közömbös a hősének egyetlen és középponti kérdésére. Pedig feudális harcok természetesen akkor is voltak Európában. Miért nem érdekelte a népet ennek a kimenetele? Ugyanis a harc maga, a győzelem nem jelenik meg a balladában, legfeljebb az elesett férj vagy szerető búcsúja övéitől, vagy övéinek sorsa, lelkiállapota az elesett hozzátartozóval szemben. Vagyis emberi sors és emberi reagálás a sorsra. Véleményem szerint ez a negatív vonás is a ballada és az alkotó közösség társadalmi állapotát tükrözi. A soknyelvű, de egységes társadalmi rendszerű Európában akkoriban bárki került „uralomra”, angol király franciák fölött vagy fordítva, lengyel király Magyarországon vagy Mátyás király Morvaországban, az nem jelentett lényeges változást az alávetett nép életében: ugyanazt a szolgáltatást kívánta minden ura, s ugyanazt az életformát képviselte, sőt akarta biztosítani új uralma területén. Nem vitték rabságba a nép tömegeit, nem dúlták fel úgy az országrészt, ahogy a hunoktól, vandáloktól gótokig és magyaroktól tatárokig minden népvándorlás kori nép tette, vagy ahogy a török uralom folytonos harcai irtották a lakosságot, és vitték el ezrével fogságba. Amikor egy-egy új hódítás az egész addigi életet semmisítette meg, vagy legalábbis új terhek hordozóivá süllyesztette le a népeket, akkor csak egy volt a fontos az egész nép számára: az idegen hódító hősi legyőzése. Természetesen a feudális harcok sem kímélték a népet, s egy hadsereg átvonulása valamely vidéken mindig csapás lehetett, az erőszak és pusztítás számos lehetősége. De ez már inkább balszerencse, nagyobb méretben ugyanaz, mintha valakit rablók fosztanak ki; sőt a feudális önkényeskedés számos esete is egyénnel megesett baj, nem az egész népet fenyegető életveszély. Bűn, amit meg lehet torolni, néha még jogorvoslat is van ellene. Ugyanakkor az „állam”, „nemzet”, éppen a feudális uralmak tarkasága és változó mozaikjai miatt nemcsak nem volt „fontos”, hanem állandó se volt, lényegében nem is létezett. A ballada „államtalan”, „ellenségtelen” szelleme, ami elválasztja a hősénektől, ennek az állapotnak a kifejezése. S ezért jelenhetett meg benne az általános emberi probléma, az egyéni, főleg családon belüli élet és boldogság problematikája.

Ezek a problémák néha közösek voltak az uralkodó osztályoknál látottakkal, mert a {5-344.} közös, feudális viszonyokból fakadtak. Közös volt például az idegenbe férjhez adott lány sorsa. A főúri érdekházasságok messzebbi „idegenbe”, más nyelvű idegenbe kényszerítették leányaikat, ennyiben tehát fokozottan fejezhették ki minden idegenbe férjhez adott lány érzéseit. Ennek a témának a feldolgozásai is mindig csak a távolba, idegen környezetbe kerülő lány lelkiállapotát ábrázolják, itt sincs szó ellenségről. Nyugati balladákban, magyarok, dunántúli horvátok, morvák egyes változataiban világosan arról van szó, hogy a messzire, idegenbe, más nyelvűek közé kerülő lány szomorkodik, és igyekszik megszabadulni a rá kényszerített házasságtól. Ugyanakkor a vőlegény és a leendő anyós részéről sohasem tapasztaljuk az ellenség viselkedését, még akkor sem, amikor utólag „ellenséget” – törököt, arabot – helyettesítenek be az idegenföldi szereplő helyébe. Mindig a normális családi kapcsolatok szerint viselkedő, beszélő, menyasszonyát-menyét megsirató embert látjuk magunk előtt. Éppen azok az esetek bizonyítanak itt legerősebben, amikor a később behelyettesített „ellenség” is megmarad a rokoni kapcsolatot teremtő, tehát baráti magatartásban.

Nyugaton még az elrablás sem ered ellenségtől: vagy rablók viszik el a később föltalált testvért, vagy vándorkereskedő. Sőt a más nyelvű idegenhez hozzáadott lány sorsát tudták tréfásan is felfogni, mint a Mariage anglais (angol házasság) balladában, ahol a francia lány visszautasítja angol vőlegénye minden kedveskedését, „átkozott angol”-nak nevezi, míg végre a nászéjszaka után elfogadja „kedves angol”-nak.

A népnek nem kellett ellenség ahhoz, hogy a menyasszony lesújtva érezze magát a férjhez adástól; menyasszonysiratók és a menyasszonybúcsúzók szövegei elég példát adnak rá akkor is, amikor nem is messzi vidékre kerül a menyasszony; elég, ha más nagycsaládba, más családanya uralma alá, máris csupa szomorúság és kétségbeesés árad a lakodalmi szövegekből. Idézzünk példát, amely a menyasszony bánatának valódi okát árulja el: „Gyüjj be, anyám, gyüjj be, fond be a hajamat Ötösbe, hatosba, Ötösbe, hatosba, Két szál selyemszálba!! Ha most be nem fonod, soha be nem fonod. Soha be nem fonod. Idegen föld, idegen ország, Fogadj engem hozzád!” (MNT III/A 259). Az idegen ország itt persze csak távoli vidéket jelent. A másik inkább az idegen anyát, nők számára a családfőt emlegeti.

1. Zörög a kocsi, Csattog a Jancsi (Talán értem jönnek)

2. Édesanyámtó, Édesapámtó Még búcsút sem vettem. Ism.

3. Testvéreimtő, Leánpajtásimtó Még búcsút sem vettem. Ism.

4. Ismeretlen föld. És idegen szülők – Hogy talállyam kedvét. Ism.

5. Későn feküdjél, És korán kellyél, Ugy találod kedvét. Ism.

6. Rakd meg a tüzét, Forrald föl a vizét, Ugy találod kedvét. Ism.

7. Későn feküdtem, És korán keltem, Nem találtam kedvét. Ism.

8. Tüzit megraktam, Vizit fölforraltam. Nem találtam kedvit. Ism.

9. Forrald föl a vizit, Forrald ki a szemét, Ugy találod kedvét. Ism.

(Nyitra m.; AP 7973/a)

Még az erőszakos elrablás is többnyire „saját nemzetbeli” által esik meg a ballada hősnőin, nem kell érte a török harcokig vagy az arab uralomig menni magyarázatért. A törökrabolta lány (29.) francia megfelelőiben például földesúr rabolja el a hősnőt, s őelőle ugrik a folyóba; máshol matrózok csalják föl a hajóra, előlük ugrik a tengerbe.