KUTATÁSTÖRTÉNET

Az eredetmonda fogalma, amely gyakran azonos értelmű az eredetmagyarázó mondáéval, a német Ursprungssage megfelelőjeként került a magyar nyelvbe. Ma is használhatjuk az eredetmagyarázó monda elnevezés helyett, de a napjainkra tetemesen felduzzadt szöveganyag pontosabb műfaji elkülönítést tesz lehetővé. Az eredetmonda tágabb fogalom, mint amit tartalmi definíciónkban körülhatároltunk: jelenti a történeti mondának az egyes népek, népcsoportok keletkezéséről szóló, történeti időkben, konkrét földrajzi helyen játszódó eseményeket elbeszélő csoportját (magyar csodaszarvas-monda, a göcseji {5-104.} nép eredetéről szóló mondák stb.), a falvak, városok, családok, címerek stb. eredetéről szóló mondákat, a népszokások magyarázatára született, történelmi eseményt elbeszélő mondákat (a mohácsi busójárás eredetmondája) stb. Végső soron minden népi elbeszélést jelölhet, amely valaminek a keletkezését kívánja megindokolni.

A mondakutatás a múlt században a Grimm testvérek fellépése után vált nálunk is programmá. Mondaszemléletük, s immár klasszikussá vált megállapításuk: „A mese költőibb, a monda történetibb”, szinte máighatóan meghatározta a mondák felé irányuló érdeklődést, s legfőképpen a mondának a történeti mondával való azonosítását eredményezte. Noha ők maguk számos eredetmagyarázó mondát tettek közzé mesegyűjteményükben (18. sz. A szalmaszál, a szén és a bab; 148. sz. Az Isten és az ördög állatai; 175. sz. A hold; 180. sz. Éva egyenlőtlen gyermekei; 194. sz. A búzakalász; 222. sz. Miért ellensége a kutya a macskának, a macska az egérnek; stb.), ezek a szövegek a mesék közé vegyülve nem hívták fel magukra a figyelmet. A grimmi mondafelosztás, miszerint történeti és helyi mondák léteznek, sokáig alaptétele volt a folklorisztikának. S a helyi mondák (Lokalsagen), amelyek jó része eredetmonda (lokális képződmények eredetét mondja el), a folklorisztika máig érvényes kategóriája maradt. A helyi mondák egyik csoportjaként elemzi Honti János is a „magyarázó vagy aitiológiai mondák”-at, amelyek arra a kérdésre válaszolnak, hogy „miért olyan ez a hely, amilyen?” „Nem pusztán felidézik a múlt emlékét, hanem úgy mondják el az eseményeket, hogy következményeikre is rámutatnak” (Honti 1962: 258–259).

Amíg tehát az eredetmonda fogalom a történeti mondakutatás berkeiben érvényesült, az általunk eredetmagyarázó mondának jelölt műfaj iránti érdeklődés is megkezdődött.

Az első és máig utolérhetetlen klasszikus művelője e területnek Kálmány Lajos. Nem a műfaj érdekelte, nem is a monda önmagában, hanem az az archaikus világkép, amely a népi elbeszélésekből kibontakoztatható. Népköltészeti gyűjteményei, a magyar mitológiát kutató tanulmányai – egyéb műfajokba tartozó közlések mellett – az eredetmagyarázó mondák lebilincselően gazdag tárházát vonultatják fel (Kálmány 1881–1882; 1887; 1891b; 1893a; 1893b; 1914b: I.). A múlt század végén Európa-szerte felvirágzó mitológiakutatás az eredetmagyarázó mondák legarchaikusabb rétegét, a teremtésmondákat vizsgálta elsősorban. Kálmány Lajos érdeklődését is ez az irányzat befolyásolta, közvetlenül pedig az ekkor napvilágot látott finnugor népköltési gyűjtemények. Munkácsi Bernát, Reguly Antal vogul gyűjtései legalább annyira felkeltették a vágyat a magyar teremtésmonda megtalálására, mint korábban a Kalevala, vagy a Grimm testvérek német mitológiáról szóló műve a magyar nemzeti eposz és a magyar mitológia rekonstruálására. Ha Kálmány a föld teremtésének mondáját nem is találta meg (erről lásd Bosnyák 1969; Nagy I. 1979a), számos más, ma már alig gyűjthető, mítoszelemekben bővelkedő monda nyomára akadt. Tanulmányainak legfőbb értéke, hogy felhívta a figyelmet a magyar teremtésmondákban fellelhető dualisztikus vonások kiemelkedő jelentőségére.

