| KUTATÁSTÖRTÉNET | TARTALOM | HELY, IDŐ, EMBEREK, TÁRSADALOM A MESÉBEN |
Maga a mese szó nem jelentette mindig azt, amit ma értünk rajta. Kezdetben inkább ’példázat’, ’talány’ volt a jelentése. Ennek a névhasználatnak a mai napig megőrződő emléke, hogy a találós kérdést sok helyütt még ma is találós mesének hívják. De már a 18. század végén feltűnik a mai értelemben használt mese szó, amely aztán fokozatosan kiszorítja a mende-monda, monda elnevezést. A. monda szó nagyjából ugyanettől az időszaktól kezdődően egy másik népi, prózai-epikai műfaj nevévé válik. A szóhasználat ingadozására jó példával szolgál az a tény, hogy Erdélyi János 1846–1848-ban megjelenő nagyhatású népköltési gyűjteményének címében (Népdalok és mondák) a monda szó még mesét jelöl. Néhány év múlva, 1855-ben azonban Erdélyi János is Magyar népmesék címen adja közre mesegyűjteményét. Nagyjából ettől az időtől kezdve egyértelmű a mese, illetve a monda szavak jelentése, használata.
A népmese fogalmi meghatározása is meglehetősen nehéz.
A Magyar Néprajzi Lexikon (III. 739) lényegében meg is kerüli a pontos definíciót: „a szóbeli elbeszélő költészet legnagyobb műfajcsoportjának egyike”. Egy lényeges dolgot azonban kiemel: a népmese alapvetően szóbeli voltát.
A Magyar Értelmező Kéziszótár (950. l.) már tartalmi jellegű meghatározást ad: „Csodás elemeket tartalmazó, naiv hangú, költött elbeszélés”.
A meséhez kapcsolódó szólások, szóláshasonlatok jól kiemelik a népmese két alapvető tulajdonságát. Egyrészt a mese költött, a mindennapi valósággal össze nem egyeztethető voltát: mesebeszéd, „Ez csak mese”, illetve a híres Arany János-i „Nem mese ez gyermek”. Másrészt arra utalnak, hogy a mese valami nagyon szép dolog: mesés, meseszép, mesébe illő. Ezek a szavak a csodaszép, a hihetetlen, a váratlan szavak szinonimái.
Mindezekben a kifejezésekben, szólásokban, szóláshasonlatokban a népmesére valóban ráillő megállapítások találhatók.
A mesében ugyanis sok minden olyan van, ami a valós világban lehetetlen: beszélő állatok, tárgyak, mindenkit legyőző kard, halál utáni csodás feltámadás, sárkányok, boszorkányok, óriások és óriáserejű törpék stb.
A népmesében azonban – szemben a belőle kialakult műmesével – mégsem lehetséges {5-20.} minden. A mesei csodás dolgok egy nagy rendszer tagjai, amelyek mint meseelemek és mesemotívumok a népmese sajátos építőköveiül szolgálnak.
A népmese sajátos bája és sajátos realizmusa abban áll, hogy sok szempontból is érdekes és különleges tükrözője a valóságnak: a népmesét fenntartó nép múltjának, jelenének, mindennapi életének elemei éppúgy megtalálhatók benne, mint a becsületesebb, igazabb életbe vetett hitnek a mesei igazságszolgáltatásban megtestesült kifejezése.
A népmesei csodás elemek amiatt alkotnak bizonyos zárt rendszert, mert bennük az ősi néphit, népszokások, a világról alkotott ősrégi kép emlékei őrződnek tovább.
A csodás elemek mellett a népmesékben a mindennapi élet: a gazdálkodás, földművelés, pásztorkodás, halászat, építkezés, közlekedés, étkezés, szórakozás, ünnepek emlékei is megőrződnek. A mai élet elemei: a traktor, repülőgép vagy a termelőszövetkezeti munka már ugyanúgy nyomot hagyott néhány mesében, mint a múltat idéző nyomtatás, a kézzel vetés vagy a hagyományos nagycsalád életének jellemző momentumai.
A mese alapműfajainak meghatározásában jelentős szempont a csodás elemek és a mindennapi élet elemeinek a jelenléte, vagy éppen túlsúlya, illetve hiánya. A novellamesékben vagy más szóval reális mesékben, valamint a tréfás mesékben általában kevés a csodás, mitikus elem; az állatmesékben már nagyobb, de még mindig korlátozott a szerepe. A csodás elemekben való bővelkedés jellemzi viszont a tündérmesét.
A népmesének a szakirodalomban helyenként valódi, mitikus, illetve varázsmesének is nevezett tündérmese a legjelentősebb alapműfaja, ezért elsősorban vele foglalkozunk a továbbiakban.
Ezen belül is azt a hagyományos, klasszikus népmesét vesszük alapul, amelynek jelenléte a tudatos mesegyűjtés kezdeteitől napjainkig kimutatható, és amelynek a népi mesemondás szempontjából uralkodó szerepe volt és van ma is.
Terjedelme az irodalmi műfajok közt az elbeszélés, illetve kisregény terjedelmének felel meg. Így tehát, viszonylagos rövidsége ellenére is, a legterjedelmesebb epikai műfajnak számít.
Műfaji sajátosságait a néphagyományhoz fűződő szoros kapcsolata, közösségi jellege, a továbbhagyományozódás döntően szóbeli volta határozza meg. Ezek alakítják és teremtik meg a népmese alapvető esztétikai tulajdonságait.
A népmese gazdag és sokszínű alapanyaga magán hordja eredetének, a mítoszokból, mitikus elbeszélésekből való származásának nyomait. Benne a régi hitvilág alapján kialakult hármas világfelosztást találunk: a mi földi világunkat, amely alatt, illetve fölött egy-egy, a mi világunkhoz hasonló, de csodás tulajdonságai miatt attól jelentős mértékben eltérő világ van. A fenti és lenti világba vezető utat – a régi néphit elképzelései szerint – a varázslók, táltosok, sámánok, illetve félistenek és hősök tudták megtenni. Az előbbiek utódai a mesében a csodás erejű törpék, boszorkányok, táltoslovak, sárkányok, griffmadarak, az utóbbiaké a mesehős, akit csodás képességű, jóindulatú ősz öregemberek, hálás állatok segítenek, illetve gonosz szívű vasorrú bábák, sárkányok és óriások akadályoznak célja elérésében.
A régi hitvilág képzetei szolgálnak a népmesék alapvető építőköveiül, meseelemek és mesemotívumok formájában. Mindezek ma már nagyobb részben a mesei hagyomány által fenntartott ősi emlékek, kisebb mértékben azonban a mai néphit tartozékaiként is élnek.
A régi hitvilág emlékei mellett a mindennapi élet számos elemét is magukban hordozó mesék egy-egy kisebb-nagyobb közösség (család, falu, tájegység, nép) szellemi kincsei. {5-21.} A közösség tagjai mintegy beleszületnek ebbe a hagyományba; maguk is megismerik, és nemcsak passzív ismerői lesznek a mesei hagyománynak, hanem legtöbbször aktív hordozói is. A hagyományos közösség minden felnőtt, de néha már serdülő vagy gyermek tagja el tudott és ma is el tud mondani több-kevesebb mesét. A közösségi alkalmakon azonban csak azok szoktak mesélni, akiknek a mesemondásra kiváló tehetségük van.
