A KUTATÁS TÖRTÉNETE

E fejezet a folklórnak arról a csoportjáról szól, amely a népszokásokhoz kapcsolódik. Egységes megnevezése a magyar kutatásban nincs, leginkább a szertartásos vagy rituális folklór névvel szokták illetni. Egyes alkotásait néha a lírai vagy az epikus, vagy a dramatikus népköltészet csoportjába osztják, holott valójában egyikbe sem illik teljesen.

A terminológiai bizonytalanság oka eléggé világos. A 19. század, amely az európai népköltészetet először kezdte külön egységként vizsgálni, a népköltészeti műfajok, műnemek meghatározására az irodalomban is általánosan használt terminológiát alkalmazta – azt a terminológiát, amely hosszú történeti fejlődés nyomán jött létre, s végső soron az arisztotelészi poétikára, illetve a reneszánszban felújított antik műfajelméletre vezethető vissza. Ahol az élő irodalmi műfajok párhuzamai nem voltak kielégítők, ott is többnyire az antikvitásból ismert definíciókhoz és terminológiához nyúltak vissza, s ott kerestek az élő európai folklór olyan jelenségeihez is párhuzamot, melyek a 19. századi irodalomban már nem voltak megtalálhatók. Így az európai népköltészeti kategóriák közül elsősorban a mesére, balladára, népdalra irányult a figyelem.

A 19. századi Európa számára főleg ezek összessége jelentette a folklórt: esztétikai jegyeik, sajátosságaik definiálhatóknak tűntek, meghatározásuk elé különösebb akadályok nem gördültek.

A szertartásos, rituális költészet azonban a 19. század irodalmából már hiányzott, s a valaha ebből kifejlődő alkotások beletorkolltak pl. az irodalmi drámába, a vallásos költészetbe, himnuszokba stb. Külön szokásköltészetről a 19. századi irodalomban már nem beszélhetünk. Ezt a terminológiai bizonytalanságot még fokozta, hogy a társadalmi fejlődés különböző fokán álló európai országokban a szertartásos népköltészet is más és más mennyiségben jelentkezett: Kelet-Európa népköltészetében általában nagyobb szerepet játszott, mint a társadalmilag fejlettebb európai népeknél.

Mennyiségük és jellegük megfelel annak a szerepnek, amit a népszokások egy-egy adott népi kultúrában betöltenek. A primitívebb kultúrákban a szokások még szinte a közösségi élet egészét szabályozták, ez azonban már nem felel meg annak a szerepnek, amit a népszokások az osztálytársadalmak „népinek” nevezhető rétegeiben betöltöttek, hiszen Európában a paraszti élet fontosabb területein már igen régóta nem a szokások, hanem az állam és egyház kodifikált törvényei és szabályai határozták meg a közösség viselkedésmódját. Amit a 19–20. századi népszokások szabályoznak, az csupán az élet néhány olyan területe, ahol a régi szokások érvénye még fennmaradt, vagy azért, mert a közösség számára annyira életbe vágóak, hogy nem mondhattak le róluk, vagy pedig {5-567.} olyan elhanyagolt területek, melyekre sem az állam, sem az egyház nem fordított különleges figyelmet.

A közbeszédben, ha népszokásról beszélnek, főként szertartásos ünnepi cselekményekre gondolnak, holott a népszokások köre ennél sokkal tágabb. Azonban a jelen tanulmány szintén ilyen értelemben használja a népszokás szót, mert főként ezek azok a jelenségek, amelyekhez költői szövegek is fűződnek. A szintén szokásokhoz sorolható más jelenségeknek (pl. az öltözködési, étkezési szokásoknak, az erkölcsöt és illemet szabályozó szokásoknak) ugyanis többnyire nincs verbális, költői összetevőjük. Természetesen merev határt nem vonhatunk, mert egy és ugyanazon szokásnak lokálisan lehet költői szóbeli megnyilvánulása is, másutt pedig nincs.

Sajátos magyar jelenség azonban, hogy a népi színjátszást is többnyire a szokásköltészet kategóriáján belül vizsgálják, szemben azokkal a népekkel, ahol a szokásoktól némileg független népi színjátszás is létezik, tehát a folklórkézikönyvekben a „népi színjáték” külön címszó alatt is szerepelhet, míg a magyar kutatásban e két kategória többnyire együttesen jelentkezik. Szokásoktól független népi színjáték ugyanis a magyar népi kultúrában alig létezett a 19–20. században. Viszont éppen annak következtében, hogy a magyar népi színjátszás is a szokások körén belül valósult meg, a magyar folklorisztika különös érdeklődéssel fordult a szokásköltészet dramatikus elemei felé.

