HALÁL

Van olyan népi elképzelés, amely szerint a halál, az elhalálozás azért következik be, mert egy mitikus lény, a Halál magával viszi a megholt ember lelkét. A Halált egy olyan lénynek képzelik, amely bő, fekete köpenyben, kaszával jár. Járványok, háborúk idején arat a Halál. Ez a felfogás Európa-szerte azonos. A különbség az, hogy a magyar néphagyományban a Halál az emberhez hasonló termetű és arcú személy, míg másutt riasztó külsejű csontvázlénynek tartják. Az utóbbit láthatjuk A. Dürer Apokalipszis fametszetsorozatában (1498), amelyben hűen ábrázolja korának elképzelését a halál lovagjairól.

A magyar népmesében a Halál legyőzhetetlen, erős ellenfél az egyéb démonokkal (ördögökkel, boszorkányokkal) szemben (Nagy O. 1976: 41). Bár néhány mesében a hősnek sikerül elküldenie az érte érkezett Halált, de ez a halasztás csak hosszabb-rövidebb időre szól.

A halálkoma c. közismert mesetípusunkban (AaTh 332) a Halál a szegény ember komája lesz. Tanácsára az ember orvosnak csap föl. A beteg meggyógyul, ha a – másoknak láthatatlan – Halál a beteg lábához áll. Ezzel a „gyógyítással” az ember meggazdagszik. Élete alkonyán a Halál érte megy, kimondatja vele az – egyezségük szerint a földi élet befejezését jelentő – „Ámen”-t. A halál és a vénasszony (AaTh 1188) mesetípus már a tréfás ízű mesék közé tartozik. A vénasszony könyörgésére a Halál egynapos haladékot ad, s ezt a megállapodást fölírja az ajtóra: „Holnap”. A Halál hiába megy naponta a vénasszonyért, a felirat miatt mindig távozni kényszerül.