A libát, tehenet őrző, vagy a mezei munkából későn hazatérő szüleiket váró gyermekek is elmondják egymásnak azokat a meséket, amelyeket ismernek; minden nagymama szokott mesét mondani unokáinak.
A kukoricafosztás, tollfosztás, halottvirrasztás, szüreti vacsora vagy disznótor idején, a fonóban vagy a hosszú téli beszélgetések alkalmával azonban általában csak azok mondtak és mondanak mesét, akik a mesei hagyományt a legszebben, az adott közösség igényeinek legmegfelelőbb módon tudják megszólaltatni.
Az ilyen mesélőket meg is szokták hívni a nagyobb jelentőségű összejövetelekre; megtisztelő hely, borból-kalácsból első megkínálás illeti meg őket. Arra is van néhány adatunk, hogy a mesemondó anyagi juttatásban is részesült: az esti mesélés után ugyanúgy megkapta a kosár szőlőjét, mint aki egész nap szüretelt; egy véka csöves kukoricát vihetett haza magával a kukoricafosztás után, kóstolót és pint bort a disznótorból.
A katonáskodás kényszerű, unalmas pihenői is jó alkalmai voltak a mesemondásnak, és részben még ma is azok. Ilyenkor először sorban mindenkinek valamilyen mesét kell mondania. Amikor így ismertté válnak a jó mesemondók, akkor főleg csak az ő meséiket hallgatják a többiek. A takarodó utáni mesemondásnak sajátos hagyományai alakultak ki. Ezek közé tartozik az a szokás, hogy amikor a mesemondó befejezett egy mesét, úgy akar meggyőződni, hogy a hallgatóság kéri-e még a mese folytatását, hogy azt mondja: „csont”. Ha erre nem jön felelet, akkor abbahagyja a mesélést; ha valaki, vagy ha többen is azt felelik: „hús”, vagy „leves, gulyás” stb., akkor újabb mese elmondásába kezd. Érdekes mozzanatként megemlíthetjük, hogy a „csont”, „hús” stb. szavaknak ebben a szerepben való használatát átvette a román mesemondás is (Rosianu 1974: 158–164).
A népmese leglényegesebb esztétikai jellemvonásai a népmese közösségi és szóbeli voltából (és velük szoros összefüggésben) – népköltési műfaji sajátosságaiból származnak.
A népmesére, mint a népköltészeti műfajokra általában, jellemző követelmény az esztétikai kódolás és dekódolás egyidejű voltának biztosítása.
Minden művészi alkotás létrehozása ugyanis egyfajta sajátos kódolási tevékenység. A mű alkotója az általa létrehozott művet gondolatok, érzelmek, indulatok és elhatározások hordozójává, a műélvezet forrásává teszi. A mű tartalmi, gondolati, érzelmi gazdagsága attól függ, hogy milyen mértékben sikerült a mű alkotójának művét értelmi, akarati, érzelmi töltésű információk hordozójává tennie.
A szóművészetről – irodalomról, népköltészetről – beszélve a dekódolás az alkotásban felhasznált esztétikai eszközök felismerésétől, befogadásától, a művel való együttérzés, együtthullámzás megvalósulásától is függ.
Az igazi műélvezet éppen ezért nem lehet azonos a passzív átvétellel, hanem a befogadó aktív együttműködését is megköveteli: az egyes művek értelmezése, mondanivalójának megértése a befogadó élettapasztalataitól, művészi élményeinek mennyiségétől és minőségétől, azaz műveltségi kincsétől is függ.
A kódolás–dekódolás egymáshoz való viszonya szempontjából – az alapvető azonosság {5-22.} mellett – jelentős különbségek is vannak az irodalom és a népköltészet között. A népköltészet alapvető jellemvonása e téren, hogy általában megőrizte a kódolás–dekódolás egyidejűségét.
A klasszikus mesemondás-mesehallgatás egyik legfőbb jellemzője, hogy a hallgatóság a mesét a mesemondóval együtt éli, élvezi, fogja fel. A mesemondás-mesehallgatás egységes közösséggé teszi az előadót és a hallgatóságot. Szerepe van nemcsak a mesemondás-mesehallgatás idejére szorítkozó közösségek formálásában, hanem a nagyobb társadalmi közösségek megteremtésében, fenntartásában is.
A műköltészet területén viszont – kialakulásától kezdve fokozódó mértékben – a kódolás–dekódolás térbeli és időbeli elkülönülésének folyamata játszódott le. A költő, író megírja és publikálja, az olvasók – igen gyakran szobájuk csendes magányában – olvassák a verset, elbeszélést, regényt.
A kétféle műélvezeti mód feltételei sok mindenben eltérnek. Az irodalmi mű megjelenési formája lehetőséget ad az egyéni olvasási tempó kialakítására, az egyes részek kívánság szerinti, esetleg többszöri újraolvasására stb.
A mesemondás klasszikus formái közt azonban egy-egy mese megértéséhez, teljes átéléséhez a mesemondásnak, illetve a népmesének rendelkeznie kell olyan sajátos esztétikai kelléktárral, amely lehetővé teszi a kódolás–dekódolás egyidejű megvalósítását, megvalósulását (lásd bővebben Banó 1982: 234).
A népmese esetében a kódolás–dekódolás szinkronjának megteremtésében döntő szerepet az azonossági esztétika eszközei játszanak. Ezek biztosítják ugyanis azt, hogy minden egyes mesében a várt, az óhajtott, sőt az ismert jelenjék meg (Banó 1984: 150).
Az azonosság esztétikájának igen nagy a jelentősége a népmese szempontjából. A népmesét sajátos epikai műfajként ugyanis az azonossági esztétika eszközei tartják fenn; a meglepetés esztétikájához tartozó elemeknek viszont az egyes népmesék színessé, érdekessé, egyedivé tétele szempontjából van szerepük.
Az azonossági esztétikának a népmesében felhasznált legfontosabb eszközei: a szerkezet és a szerkezeti elemek hangsúlyozására is szolgáló ismétlések, formulák, sztereotípiumok, párbeszédek, az archaikus mondatfűzés, a névmáshalmozás stb.
A meglepetés esztétikájának elemei közé tartoznak a mindennapi élet jelenségeinek a mesei szövegbe való bekapcsolása (aktualizálás), vagy a mesélő egyéni fantáziájának a termékei mellett olyan stilisztikai eszközök, mint egy-egy váratlan hasonlat, gondolati vagy érzelmi töltésű monológ és a késleltetés.
A két elem sajátos – az azonossági esztétika túlsúlyát biztosító – aránya a népmesék egyik legfontosabb esztétikai értékmérője.
Nézzük meg mindezt közelebbről.