Kérdés, hogy mennyiben jogosult a szokásokhoz fűződő költői szövegeket egységesen vizsgálni. Hiszen a költői szövegek formailag nagyon eltérőek lehetnek: versesek vagy prózaiak, énekeltek vagy elmondottak, epikusak, lírai jellegűek, párbeszédesek stb. Sőt a nagyobb kategórián belül sokszor még a kisebb egységek is nagy változatosságot mutatnak, amit a terminológia sokfélesége is bizonyít. Párhuzamosan használt megnevezések pl. a rítusének, rítusdal, szertartásos ének, szokásdal, szokásbetét, köszöntő ének, házaló-adománykérő ének, illetve népi dráma, dramatikus játék, népi színjáték, népi játék, folklórdráma stb.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy e költői alkotásokat nem formájuk-tartalmuk, hanem funkciójuk köti össze, vagyis olyan alkotásokról van szó, amelyek a népszokásokhoz kapcsolódva azt magyarázzák, vagy maguk is szerves részei a rítuscselekményeknek. Ha a népszokások változnak, változnak a szövegek is, a szokás megszűntével pedig vagy eltűnnek, vagy funkciót változtatnak; a lakodalmi énekből pl. szerelmi líra lehet, a varázsszóból gyermekjáték, a párbeszédes szöveg pedig – elszakadva a szokástól – esetleg mint önálló színjáték léphet új fejlődési szakaszba. Megjegyezhetjük még, hogy a szűkebb értelemben vett szokásköltészeten kívül más népköltészeti alkotások is fűződnek a szokásokhoz, anélkül azonban, hogy ezeket valóban a szokásköltészethez kellene számítanunk. A lakodalom alkalmából pl. számos szerelmi éneket, bordalt is énekelnek, az egyházi ünnepeken vallásos énekekkel járnak házról házra köszönteni stb. Másrészt az énekes-táncos gyermekjátékok is jelentkezhetnek szokáshoz kötve, de attól függetlenül is. Ezeket a kategóriákat azonban a következőkben nem vesszük figyelembe, csak olyan alkotásokról beszélünk, amelyek csupán a szokáshoz kötődve hangzanak el.

A szokásköltészet funkciójából indultak ki zenefolkloristáink is, amikor A Magyar Népzene Tára első köteteit (II–V.) publikálták. E kötetek elsősorban szokásénekeket tartalmaznak, ezenkívül azonban szokásokhoz fűződő olyan párbeszédes játékokat is, melyeknek jelentősebb zenei betétük van, de természetesen csak alkalomszerűen utalnak a zenével nem kapcsolatos mondókákra, párbeszédes, illetve nem párbeszédes prózai szövegekre. Az énekelt szokásköltészet ugyanis többnyire a dallamban is eltér más {5-568.} műnemektől, műfajoktól. Bartók Béla pl. így írt: „A népköltészet dallamai eredetileg valószínűleg az éneklési alkalmak szerint élesen elhatárolt csoportokra oszlottak s ezek mindegyikének eléggé határozott egyéni jellege volt. Így nálunk magyaroknál megkülönböztethetők: 1.) több csoport szertartáshoz kötött ének (az ú.n. regősénekek, amelyeket karácsony és újév közti időszakban énekelnek; a lakodalmi dalok; halotti siratók, aratási dalok stb.), 2.) a táncdallamok csoportja és 3.) a tulajdonképpeni »dalok«, lirikus vagy epikus szövegekre és semmiféle szertartáshoz vagy különleges alkalomhoz nem kapcsoltan” (Bartók 1966: I. 77).

A zenefolkloristák azonban természetesen nem foglalkozhattak a szövegek rendszerezésével. Gyakran semmiféle közös megnevezést nem találunk a szövegeket vizsgálóknál; a folkloristák csak egyedi megnevezéseket használnak (regösének, szentiváni ének, Luca-napi kotyoló szövegek stb.). Néhány példa e terminológiai bizonytalanságra: Kálmány Lajos a Szeged népében pl. „Szokások” címszó alatt foglalja össze a kántálókat, betlehemezőket, köszöntőket, szavalt locsolkodó verseket, halotti virrasztókat (Kálmány 1881–1882; 1891b). Berze Nagy János a Baranyai magyar néphagyományok három kötetében (1940) a következő csoportokat különbözteti meg. Misztériumok és alakoskodó játékok között: Luca-napi kotyoló mondókák, betlehemes játékok, regösénekek, aprószenteki korbácsolók, vízkereszti játékok, farsangolók, balázsjárók, húsvéti játék, pünkösdölők, „veszekedők”. Az első kötetben külön adta közzé a köszöntőket és rigmusokat, a táncszókat, a lakodalmi kurjantásokat és a siratóénekeket. A harmadik kötetben ismét szokásalkalom szerint csoportosít: egy csoportban szerepelnek a legény- és leányélet dalai és szokásai, egy másikban a házasság dalai és szokásai, külön a halál játékai és elbeszélései és a „Jeles napok” címszó alatt a mindenszenteki koldulóima.