Kálmány Lajos kortársai számban ugyan jóval kisebb, de jelentős gyűjtéseket tettek közzé. Terminológiájuk híven tükrözi, hogy a mitologikus indíttatású mondakutatás az eredetmagyarázó mondák kisebb és a mítoszokhoz leginkább közel álló rétegére irányul. Így jelenik meg a kozmológiai monda a teremtésmonda mellett, majd feltűnik a természetrajzi mese terminus. Jó néhány szöveg csupán a monda, népmonda cím alá sorolódik, s mindez együtt jelzi, hogy a monda fogalma szükségszerűen kibővült; ha az elméleti művekben nem is történt meg, a szövegek hatósugarában élő gyűjtők felfedezték, hogy az anyag természete ezt kívánja (Benkóczi 1906; Versényi 1895, 1901). Noha a Krisztus-monda {5-105.} terminussal is éltek (Zsigmond 1903; Mikó 1894), a vallásos tematika önként kínálta a legenda elnevezést is (Szémán 1909). S mindehhez hozzáveendő, hogy az eredetmagyarázó mondák a legkorábbi mesegyűjteményektől napjainkig a mese címszó alatt is megférnek, s pusztán ez a századfordulóra kialakult terminusbeli változatosság a műfaj különleges sajátságaira enged következtetni.

Erre az időszakra esik a műfaj legnagyobb kézikönyvének, Oskar Dähnhardt Natursagenjének (1907–1912) megjelenése. Dähnhardt a századvég mitológiai tárgyú gyűjteményáradatát összegezte négy vaskos kötetben. Rendszerezésének alapja az a felismerés volt, hogy mindazon népeknek, amelyeknek a vallása keresztény, mohamedán vagy zsidó, a teremtéssel foglalkozó mondái, legendái rendszerint az ószövetségen, egyéb, a természetet magyarázó történetei pedig az Újszövetségen alapulnak. (Ugyanezt a tényt állapította meg könyvében Thompson is, 1951: 235.) Dähnhardt a magyar mondákat Kálmány műveiből idézi. Megjegyzésre érdemes, hogy munkája során felhívásokat tett közzé, amelyekben kérte az ilyen tárgyú népi elbeszélések gyűjtését. Magyarországon az Ethnographia közölte felhívását (Dähnhardt 1905), amelynek talán része volt abban, hogy a következő években a folyóiratok meglehetősen gyakran adhattak közre egy-egy újonnan gyűjtött mondát.

Itt érdemes utalni újból a terminológiai kérdésekre. Dähnhardt művének alcímében naturdeutende Sagen, Märchen, Fabeln und Legenden megjelölést használ. A német szakirodalomból jobban kiveszett ez a terminus, mint a magyarból a természetmagyarázó monda, valószínűleg a jelentést erősen leszűkítő volta miatt, helyette továbbra is az Ursprungssage, Erklärungssage, vagy a magyar formában is elfogadható aitiologische, ätiologische Sage használatos. Az angol irodalomban az origin legend, origin myth, explanatory legend, explanatory tale terminusokat használják.

Visszatérve a mondaközlésekre, megállapítható, hogy a századforduló mitologikus indíttatású kutatásai, gyűjtései után a témánkhoz tartozó szövegközlések meglehetősen megritkultak, bár nem olyan szembeszökően, mint egynémely ország esetében. (Itt elsősorban a Dähnhardt utáni német gyűjtemények, vagy a korai bolgár Szbornik-kötetek utáni fehér foltokra lehet utalni.) Magyarországon Kálmány Lajos szöveggyűjteményei, a Hagyományok (1914b), a Szeged népe (1881–1882, 1891b), Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág (1894–1896), Gönczi Ferenc: Göcsej népköltészete (1948), az MNGy egyes kötetei (I., III., VIII., IX., XIV.), valamint az Ethnographia és a Magyar Nyelvőr c. folyóiratok tartalmaznak nagyobb számban eredetmagyarázó mondákat, leginkább a mesék közé rejtve, esetleg legendának minősítve. A hatvanas évek második felétől Nagy Ilona kezdte rendszeresen gyűjteni e mondacsoportot katalogizálás céljából. Gyűjtésének nagyobb része még kéziratban van (Nagy I. 1968; 1973). Kérdőíve alapján többen is gyűjtöttek szövegeket, a legnagyobb igényességgel Bosnyák Sándor (1967; 1969; 1973a; 1973b). Az eddig egybegyűlt anyag alapján megkísérelhetjük a mondák eme csoportjáról összefoglaló képet alkotni.

Európa több népénél is szinte az eredetmagyarázó mondák gyűjtésével párhuzamosan haladt azok számbavétele, rendszerezése, azaz a katalógusok elkészítése.