I. Az azonossági esztétikai elemzést – természetszerűen – a szerkezet elemzésével, ezt pedig a mese építőköveinek a bemutatásával kezdjük.
elem: nem szerkesztett, legkisebb egység: csodás élőlény, tárgy (sárkány, síp, kard);
motívum: a legkisebb szerkesztett egység, több mesei elem összekapcsolásából áll (csodás gyümölcsöt termő fának a gyümölcsét minden éjjel ellopják; a visszatartott vizet csak szűzlányok feláldozása árán adó sárkány);
epizód: önmagában is megálló kerek történet (a mesehős – testvérei sikertelen kísérletei {5-23.} után – a csodafa gyümölcsét megőrzi; a mesehős elpusztítja a sárkányt, és így megszabadítja a királykisasszonyt);
típus: legtöbbször több epizódból áll:
A) a király leányai minden éjjel szétszaggatnak egy pár cipőt, a király jutalmat ígér annak, aki meg tudja mondani, hogy hogyan és miért történik ez;
B) a mesehős a sikert biztosító eszközök birtokába jut;
C) bűvös eszközei segítségével a leányokat elkíséri útjukon, és a leányok ténykedésére vonatkozó bizonyítékokat hoz;
D) a leányok leleplezése után a két nagyobb lány megbűnhődik, a jó útra térni szándékozó legkisebbik lány pedig a főhős felesége lesz (Berze Nagy 1957: I. 291).
Az egyedi meséknek, azaz a valóságban elmondott meséknek nagyon sajátos a viszonya a mesék szerkezeti egységeihez, építőköveihez.
Az egyedi mese terjedelme azonos lehet – ahogy erre egy bemutatott példa kapcsán Nagy Olga utal – a legkisebb szerkesztett mesei egységgel, a motívummal (Nagy O. 1978: 48), de meghaladhatja a legnagyobb szerkezeti egység kereteit is. Egy mesén belül több típus is kerülhet egymás mellé a maga teljességében vagy részleteiben. Kovács Ágnes így adja meg a meseszerkezet határait: „Meseszerkezeteink legkisebb egysége az epizód, legnagyobb a típuskombináció…” (Kovács Á. 1980b: 579). E tipikusan mesei építőkövek mellett – az elemektől az epizódokig, sőt a típusokig bezárólag – egy egyedi mesében egyéb: a mindennapi élet tárgyi kellékeitől az életmód és szokások múltjából, jelenéből, illetve irodalmi művekből, ponyvai olvasmányokból származó építőanyag szerepelhet a mesékben.
Ha az újítás a típusokra is kiterjed, akkor szokták a gyűjtők azt a megállapítást tenni, hogy „nehezen tipizálható”, „ismeretlen típusú mese”. Sok esetben pedig a szöveg nem mese, hanem hiedelemmonda, helyi monda vagy mai tárgyú tréfás történet stb.
A meseszerkezet egy-egy elmondott mese egyedi sajátja. Az egyes mesék szerkezete azonban sok hasonlóságot mutat egymással; ebből levonhatók olyan általános sajátságok, amelyek a mesék összességére jellemzőek.
A népmese szerkezetén a felhasznált építőanyag jellegét, egymásutánját és egymáshoz való viszonyát értjük.
Az építőanyag jellegén azt értjük, hogy a népmese – főleg a vizsgálatunk középpontjába állított tündérmese – építőkövei maguk is összetettek. Erre figyelmeztet Nagy Olga: a népmese tulajdonképpen „struktúrák struktúrája” (Nagy O. 1978: 137).
A népmese szerkezetének legfőbb jellemzői, amire már Arany László is utal (1867: 348): a szerkezet kerek egész volta, s ezzel szoros kapcsolatban a népmese szerkezetének áttekinthetősége és egyfajta logikai következetessége.
A mesei szerkezet jelentőségét nagyon jól meglátta és határozottan kiemelte Honti János is (1937). A mese világa c. munkája második fejezetének A meseszerkesztés címet adta. A szerkezetnek a mese formálásában való rendkívül fontos szerepére mutatnak rá ugyanezen művének következő sorai: „…a mesekeletkezés útja a szerkesztés, a fölépítés” (Honti 1962: 49), „…a mese fölépítése a rend világához tartozik… Annyira megy a rendszer, a szerkezet uralma a mese felépítésében, hogy nem nyugszik addig, amíg létezését nem mutatja meg teljes egészében” (Honti 1962: 50).
A meseszerkezet – mint minden csodálatos, igazán nagyszerű dolog a világon – lényegében nagyon egyszerű. Ez a szerkezeti egyszerűség jogosíthatta fel V. J. Proppot, {5-24.} hogy egy fejezeti alcímként ezt a megállapítást használja fel: „Szerkezetileg valamennyi varázsmese egytípusú.”
A mesei szerkezet tagolásában azonban nem találunk minden kutatónál azonos, egységes álláspontot. A sokszor csak látszólagos ellentmondások azonban összebékíthetők, kiküszöbölhetők.
V. J. Proppnak a mese szerkezetére vonatkozó definícióját (helyesebben annak azt az első részletét, amelynek tartalmával – megítélésünk szerint – egyet lehet érteni) azért is idézzük szó szerint, mert benne néhány jól használható általánosítás, fogalom (károkozás, hiány) is szerepel: „Morfológiailag mesének tekinthető minden olyan fejlemény, amely a károkozástól vagy hiánytól különféle közbeeső funkciókon keresztül házassághoz vagy más megoldás értékű funkcióhoz vezet” (Propp 1975: 40).
A fenti definícióval lényegében azonosnak tartható az a hármas tagolás, amelyet Nagy Olga ad a mese szerkezetéről: a kezdeti nehézség, az ezt követő bonyodalom, majd a szerencsés kifejlet (Nagy O. 1978: 136).
A fentiekkel – főleg a hármas tagolás miatt – első tekintetre azonosnak látszik az a meghatározás, amelyet Berze Nagy János ad A magyarság néprajzában a mese szerkesztéséről (Berze Nagy 1943: 235). A különbség az, hogy adott esetben Berze Nagy János a fenti három egységet egynek veszi („maga a mese”). Ezt vezeti be, illetve követi a kezdő- és záróforma.
Úgy látszik tehát, hogy – a kétféle meghatározás összekapcsolásával – helyesebb ötös osztatú meseszerkezetről beszélni: a mesemagot, magát a hármas osztatú mesét kiegészítve a kezdő- és záróformulával.
A kezdő- és záróformulákkal, más vonatkozásban, Nagy Olga is foglalkozik (Nagy O. 1978: 246–247). Propp azonban ezeket a jelenségeket figyelmen kívül hagyja. (Amit a fent idézett – Propp 1975: 132 – meghatározást követő bizonytalan fogalmazású mondatban találunk, a szerző „zárófunkcióként” értelmezi, de mesei záróformának egyáltalán nem tekinthető.)
Vizsgáljuk meg kissé részletesebben ezeket a szerkezeti elemeket.