Hasonló terminológiai bizonytalanság mutatkozik A magyarság néprajza III–IV. kötetében. A III. kötet Drámai hagyományok c. fejezetében Viski Károly ismét a formai sokféleség problémájával küzd (Viski 1935). E fejezetben tárgyalja a teátrális szokásokat, mimikus táncokat, a dramatikus gyermekjátékokat, a párbeszédes játékokat (betlehemezés, Gergely-járás, balázsolás, pünkösdölés stb.) és a nem párbeszédes rítusénekeket (regölés, szentiváni ének). Viszont például a házasságkötés és a halál költészetét már Szendrey Zsigmond a IV. kötetben elemzi (Oktató és alkalmi hagyományok).

Ortutay Gyula és Katona Imre Magyar népdalok c. antológiája (Ortutay–Katona 1975) a népdalokkal együtt publikálja a ráolvasásokat, siratóénekeket, virrasztóénekeket, köszöntőket, rítusénekeket is, és így pl. a regösének, szentiváni ének a líránál jelentkezik. Ez a csoportosítási bizonytalanság azonban nem jelenti azt, hogy a magyar folklórkutatás valaha megfeledkezett volna ezekről az alkotásokról. Éppen ellenkezőleg. A 18. század végén Dugonics András egyik művében már felbukkan a magyar pünkösdölő ének. A 19. század során egyre újabb és újabb alkotásokat publikálnak, amelyek a népszokások költészetéhez tartoznak. A Magyar Népköltési Gyűjtemény legtöbb kötetében megjelennek ezek az alkotások is. 1902-ben Sebestyén Gyula két kötetet is szentel a regösénekeknek (Sebestyén Gy. 1902a; 1902b). Azóta a regösénekekről szóló irodalom szinte végnélkülivé vált. A Luca-napi kotyoló mondókák összes típusát közreadta Diószegi Vilmos (1963). Az ún. halottas játékoknak Ujváry Zoltán monográfiát szentelt (1978b).

Hadd jegyezzem meg, hogy ez a terminológiai és csoportosítási bizonytalanság nem csupán a magyar folklorisztikára jellemző. Az európai folklorisztika egésze bizonytalan volt, amikor a népszokások költészetét tárgyalta, hiszen hiányzott az irodalmi műfaji {5-569.} előkép. Hermann Bausinger pl. a népszokások költészetét könyvében (1968) négy külön fejezetben tárgyalja; egy csoportba kerülnek a szerencsekívánó-adománykérő formulák, egy másikba a kultikus formulák, harmadikba a játékformulák s egy negyedikbe a szcenikus és zenei formák.

V. Csicserov kézikönyvében (1968) az orosz szokásdalokat a líra fejezetben tárgyalja, külön fejezetben szól a népi színjátékokról, megjegyezve, hogy ezek egy része bizonyosan szokásokból vált ki, a szokások költészete fejezetben pedig szólásmondásokról, rigmusokról, újévi énekekről, a családi szokások költészetéről stb. ír, de ide kerültek a tulajdonképpeni házaló-adománykérő szokás- és játékdalok is.

Más európai folklór- és kézikönyvekben hasonló a helyzet: a szokásköltészet csoportosítása és műfaji meghatározása ugyanilyen bizonytalan.

Összegezve mindezeket, a következőket állapíthatjuk meg:

1. A népszokások költészete olyan költői alkotásokból áll, amelyek valamely szokás keretében hangzanak el. Gyakran cselekmény is kíséri őket.

2. E csoport jellemzője, hogy nemcsak költészetnek tekinthető, hanem e művészi alkotások előadásának többnyire valamely más, világosan meghatározott célja is van (pl. varázslás, társadalombírálat, valamely erkölcsi norma tudatosítása stb.).

3. A népszokások költészete gyakran igen archaikus; a varázsénekek esetében pl. a pontos ismétlés előfeltétele lehet a hatásosságnak. Ugyanakkor igen nagy az improvizáció jelentősége is.

4. Az egész csoportot a formai megoldások változatossága jellemzi. Nagyjából a következő fő csoportokra oszlik:

a) Tulajdonképpeni rítusénekek vagy éneksorozatok gyakran epikus részletekkel, házaló, adománykérő jelleggel vagy anélkül (a téli és nyári napforduló rítusénekei, a kiszejárás éneke, villőzés, pünkösdi énekek, az emberi élet fordulóinak rítusénekei).

b) Varázsló, szerencsekívánó mondókák, gyakran recitálva.

c) Szokásmagyarázó, prózai szövegek, melyek néha a szokás során kötelezően elmondásra is kerülnek.

d) Házaló, adománygyűjtő szokásokhoz fűződő két- vagy többszereplős, felelgetős köszöntő játékok, valódi drámai cselekmény nélkül (pl. Gergely-járás, Balázs-járás, húsvéti, karácsonyi veszekedők). Kántálás és rigmusok, különösebb mimikus mozzanatok nélkül (karácsonyi, újévi, húsvéti köszöntők, istvánozás, jánosozás stb.).

e) Többszereplős, mimikusan előadott drámai szövegek. Idetartoznak a misztériumjátékok, néhány farsangi játéktípus, a parodisztikus temetéses és lakodalmi játékok.