ÁLLATTÁ VÁLTOZÁS

A magyar hiedelemmondák között nem ritka az a történet, amelyben a boszorkány, a táltos vagy a tudós állattá változik, s állatalakban kínoz vagy kísért meg másokat, illetve állatalakban küzd meg másokkal. A néphit az állattá változás képességét főleg a boszorkányokhoz kapcsolja. Úgy véli, hogy a boszorkányok nemcsak önmagukat, hanem másokat is állattá tudnak változtatni.

A magyar boszorkányhit sajátos vonásokat őriz. Az 1728 előtti boszorkányperekben ugyanis még nem esett szó seprűnyélen való lovaglásról, boszorkánygyülekezetekről, annál inkább lóvá varázslásról, arról, hogy a boszorkány valakit lóvá változtat, és nagy utakat tesz meg a hátán. A póruljárt boszorkány (vagy A megpatkolt boszorkány) c. hiedelemmondák szinte mindenütt elterjedtek, és olyannyira kedveltek, hogy sok helyütt – időt, szereplőt, helyszínt nem említve – népmeseként adják elő. Talán érthető az is, hogy Berze Nagy János A megpatkolt boszorkány mondát a népmese-katalógusába is besorolta (BN 335**). E mondákban szó van egy kovácslegényről, aki egyre fogy. Éjjelente ugyanis egy asszony kantárt vet rá, ezzel lóvá változtatja és meglovagolja. Társa tanácsára a legény megelőzi az asszonyt; lóvá változtatja, s mesterével megpatkoltatja. Másnap reggel betegen találják a kovácsnét, mivel kezén-lábán patkó van.

E hiedelemmondában lényeges elem a bűvös kantár. Solymossy Sándor a kantárral történő lóvá varázslás motívumát pogány kori hiedelem maradványának tartja. Ezt a hiedelmet őrzi a „lóvá tesz” kifejezésünk is (Solymossy 1943: 377).

A boszorkányok magukat is átváltoztatják. Főleg macska és kutya képében jelennek meg másoknál, hogy a gazdát vagy hozzátartozóit beteggé tegyék, a tejet elvigyék, vagy hasonló rontást vigyenek végbe. Ellenfelük a „tudós”, aki tisztában van a boszorkányok gonosz praktikáival, aki nagyobb tudománnyal rendelkezik, s akinek tanácsai szerint a boszorkány hatalmát megtörhetik.

Az állattá változás a mesevilágban is gyakran előforduló motívum. A népmesék egyik csoportjában a hőst egy természetfeletti képességgel rendelkező lény vagy személy változtatja állattá (madárrá), mint például az AaTh 432 (A királyfi madár alakjában), 758 {5-101.} (Krisztus lóvá változtatja az elégedetlen papot) típusú mesékben. A hős ugyancsak állattá változik a meggondolatlanul kimondott átok, vagyis a kimondott szó bűvös ereje által, mint például az AaTh 401 (Az őzzé változtatott királykisasszony), 402 (Macskamenyaszszony), 451 (A hét holló) és a BN 465A (Békamenyasszony) mesetípusok változataiban. A bűvös eszköznek is fontos szerepe van. Az AaTh 449-es mesetípus magyar változataiban Tóth Jánost varázspálcával fehér kutyává változtatják; az AaTh 450-es mesetípus egyik hőse őznyomból iszik, s ennek következtében őzzé változik. Mindazok a mesék, illetve meserészek, amelyekben a hőst változtatják állattá, közel állnak a hiedelemmondákhoz.

A népmesék másik csoportjában a hős természetfeletti képességekkel rendelkezik, illetve ilyen tudást szerez vagy kap ajándékba, mely által önmagát állattá tudja változtatni. A BN 400 I*: Tündér Ilona (MNK 400B*: Árgirus) mesetípusban a hősnő hattyú vagy más madár alakjában tűnik fel, az MNK 665 mesetípus hőse pedig Krisztustól kapott képességgel hallá, madárrá és nyúllá tud változni. Azok a mesehősök, akik valamilyen nemes célért önmagukat változtatják állattá, mindig jóindulatúak. Ezek a népmesék már azért sem állnak rokonságban a boszorkányok állattá változásairól szóló hiedelemmondákkal.

Népmeséinkben gyakori epizód az is, hogy a hős – átok vagy meggondolatlan kívánság miatt – állatalakban születik (AaTh 425A; MNK 425C, 433 II*; AaTh 441). A varázslat bizonyos idő után vagy jószívű cselekedet hatására megtörik, és a hős visszanyeri (elnyeri) emberi alakját.

Láthatjuk, hogy az állattá változásokról és visszaváltozásokról szóló népmesék gyakoriak és kedveltek. Ennek szívósságát azonban nem magyarázhatjuk csupán a hiedelemvilág párhuzamaival, azzal, hogy a boszorkánytörténetek állattá változásai hatással voltak a népmesékre, kedvezően hatottak az említett népmesék továbbélésére. Mind a mesevilágból, mind a hiedelemvilágból előbukkanó állattá változások sokkal mélyebb gyökerűek. A korábbi primitív vallások ugyanis az isteneket, démonokat állatalakban képzelték el, sőt nem egy törzs állatőstől származtatta magát. A közismert Fehérlófia (AaTh 301A) mesetípusunk is egy ősi, totemisztikus vallási felfogás emlékének tekinthető.

Számos példát lehetne még előhozni arra vonatkozóan, hogy a magyar mese- és hiedelemvilág azonos és hagyományos elképzelésrendszeren alapul, hogy a hiedelmek, hiedelemmondák mindenkor szoros kapcsolatban állottak a népmesékkel, s egymásra való hatásuk mindig kölcsönös volt. Tudnunk kell azt is, amiről itt kevés szó esett, hogy a magyar mese- és hitvilág nem szigetelhető el a szomszédos népek hagyományos kultúrájától, tehát meséink és mondáink az európai, ázsiai népek népköltészetével is szoros kapcsolatban állanak.