A kezdő- és záróformulák alapvető funkciója (bevezetés a mesei világba, illetve onnan való visszavezetés a hétköznapok világába) már régóta ismert (Berze Nagy 1943: 235–236); ezt a funkcióját az újabb elméleti munkák is megerősítik (Nagy O. 1978: 246–247).
Néhány lényeges dologra azonban fel kell hívnunk a figyelmet.
Kétféle, nem azonos felépítésű és sorsú mesekezdő és mesezáró formulát ismerünk:
a) egyszerűbb, rövidebb formulákat, amelyeknek használata minden mesében, különösen a tündérmesékben szinte kötelező;
b) összetettebb, éppen ezért azzal az önállósággal rendelkező kezdő- és záróformulákat, hogy bármely meséhez hozzákapcsolhatók. Az összetettebb formuláknak is az a szerepe, mint az egyszerűeknek, azt azonban sok érdekes elemmel kiszínezve valósítják meg.
A rövid kezdő- és záróformulák, néha egy-egy „Hát vót a faluba egy házaspár”, „Vót az asszonynak három fia”, illetve „eddig volt, mese volt” rövidségűekre kopva is – mindenütt, szinte kivétel nélküli érvénnyel megtalálhatók a tündérmesék elején és végén. Arra is van példa, hogy ezek a formulák rejtetten – nem az első, illetve utolsó mondatokba építve – fordulnak elő. Hiányukat a valódi mesékben – bármilyen körülmény következtében maradtak is ki a mesékből – valóságos hiánynak kell tekintenünk.
{5-25.} A befejező formulák többségében a szereplők holtig tartó boldog életéről van szó, amely még sokszor olyan mesék után is szerepel, ahol különösebben semmi sem indokolja a szereplők sírig tartó boldogságát (pl. Erdész 1968: II. 177. l., 68. sz. mese után).
Bemutatunk egy-egy példát az összetett mesekezdő és mesezáró formulára Török Károly Csongrád megyei gyűjtéséből:
„Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl, még az üveg hegyeken is túl, kidőlt bedőlt kemenczének egy csep oldala se volt, a hol jó volt, ott rosz nem volt, a hol rosz volt, ott jó nem volt, volt egyszer a nekeresdi s ebkérdi kopasz hegy mellett egy folyó, ennek a partján volt egy vén odvas fűzfa, annak minden ágán egy-egy ringyesrongyos szoknya, ennek minden férczében korczában egy-egy csorda bolha, – s ezen bolha csordának az legyen a csordása, ki az én mesémre figyelmesen nem hallgat. Ha pedig közüle csak egyet is elugrat: akkor az a bolha csorda iszonyú vérontásának legyen kitéve s csipkedjék agyon.
Hol volt, hol nem volt, volt hát a világon egy igen igen vén asszony…” (Török 1872: 436).
„…azt mondják aztán egymásnak:
Na szívem szép szerelme, te az enyém, én a tied, ásó kapa se választ el többet egymástól.
Mindjárt hozattak papot, hóhért, vaskalapot; a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila kerűlgette, de soha meg nem ütötte. Csaptak nagy lakzit, én is ott voltam a lakodalomban; volt sarkantyúm szalmából zabtaréjra; a Tisza meg a Duna az ajtó megett egy zsákba volt szoritva; a mint ott hetvenkedtem, a sarkantyúmmal véletlenül kivágtam a zsákot: azóta foly a Tisza meg a Duna!
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt” (Török 1872: 388).
3. A mesei szerkezetet szolgáló stilisztikai eszközök
A népmese legalapvetőbb esztétikai eszköze, amely az alapszerkezet létrehozásában, a szerkezeti egységek egymáshoz való viszonyításában és apró szerkezeti elemek felépítésében egyaránt feltalálható, a párhuzamos ismétlés (és ennek különféle továbbfejlesztett formái).
Ez az egyszerű eszköztár hasonlít a díszítőművészet legősibb motívumaira: a geometriai elemekből alkotott ornamentikára. Abban is hasonlítanak, hogy többszörös és összetett alkalmazásuk már igen bonyolult formák megteremtését is lehetővé teszi.
Az egyszeri ismétlés szerepe egyrészt a puszta megerősítés, amely már a rítusban is szerepet játszhatott, a népköltészeti műfajokban pedig már „formateremtő készséggé” alakulhatott – írja Nagy Olga (1978: 139).
Voigt Vilmos utal arra, hogy „Jakobson poétikaelmélete szerint a poétikai funkció a legtisztább formában a párhuzamosságban, ez pedig a legtisztább formában a népköltészetben mutatkozik meg” (Voigt 1972a: 307).
A mesei történések bonyolításában két tipikus lehetőség van az egyszerű kettős ismétlésre: az egyik az üzenet megfogalmazása és megismétlése az üzenetátadás alkalmával, a másik a mesei történés számára fontos cselekvési tanács (cselekvési algoritmus) ismertetése a mesehős számára, illetve a cselekvésnek a megadott tanács szerinti végrehajtása.
Az üzenetátadás megismétlésének klasszikus példáit már a homéroszi eposzokban megtaláljuk. Találkozhatunk velük még az olyan, a hagyományos mintaképektől sok mindenben különböző népmesékben is, mint amilyenek Árai Lajos meséi. A 27. számúban pl. két alkalommal szerepel egy-egy üzenet szinte szó szerint azonos megismétlése, {5-26.} ugyanebben a mesében egy másik üzenet háromszori megismétlését találjuk (Erdész 1968: I. 370–373). Mi az üzenet megismétlésére egy kopácsi meséből idézünk klasszikus előképeket megközelítő példát.
A sárkány a háromszor visszautasított és durván megtorolt kérés után végre elmondja a szétszaggatott mesehős elrabolt feleségének, hogy hogyan lehet még az övénél is erősebb lovat szerezni:
„– Hát mos(t) gyere ide mellém, mos(t) hallgasd meg, megmondom! Mos(t) má(r) annak úgyse tudod megmondani, mer(t) aztat szömöd láttára szétszaggattam. Te magad meg nem sokat nyersz vele. A ti kastélyotoknak a bal sarkán ott van egy gyalogut. Nem nagyon látszik meg, mer(t) ritkán jár rajta ember, de azér(t) észre lehet venni, mer(t) a fű rövidebb rajta, mint másutt. Ez az út az óperenciás tengerpartra vezet. Azon a darabon, ahol az út kiér, ott egy húsz öl szélösbe egész átalig csak térdig érő a víz. És annak a túlsó partján, ott megvan ez a gyalogút, tovább vezet a második ország szélin. Ott lakik egy öreg asszony, egy vasorrú banya. Annak van még három lova. Egy van köztük, a legifjabb, az vasderes, egy monyas. Az még kétszerte erősebb és ügyesebb, mint az enyim. Csak azt az öregasszont hüségösen köll kiszolgálni. Annál három nap az esztendő. Aki azt hűségösen kiszolgálja, alku né(l)kű(l), amit kér, azt kap. No most, hallottad, hogy így van. Evvel elígödj mög! És mast megyek, Isten veled! – Avval a sárkány elment” (Katona I. 1972: 48–49).
