LEGENDA ÉS EREDETMAGYARÁZÓ MONDA

A legenda vallásos tárgyú elbeszélés, az egyházi és az irodalmi szóhasználatban általában a szentek legendáit jelenti. A korai kereszténység időszakában az egyház még a történetiséget jobban szem előtt tartotta, de az 5. századtól kezdődően, elsősorban a keleti, bizánci legendák befolyása következtében, a keresztény szentek csodálatos tetteiről készült beszámolók egyre fantasztikusabbak lettek. A tridenti zsinat (1545–1563) vetett véget a középkori legendaképződés elburjánzásának (Rosenfeld 1972: 2; Röhrich 1974: 36). A humanizmus, a reformáció, a felvilágosodás erősen megváltoztatták a keresztény legendákat.

A népi legendákra az egyház állásfoglalása a szentek legendáinak kérdésében alapvető fontosságú, és keletkezési idejük meghatározásához is segítséget nyújt. A népköltészetben a legenda tágabb műfaji kategória, nemcsak az egyház szentjeinek életéről, csodatételeiről, közbenjáró hatalmukról, a szent helyekkel (templom, kegyhely stb.) kapcsolatos, ugyancsak csodákról tudósító, ún. „miraculum”-elbeszéléseket jelenti, hanem a bibliai személyek, Jézus, Mária, a Szent család, Szent Péter stb. alakjához fűződő fantáziadús történeteket is. Az általánosan elfogadott szóhasználat szerint a bibliai történetek nem minősülnek legendának, de az apokrif evangéliumok szövegeit, amelyek elsősorban Jézus és Mária életének eseményeit dúsították fel népszerűvé vált epizódokkal, már illetik ezzel a névvel. A mai európai népköltészetben nagy számban előforduló történetek pl. Jézus életéről a Kis-Ázsiában az i. sz. 2. században keletkezett Tamás-protoevangéliumra, a Mária-legendák a későbbi s részben erre épülő Jakab-evangéliumra és az ún. Pseudo-Máté-evangéliumra mennek vissza. Mária kultuszának kiteljesedése és ezeknek az apokrif legendáknak az elterjedése egész Európában nem kis részben a Benedek-rendi szerzetesek 910-ben alapított clunyi apátságából indult ki. E mozgalom hatására jelentek meg mindenfelé Európában a három apokrif evangélium fordításai, feldolgozásai. Példaként {5-111.} említhető Wernher szerzetes 1171-ben Augsburgban megjelenő Annuntiatio beatae Mariae virginis c. műve, az alábbi fejezetekkel: 1. Mária élete a hároméves Mária bemutatásáig a templomban; 2. a szálláskeresésig; 3. az Egyiptomból történt hazatérésig, kitekintéssel halálára, mennybemenetelére (Rosenfeld 1972: 45–46). Az egész kontinenst elárasztó apokrif legendahagyomány – céljának megfelelően, elsősorban az alsópapság és a szerzetesek közreműködésével – a nép vallásos érzelmeit erősítette, képzeletét mozgásba hozta. Ezért nem maradt hatás nélkül a népköltészetre sem. Az ellenreformációt követően bontakozott ki a legendák újabb virágkora, majd a századfordulón a legújabb, és Mária csodái, a naiv-szép Krisztus-legendák és más „vita sanctorum”-ok ponyvára, kalendáriumokba és egyéb népszerűsítő füzetekbe kerültek, egyik nyelvről a másikra fordítva újra bejárták a kontinenst.

Apokrif legendák magyarul először a 17. században jelentek meg nyomtatásban: 1645-ben Amszterdamban Az Ó-Testamentum mellé vettetett könyvek, amelyek Apokryphusoknak neveztetnek c. könyv, majd 1649-ben Lőcsén Gyirwa Wentzel: Christus Urunknak Szent Péterrel való beszélgetése. Ezeket követte a ponyvák, népszerű olvasmányok hosszú sora, századunk első évtizedéig. Nem csoda tehát, hogy a magyar népköltészet is gazdag tárháza annak a hagyományos műveltségnek, amely keleti gyökerekből sarjadva bejárta Európát, de hozzánk közvetlenül keletről is, a Balkán irányából is érkezett.

Ennek az epikus hagyománynak a számottevő része aitiologikus elbeszélés, vagyis eredetmagyarázó monda. Mi tehát az összefüggés legenda és eredetmagyarázó monda között? Egyes nyelvekben a mondát is a „legenda” szóval jelölik, így az angolban (folk legend, religious legend) és a franciában legfeljebb jelzővel különítik el a légende populaire-t a légende hagiographique-tól. A magyar népköltészetben a hagiographia (a szentek kanonizált élettörténetei) igazán csekély szerepet játszik, nem is népi eredetű. Az apokrif, biblikus elbeszélések viszont szembetűnően gazdag réteget jelentenek. Egészen jól elkülöníthetők a legendamesék (AaTh 750–849, melyek szereplői ugyan Krisztus, Szent Péter, az ördög, Szűz Mária stb., de a történet didaktikus, novellisztikus) azoktól az epikumoktól, amelyekben ugyanezeknek a szereplőknek a tettei teremtést, alkotást, a meglévő világ gazdagítását vagy megváltoztatását eredményezik, és az elbeszélés szerkezete is e gondolatnak van alárendelve. A nagy hasonlóság miatt azonban a határt célszerű a kettő között közmegegyezéssel meghúzni, ahogy ez a már elkészült magyar legendakatalógus esetében is történt (Bernáth L. 1982). Ez a katalógus már nem tartalmaz eredetmagyarázó mondát.

Mivel az eredetmagyarázó mondák témája sajátosan meghatározza magát az elbeszélést, könnyű a legendáktól is elhatárolni, annak ellenére, hogy közöttük eme célzatosságon s a világban az elbeszélt esemény után beállt változásra irányuló epikumszerkesztési sajátosságon kívül sem eredet, sem funkció dolgában eltérés nincs. A népköltészeti alkotások egymással olyannyira összefüggenek, hogy szinte minden műfaji széttagolás erőltetett és kívülről jövő.

A mítoszhoz állnak tehát közel azok az eredetmagyarázó mondák, amelyek a teremtésről szólnak, leginkább tehát az ószövetségen alapuló történetek (szereplőik Isten, ördög, Ádám, Éva, Noé, a próféták stb.), míg a legendákhoz közel álló mondák az Újszövetség eseményeinek népi változatai, azoknak az eseményeknek a költői megformálásai, amelyeknek megtörténtekor a világ már kialakult, de a földön járó istenség, „Krisztus Urunk” változtatott rajta, vagy más szent személyek isteni erő segítségével {5-112.} tették ugyanezt. Mivel a népköltészet a kronológiát nem tiszteli, a Bibliáét sem, természetesen előfordul, hogy a világ teremtésekor a teremtő Isten mellé valamelyik szent vagy Krisztus is odakerül.

Egyes apokrif Jézus-, Mária-, Júdás- stb. legendák félnépi verses feldolgozásban is ismertek, némelyek énekelt változatban is előfordulnak, ezért a legendaballadák között is helyet kapnak.