PROFÁN ISTENEK

A folkloristák gyakran tesznek említést arról, hogy a népköltészetben az Isten és a környezetéhez tartozó földöntúli lények egészen másként mutatkoznak, mint a keresztény vallásokban. A népmesékben az Isten kedves öregember. Jézus Krisztus egy igazságosztó {5-94.} vándor, akinek útitársa Szent Péter. Az angyalok is járkáltak, elvegyültek a nép között, amikor valamilyen küldetés vagy büntetés miatt leszálltak a földre. A népköltészet „profán” isteneit nem övezi valamiféle misztikus tisztelet. Az ég lakóit nagyon is emberinek képzelik, olyanoknak, akik a földi emberhez hasonlóan élnek és gondolkodnak, étkeznek és alszanak. Szent Péter meg éppen az emberi gyarlóságot, kapzsiságot testesíti meg, cselekedeteiben szinte összegződik minden elítélendő, negatív emberi tulajdonság. Móricz Zsigmond az egyik legendameséhez (melyben Jézus úrfi többször is részegen megy haza a mennyországba) találóan hozzáfűzi; „hiszen ez a görög mitológiának továbbélése!”, utalván ezzel az olimposzi istenek eléggé emberinek képzelt dévaj életmódjára (Móricz 1962: 685).

Legendameséinket az elbeszélők főleg a következő formulával kezdik: „Amikor Krisztus urunk Szent Péterrel a földön járt…” Ez a mesekezdő formula nemcsak az égi hatalmak közvetlenségére, emberi mivoltára utal, hanem arra a hitbeli felfogásra is, hogy régen szorosabb kapcsolat volt a földi és az égi lakók között. Fedics Mihály Szent Mihály a földön című meséjét – mintegy magyarázatképpen – így kezdi: „Még akkor abba az üdőbe úgy állott a sors, hogy az angyalok és a gonoszok láthatók voltak egymásközt világoson” (Ortutay 1940: 306). Természetesnek tűnik tehát, hogy számos legendatípust ismerünk az istenek földi látogatásairól. Meg kell jegyezni azt is, hogy egy típuson belül a főhőst Krisztus urunknak vagy „öregember”-nek, „atyám teremtőm”-nek (azaz Istennek) nevezik, és Szent Péter mindkettőjüknek útitársa lehet.

Jézus és Péter földi vándorlásai bővelkednek érdekes, tanulságos eseményekben. A két vándor jószívű szegényekkel és telhetetlen gazdagokkal találkozik, s Krisztus (vagy Isten) mindenkit érdeme szerint jutalmaz és büntet (AaTh 750–779). Az egyik legendában Krisztus és Péter egy gazdag emberhez térnek be, de az szállást nem ad. A szegény szomszéd viszont befogadja, sőt még meg is vendégeli őket. Hálából Krisztus segít „kicsépelni” a szegény ember búzáját: felgyújtja az asztagot, s utána az udvar megtelik búzával. Az irigy szomszéd ezt utánozza, és mindene leég. A magyar népköltészetben jó néhány példa van a vendéglátás elutasításának, a kapzsiságnak a büntetésére, ami azért is érthető, mert a parasztságnál a vendégszeretet, mint alapvető etikai vonás, mélyen gyökerezik. Egy másik legendamesében „a kovácsok kovácsa” rajtaveszt, amikor Krisztust utánozva a ló lábát lefűrészeli és satuba fogva akarja megpatkolni, vagy amikor a halottat szétdarabolással akarja feltámasztani (AaTh 753). Több változatban a botcsinálta mester már nem a kovács, hanem az útitárs: Szent Péter! Feltűnő, hogy a Krisztus és Szent Péter vándorlásairól szóló tréfás legendameséket Európában a legnagyobb számban éppen a magyar nyelvterületről gyűjtötték össze. Ezekben Szent Péter egy csetlő-botló, mulatságos figura, akinek mindig balul végződő kalandjait derűvel hallgatjuk. Ugyanakkor e tréfás legendák mély erkölcsi tanulságokkal végződnek. Péter nem veszi föl a lópatkót, de az érte kapott cseresznyéért, amit Krisztus egyenként ejt a földre, százszor is lehajol. Péter egy háznál palacsintát lop, s a kalapjába teszi, de a palacsinta eltűnik, és ő kopasszá válik. Péter egy napra Isten lesz, de alig várja az estét, mert az emberek még a mezőre kicsapott tehenet is Isten gondjaira bízzák, s ő egész nap futkoshat utána (AaTh 774A–F, H–M).

Szűz Mária ugyancsak az égben lakik, s nagy hatalommal rendelkezik. Az AaTh 710 (Szűz Mária keresztleánya) mesetípus magyar változataiban Máriát nem úgy jellemzik, mint a keresztény vallásban, azaz segítőkész közbenjáróként. Ebben ugyanis Mária erőskezű, bosszúálló, súlyos büntetéseket osztogató istennő; Berze Nagy János szerint a {5-95.} korábbi vallások anyaistennőjét váltotta fel itt Szűz Mária alakja (Berze Nagy 1957: II. 283).

A hitvilág szerint a mennyország egyszerű lakói az angyalok, azok, akik a földi életükben a tízparancsolatot betartották, istenfélők voltak, s ezért haláluk után jutalmul Isten környezetébe kerülhettek. Az angyalokat az Isten – különböző feladatokkal – időnként a földre küldi. A küldetés során, amelyről már a népmesék szólnak, az angyalok eléggé emberi módon gondolkodnak és cselekszenek. Ezek az angyalok ugyanis engedetlenek! Az engedetlen angyal nem teljesíti Istennek azt a parancsát, hogy a kijelölt lelket vigye föl az égbe, s ezért büntetésből vagy önszántából meghatározott ideig (egy évig) a földön kell maradnia. Szolgálatba áll vagy valakihez társul szegődik, közben az emberek előtt érthetetlen, különös dolgokat művel (AaTh 759, 595). Egyik legendamesében például Szent Mihály arkangyal kocsisnak áll be azzal a kikötéssel, hogy senkinek sem köszön, és nem veszi le a kalapját. Viszont vásárba menet két koldust is nagy tisztelettel köszönt. A vásárban hallja a juhász alkuját, hogy megveszi a csizmát kilenc forintért, ha az kilenc évig eltart, amin mosolyog. A gazda unszolására otthon felfedi kilétét. Azért nem köszön a gazdájának se, mert ő a feljebbvaló; nem a koldusoknak köszönt, hanem a vállukon ülő szentléleknek és Jézusnak; azért mosolygott, mert a juhász hazaérve meghalt, tehát nem járhat kilenc évig a csizmában (Ortutay 1940: 306). Ezekben a legendamesékben végül is az angyalok megbánják, hogy Isten parancsát nem teljesítették vonakodás nélkül, s az égbe visszatérve ismét engedelmes angyalok lesznek.