Az asszony így adja át a – csodálatos módon felélesztett – férjének, amit a sárkánytól hallott:
„– Ide hallgass, kedves férjem! A mi kastélyunk bal sarkán van egy gyalogút, ami az óperenciás tenger partjára vezet. Azt arrú(l) találod meg, hogy ott a fű egész rövid, de másutt nagy. És a tengeren körösztű(l), ott csak térdig érő a víz, azon átjuthatsz a túlsó partra. A második országba(n) ott lakik egy öregasszony, aztat hűségösen kiszolgálod. Annak van még három lova, az között a legfiatalabb egy monyas vasderes, az kétszer erősebb, mint az övé. Ez gyorsabb. Tehát hogy hogy szörzöd meg, erre az Isten segítsen, azon segíteni nem tudok. Most Isten ál(d)jon, mer(t) a sárkány nyomban gyün haza, mer(t) má(r) hallom, hogy tombol a lova” (Katona I. 1972: 49).
Az egyéb, a kódolás–dekódolás egységének biztosítása szempontjából fontos alakzatok közül párhuzamos felépítésűek még a mesei párbeszédek. A mesei párbeszédek többségének a képlete nagyon egyszerű: a1 – b1; a2 – b2; a3 – b3. A beszélgető partnerek közlései, még ha nem is mindig kérdés-felelet tartalmúak, szabályos egymásutánban váltják egymást.
A mesei párbeszédek általában rövidek, és csak igen ritka esetben fordul elő, hogy egy harmadik is megszólal. Akkor viszont ennek a mesetípus szempontjából is szerepe van, mint pl. Berze Nagy János (1957) 360., 1457., 1476. sz. típusaihoz tartozó mesékben.
A mesei párbeszédek közt is sok a sztereotip felépítésű. Közülük a három legismertebb párbeszédformula:
1. a) A szolgálatot kereső mesehős köszön:
b) A megszólított elfogadja: Mi járatban vagy?
b) Jó helyen jársz; nálam három nap egy esztendő.
Ez a formula még egyéb más sztereotípiummal is bővülhet: ad b) Hol jársz itt, ahol a madár se jár…, Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál…
{5-27.} 2. A sárkány és a lova közti párbeszéd: a sárkány lova rúgkapálással, nyerítéssel adja gazdája tudtára, hogy baj van:
„Azon pillanatban gyün haza a sárkány. Ráförmed a lovára szigorúan:
– Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod van még?
– Ehetök-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetöm-e, megehetem-e?
– Még az(t) megtehetöd, mer(t) mégis utólérjük” (Katona I. 1972: 41).
3. Meséinkben közkedvelt fordulat a mesehős párbeszéde táltoslovával a sorsdöntő útra való elindulás előtt:
„– Édes gazdám, most ü(l)j fel a hátamra! És azt kérdezem tüled, hogy hogy menjünk most? Úgy-e mint a szélvész, vagy mind a gondolat?
– Úgy menjünk édes lovam, hogy se tebenned, se énbennem hiba ne legyen!” (Katona I. 1972: 61).
A kettősség a nagyobb szerkezeti elemek között viszonylag kevesebb szerepet játszik. Ilyenként említi meg Berze Nagy János A magyarság néprajzában közölt mesetanulmányában (Berze Nagy 1943: 236) a Holle (A mostoha leány és az édes leány) – 480, Az ördög háza – 481*, Az arannyá vált parázs – 750 I*, A szegény és gazdag ajándéka – 905* mesetípusok felépítését.
A háromszori ismétlés általában a nagyobb szerkezeti egységek sajátja.
A fentiekben elemeztük már a mesei mag hármas felépítését (hiány, küzdelem a hiányosság megszüntetésére, szerencsés befejezés).
Emellett az egyes epizódok, illetve epizódrészletek is igen gyakran hármas tagolásúak.
Három fiú közül választódik ki a mesehős; a feladatot háromszor kell elvégezni; három nap egy esztendő; a hős (ideiglenes) halála a harmadik próbálkozás következménye; a végleges győzelmet jelentő eszköz megszerzéséhez három feladatot kell elvégezni; a hármas feladat megoldásához a hősnek előre meg kell szereznie a három hálás állat segítségét; stb.
A hármas tagolódás néha fokozást is jelent: három-, hét-, tizenkét fejű sárkány; réz-, ezüst-, arany- (gyémánt-) ló, ruha, erdő; a kopácsi mesében egyre nagyobb pofonokat kapott a királykisasszony az őt elrabló sárkánytól, amikor táltoslova eredete után érdeklődött.
4. A mesei szerkezet mint a mesei biztonság eszköze
A mesei szerkesztés egyik legjellemzőbb eleme egyfajta logikai következetesség; ez teszi a mesét kerek egésszé.
A mesei feladat és a feladat megoldásában szerepet játszó szerepkörök mindegyike hoz magával valamit a mesébe. Érdekes ebből a szempontból elemezni a V. J. Propp (1975: 113–114) által meghatározott hét szerepkört: 1. Az ellenfél (károkozó): szerepe károkozás, viadal a hőssel, a hős üldözése stb. – 2. Az adományozó: a hős felfegyverzése a megfelelő varázseszközzel. – 3. A segítőtárs szerepköre teljesen egyértelmű, bár formája sokféle lehet. – 4. A királylány (Proppnál cárkisasszony) szerepköre meglehetősen széles körű, a nehéz (el nem végzése esetén halált jelentő) feladat kitűzésétől a mese beteljesülését jelentő esküvőn a menyasszony szerepéig. – 5. Az útnak indító szerepköre: ha szerepel tevékenysége, mindig egyszerű: a mesehős útnak indítása. – 6. A hős: minden szerepkör valamilyen kapcsolatban van a hős szerepkörével. – 7. Az álhős szerepköre: a hőst célja elérésében a legkülönbözőbb módon akadályozza.
{5-28.} E szerepkörök közül a mese egészén végigvonul a mesehős szerepe: vagy ő csinál valamit, vagy helyette, illetve ellene tesznek valamit. Ez az utóbbi oly mérvű is lehet, hogy a mesehős néha hosszú időn át passzív szereplővé válik.
A mesei epizódok, a mesetípusok és a különféle típuskapcsolási módok segítségével létrejött mesék sokszínűségét az adja, hogy más-más szerepkörök kapcsolódnak be a mese menetébe, meglehetősen gazdag lehetőségek határain belül.
A mese szerkezeti kerekségének egyik biztosítéka, hogy az adott mesének addig nem lehet vége, amíg a meseszövés menetébe belekerült szereplők, tárgyak, ígéretek vagy fenyegetések be nem töltik funkcióikat.
Nagyon jellemző motívum ebből a szempontból, amikor a táltosló azt tanácsolja a hősnek, hogy az ne nézzen le. Az, hogy a hős mégis lenéz, ennek a tanácsnak a sajátos következménye. Amit a hős meglát, azt fel kell venniük. Az így felvett tárgyaknak azután – művészi fogásnak is pompás! – jelentős szerepe lesz a mese további alakulása szempontjából.
Ez a motívum szerepel a Berze Nagy (1957) 531. sz. típusához tartozó mesék legnagyobb részében.
A meséknek a szerkezet szempontjából fontos fordulópontjai: az új elemek bekapcsolódása a cselekvéssorba, az epizódváltás, a feladatok kijelölése, a tanácsadás, a segítő állatokkal való találkozás stb. egyben sűrűsödési pontjai is a fentiekben elemzett stilisztikai eszközöknek. Velük párhuzamosan megfigyelhetők a mondanivaló hangsúlyos voltának egyéb sajátos kifejezőeszközei is: az archaikus mondatfűzés és a névmáshalmozás (vö. Banó 1981).
Az epizódváltásra, egy-egy epizód beékelésére, egy-egy befejezetlen eseménysorhoz való visszatérésre gyakran figyelmeztetnek maguk a mesélők is. Katona Imre a kopácsi mesék alapján érdekes sorozatot állított össze belőlük. Közülük kettőt idézünk:
„Hát kezdjük előbbször az öregöbbet, aki jobbra ment!”
„Szóval ezt most hagyjuk függőbe(n) idáig! Mi lött mos(t) má(r) otthon a feleségive(l)?” (Katona I. 1972: 373).
A meseszerkezet fontosságára utal Kovács Ágnesnek (1967: 449), illetve Nagy Olgának (1978: 17) az az egybehangzó megállapítása, hogy a mesék továbbhagyományozásában, elmondásában, az elmondásra való felkészülésben a meseszerkezetnek jelentős szerepe van.
A mesehallgatók szempontjából is ugyanilyen fontos a mese szerkezete. Ennek az egymással találkozó kettős törekvésnek az azonossága az alapja Voigt Vilmos következő megállapításának is: „…igen sok folkór alkotás nem is kíván többnek mutatkozni, mint már egy korábban elhangzott példánynak a körülményekhez alkalmazkodott-alkalmazott változatának” (Voigt 1972a: 202).
A hallgatók főleg a meseszerkezet sajátos logikájának a betartását igénylik. Ha e téren hibát követ el a mesélő, a hallgatók figyelmeztetik, mint ahogy a Penavin Olga által idézett közbeszóló is:
„Nem úgy van a! Ennye kend, hát má ēfelejtette?! Hát nem emlékszik rá? Most annak meg ennek kell jönni” (Penavin 1971: 18).
A szerkezet és a szerkezeti elemek hangsúlyozására szolgáló stilisztikai alakzatok fontosságára nagyon jó példákkal szolgál a rozsályi meséket tartalmazó kötet, főleg azáltal, hogy több olyan mese is szerepel a kiadványban, amelyeket ugyanaz a mesemondó 6–8 év elteltével mondott el ugyanannak a gyűjtőnek. Az első rögzítés kézi feljegyzéssel, {5-29.} a második magnófelvétel útján történt. Ilyenek a kötet 16/a–b, 23/a–b, 50/a–b, 52/a–b sz. meséi.
A kötet jegyzetanyagát elkészítő Kovács Ágnes mind a négy esetben azt állapította meg, hogy a korábban elmondott mesék alapvető tartalma és szerkezete hiánytalanul megőrződött a második elmondásban is (Kovács Á. 1967: 449, 455, 468, 470).
A szerkezet azonossága valóban mind a négy esetben fennáll, annak ellenére, hogy helyenként egyes epizódok helyet cseréltek egymással, vagy az egyes epizódok vázlatosabbak, illetve részletezőbbek az egyik vagy a másik változatban.
A mesék párhuzamos változataiban megőrződött a sztereotip alakzatok, formulák jelentős része is. Ez minden kétséget kizáróan arra utal, hogy a sztereotip értékű – egyedi vagy közösségi jellegű – formuláknak szerepük van a szerkezeti elemek tudatosításában és állandósításában is.
Közülük néhányat be is mutatunk. Elsőként azt az egyéni leleménynek ható formulát, amellyel a szerelmesek örök hűséget esküsznek egymásnak:
„Én a tiéd, te az enyém, hóttig (második változatban holtig), halálig” (Béres 1967: 107, 112. – 16/a–b sz. mesék).
A ló megfékezésének archaikus vonásokat is mutató (Banó 1982: 245) tömör leírása mind a két mesében háromszor, összesen tehát hatszor fordul elő; szinte szóról szóra azonosan:
„…felugrik, elkapja a kantárszárat, beleránt a szájába, megáll a lú” (Béres 1967: 181 [kétszer], 182, 190, 191, 192. – 23/a–b sz. mesék).
Vannak a két változatban majdnem teljesen azonos formában megőrzött lineáris felépítésű haladványos formulák is. Az egyiknek a 23. sz. mesében a magnetofonos változat őrizte meg a teljesebb, szebb alakját:
„…a királyi palota mellett van egy üveghegy. A tetejin egy fenyőfa, a fenyőfa tetejibe egy nádszál, a nádszál tetejibe egy tű, a tűnek a tetejibe egy piros alma” (Béres 1967: 192).
Ez a haladványos formula a magyar népmesékben sok-sok változatban szerepel. Mindig valamilyen magas helyre (torony tetejére, fenyőszálra, üveghegy tetejére) kitett tárgyat (almát, gyűrűt, cipőt, koszorút) ír le. A BN 530: Férfihamupipőke típushoz tartozó magyar népmesék többségében megtalálható.
Az 52. sz. mesében szereplő, a kenyér panaszát, dicsekvését tartalmazó, elgondolkoztató és vigasztaló szép formula viszont a kézírásos feljegyzésben szebb és teljesebb:
„Ládd, engem elvetnek, beberenálnak a fődbe, lekaszálnak, kinyomtatnak, elvisznek a malomba, ott összedarálnak, akkor bedagasztanak, betesznek a tüzes kemencébe. Ládd, azér milyen szép vagyok” (Béres 1967: 301).
Egy egyszerű refrén alkalmazása a ritmikus próza egy nagyon érdekes és értékes mesei megvalósulásához vezetett egy baranyai népmesében, a jágónaki Takács Istvánné Rajna Mária által elmondott Két szem magyaró címűben (Banó 1941: 222–226). Ezt a mesét a továbbiakban, más jelenségek illusztrálásaként teljes terjedelmében közöljük (39–41. lapon). Ez a mese ezzel a jellegzetességével sokáig társ nélkül volt a magyar népmesekincsben. A közelmúltban fedezte fel Penavin Olga egy töredékes, de a fenti mese számos elemét híven megőrző változatát a jugoszláviai Vajdaságban, Tari Mihály zentai földműves elmondásában (Penavin 1971: 65. sz. A király meg a három kapás leány).
Két – más szempontból is – nagyon érdekes példát mutatunk be a már említett, jugoszláviai magyar népmeséket tartalmazó két kötetből arra vonatkozóan, hogy a {5-30.} mesélő a szerkezet bizonyos fajta megsértésével járó tévedését hogyan javítja ki, mintegy előre kivédeni akarván a hallgatók esetleges észrevételeit.
A Penavin Olga által közzétett Jugoszláviai magyar népmesék c. kötet 53. sz. A gonosz testvérek címet viselő, az AaTh 613: Igazság és Hamisság, AaTh 554: Hálás állatok és BN 531, AaTh 531 II.b.: Az aranyhajú leány egyes epizódjaiból összeszerkesztett mesében a szeme világát visszanyert mesehős, János (Igazság és Hamisság) három állatot, egy egeret, egy méhecskét és egy baglyot szabadít ki nehéz helyzetéből, tőlük egy-egy sípot kap (Hálás állatok). Az aranyhajú leány típusához tartozó, a happy endet előkészítő epizódban a király lehetetlen feladatait kell végrehajtania. Az elsőt (nagy halom búzából az összes konkolyt kiszedni) az egér segítségével meg is oldja. A második parancs végrehajtása: a viaszból való palota építése, a kis méhecske segítségével olyan jól sikerült, hogy „A király nagyon mëg vót elégëdve és nëm tëtte többé Jánost próbára, hanem keblére ölelte és vejévé fogadta” (Penavin 1971: 312).
A mesélő azonban észrevette, hogy megsértette a Hálás állatok típusához tartozó epizódsorban előre jelzett hármasságot, tévedését rögtön korrigálta is: „A bagoly sípjára már nëm vót többé szükség. János mint kedvës emléket őrizte halála napjáig” (Penavin 1971: 312).
E korrigáló mondatnak van még egy másik érdekessége: egyben a mese időnkívüliségének, illetve egyszeriségének a kifejezője is. A mesei történés örökre lezárult. Nem jöhet már többé olyan fordulat, amelyben erre a tartalék bagoly-sípra még egyszer szükség lehetne.
A másik megvizsgálandó példa egyszerre vonatkozik két mesére, illetve egy mese két változatára, és sajátos módon két mesegyűjteményre is. A már többször említett, jugoszláviai magyar népmeséket bemutató két kötet (Penavin 1971; Katona I. 1972) tartalmaz azonos meséket is. Közülük az egyiket ugyanaz a mesélő mondta el egymástól elég távoli időpontokban, mintegy 20–24 évnyi különbséggel. Ez a Katona-féle 6. sz. mese: elmondta Horváth Antal (mellékneve Tyúkos), illetve a Penavin-gyűjtemény 15. sz. meséje: elmondta Tyúkos Horváth Antal.
Az összevetés három szempontból is tanulságos:
1. Alkalmat ad a felejtés romboló hatásának tanulmányozására. Amikor Katona Imre az első variánst 1942-ben rögzítette, a mesélő 48 éves volt. A Penavin-kötet egyes meséinek gyűjtési időpontja nincs jelezve. A Bevezetés első mondatai szerint a népnyelvi gyűjtőmunka, amelynek nagyon értékes „másodlagos terméke” lett a mesegyűjtemény, az 1960-as évek elején indult meg (Penavin 1971: 5). Tehát a legkorábbi lehetőséget figyelembe véve mintegy 20 év telhetett el az első feljegyzés óta; a valóságban azonban valószínűleg ennél több is. Ekkor a mesemondó tehát már 70 év körüli lehetett.
A Katona Imre által feljegyzett és közölt első változat jó stíluskészséggel, részletező kedvvel előadott terjedelmes mese (26 lapnyi), a Penavin Olga által közölt, Sátai Pál gyűjtötte második változat ennél sokkal rövidebb (5 és fél lapnyi).
E nagymérvű lerövidülésnek az az oka, hogy az első változat három típus összekapcsolásából áll: BN 554: Hálás állatok; BN 571: Szomorú királykisasszony; BN 568*: Hűtlen feleség. A második változatban viszont csak az első változat középső eleme (BN 571: Szomorú királykisasszony) maradt meg viszonylagos teljességben, a másik két típusból csak töredékes elemek őrződtek meg.
Így az is érthető, hogy a mese „azonosságára” utaló megjegyzés a két gyűjteményből {5-31.} hiányzik. A mesecímek sem teljesen azonosak: A három aranyszőrű bakkecske (Katona I. 1972), illetve A fiú meg a három aranyszőrű kiskecske (Penavin 1971).
2. Érdekes bizonyító anyagot szolgáltat a mese a formulák szerkezetmegőrző szerepére és makacs állandóságára is. A szomorú királykisasszony megnevettetésére szolgáló jelenség: a kecskékhez ragadó emberek és tárgyak sora fokozatosan alakul ki. A mindig új elemmel bővülő sor egy lineáris felépítésű haladványos formula – természetesen mindig bővülő formában – ötször-ötször fordul elő mind a két mesében. A formula tehát a szerkezet megőrzésének egyik nagyon fontos eszköze. Valószínűleg a formulának, illetve következetes ismétlésének is köszönhető, hogy a mesének ez a része ép formában őrződött meg a másodszori elmondásban is.
Mind a két meséből közöljük a formula utolsó, a lánc összes elemét magába foglaló alakját, amely a formulák kitartó állandóságáról is tanúskodik. A kettő között ugyanis alig van valami különbség, ha van, az szintén az első változat bizonyos fölényét mutatja (a 6 szóra kiterjedő, k hangra épülő alliteráció, amelyet 7, o hangra kiterjedő belső alliteráció követ).
„– Haj, három aranszőrű bakkecském! Három lány a farodon, lán farán lapát, lapát nyelin vénasszony, vénasszony kötőjin katona, katona kezibe(n) kötőfék, kötőféken ló, lovon olló, ollón szabó, szabón muzsika, muzsikán cigány. Húzd rá cigány, likadjon ki a pofád!” (Katona I. 1972: 159–160).
„…haj, három aranszőrű bakkecském, három lány a farodon, lány farán a lapát, lapát nyelin vénasszony, vénasszonyon katona, katonán a lova, ló farkán az olló, olló nyelin a szabó, szabó hátán muzsika, muzsikán a cigány. Húzd rá cigány, lukadjon ki a pofád!” (Penavin 1971: 142–143).
3. Nagyon érdekes módját figyelhetjük meg annak is, hogy – az adott esetben minden bizonnyal – felejtésből származó szerkezetromlást hogyan próbálja kijavítani a mesemondó.
A második változatból a mesélő kifelejtette a hálás állatokat, így puszta kézzel toppan be a fiú a csúf öregasszonyhoz szolgálatot keresni.
Ezen most már úgy javít a mesélő, hogy a csúf öregasszony – egyéb mesei attribútumainak megtartása mellett – szokásos gonoszságát annullálja. Az öregasszony ugyanis így nyilatkozik önmagáról: „Nëm vagyok olyan rossz hírű, akármennyire csúf vagyok is. Nálam három nap az esztendő” (Penavin 1971: 140).
Ennek megfelelően az aranyszőrű kecskék megőrzése sem jelenthet különösebb problémát: „A gyerök meg kihajtotta a három aranszőrű kecskét. Hát azok meg csak legelésztek, nem szaladtak azok széjjel, nem kótologtak azok el sehova sem. Egyik nap a másik után elmënt. Lejárt a három nap…” (Penavin 1971: 140).
A kezdeti hiba kijavításával tudja tehát elérni a mesélő azt, hogy a hős megkapja a szokásos mesei jutalmakat, köztük azt a három aranyszőrű bakkecskét, amelyeknek olyan nagy szerepük van a mesének fent elemzett, egyetlen épen maradt részletében.
A szerkezeti elemek nyújtanak a legtöbbet a mese legsajátosabb, uralkodó jellegű esztétikai minőségének kialakításában, amelynek lényege a vártnak és a várhatónak a beteljesülése. Erre törekszik a mesemondó, és ez a mesét befogadó közösség igénye is. Így válik a mesélés és a mesehallgatás (bizonyos fokig a meseolvasás is) az esztétikai kódolás és dekódolás egységének, szinte teljes mérvű azonosságának megalkotójává, létrehozójává.
A meseszerkezet hiányosságai, ki nem javított hibái a szerkezet fellazulásához, fokozatos {5-32.} romlásához vezethetnek. A meseszerkezet romlása magával hozza a kódolás–dekódolás hagyományos egységének fokozatos felbomlását is. A követni nem tudás viszont bizonyos érdektelenséget szül a hallgatókban, ez az érdektelenség visszahat a mesélőre is; legtöbbször éppen abban az irányban, ahonnan a romlás elindult, és ez a szerkezet további romlásához vezet.
A hallgatók igénye és a mese minősége közt Nagy Olga is határozott összefüggést figyelt meg. Szerinte is a mesék értékeinek csökkenéséhez vezet az, ha a közönség közömbös marad a mesével szemben, hallgatja ugyan, de nincsenek határozott elvárásai a mesékkel kapcsolatban (Nagy O. 1978: 12).
E jelenségre több példát szolgáltathatnak legújabb népmesegyűjteményeink. A legtipikusabb ilyen jellegű hiányosságokat talán leginkább Ámi Lajos meséiben figyelhettük meg. A gyűjtőnek, Erdész Sándornak az a megfigyelése, miszerint Ámit nem zavarja a hallgatóság közbeszólása, de nem szereti, ha komoly meséből tréfát csinálnak (Erdész 1968: I. 41), úgy is igaz lehet, hogy Ámi nem fordít kellő figyelmet a hallgatók közbeszólásaira, a közbeszólások néha bosszantják is.
Ha valamilyen magyarázatot akarunk keresni az alább egy-egy példával is illusztrált szerkezeti hiányosságokra – a legszembetűnőbb tévedések javítatlanságától mintegy a mese szerkezetének a széteséséig –, akkor elsősorban a mesemondói-mesehallgatói kölcsönös együttmunkálkodás hiányára kell gondolnunk.
Kevésbé hibáztatható a mesék esztétikai értékének devalválódásában az a tényező, hogy Ami Lajos meséiben igen nagy mennyiségű a nem mesei elem. A mindennapi élet, a történelem eseményei mellett Homérosztól és a Bibliától a goethei, Arany János-i reminiszcenciákon keresztül a Grimm-mesékből származó, a ponyvai cowboy-filmek útján közvetített hatásokig igen széles körű ez az anyag, amit még tovább színesítenek Ámi termékeny fantáziájának termékei: a sárkányokból való gyógyszappanfőzés, műtrágyakészítés, a szobapadló alatt tartott kígyók stb.
A sokféle forrásból való merítés szóhasználati zavarokban is megnyilvánul: a család – szó Áminál következetesen csalárd, a táviratot megbocsátják, arkangyal és karangyal kontaminációjaként jött létre a karkangyal, a király erődítményt küld a harcoló seregnek, a szerelmeskedők a jénusz játékát játsszák el stb.
A mesék élvezhetősége és esztétikai értéke csökkenésének oka, minden bizonnyal, a szerkezeti hiányosságok, tévedések, hibák elszaporodása, a mesei szerkezet lazasága, felbomlása, sok esetben a teljes hiánya.
Ámi meséi közt (Erdész 1968) is vannak szép, a meseszerkesztés szempontjából is elfogadható mesék (7., 16., 30., 78. sz.), legendák (96., 100., 101. sz.), illetve novellamesék (110., 112., 115., 121. sz.), tréfák (147., 167. sz.), hazugságmesék (210. sz.), babonás történetek (223., 224. sz.) és állatmesék (225., 231., 248. sz.).
Ámi Lajos meséinek széthullással fenyegető szerkezetét gyakran támogatják azonban a mesei fordulópontra jellemző stilisztikai alakzatok, mint pl. az eléggé következetesen alkalmazott névmáshalmozás, a szó szerinti ismétlések, a sajátos mesei formulák stb.
Meséiben igen gyakran szerepel a ’széles körben való hírüladás’ jelentésű „megütötték hét ország dobját” formula. Erről a formuláról azt állapítja meg a cigány népmesével foglalkozó munkájában Vekerdi József, hogy ez a szókapcsolat azok közé az önálló cigány nyelvi alkotások közé tartozik, amelyek „a magyarországi oláh cigány nyelvjárásra korlátozódnak, tehát cigányságunk stílusteremtő képességének bizonyítékai” (Vekerdi 1974: 69).
{5-33.} Ezzel még csak növekedni látszik az a fentiekben elemzett nagyon bő forrás, amelyből a félcigány, félmagyar származású, magát következetesen cigánynak valló Ámi Lajos gyarapította a felhasználható mesei készletanyagot.
II. A meglepetés esztétikájához tartozó elemek is több csoportba oszthatók. Itt csak a legfontosabbakat emeljük ki: példáinkat tudatosan, viszonylag kevés számú meséből vesszük, nemcsak a könnyebb eligazodás kedvéért, hanem annak bemutatására, hogy mindezek igen jellemzőek a népmesére; könnyűszerrel lehet példákat felhozni rájuk.
1. Átmeneti formák, melyek párhuzamos és összetetten párhuzamos felépítése a hagyományos formulákra emlékeztet. Funkciójuk is részben a szerkezeti elemek hangsúlyozása, így tehát az azonosság esztétikájához is tartoznak. Egyediségük, váratlanságuk viszont a meglepetés esztétikájának eszközeivé avatja őket.
Erre Katona Imre Kopácsi népmesék c. kötete 1. sz. meséjéből, egy idősebb, a hagyományos népmese világában élő mesemondó, Szalai Áron elmondása alapján rögzített meséből idézünk olyan népmesei szólásokat, fordulatokat, amelyek mintegy in statu nascendi tanulmányozhatók.
Elsőnek egy nagyon egyszerű kéttagú (a + a1 képletű) szókapcsolatra hívnánk fel a figyelmet
Ez az a határidő, ameddig a királykisasszonynak nem szabad férjhez mennie. Ennek az első tekintetre jelentéktelennek tűnő szókapcsolatnak azonban a mesemondó is nyilvánvalóan formulaértéket tulajdonított: a mesében összesen tizennégy alkalommal használja.
E mesében találunk olyan párhuzamos felépítésű kételemű alakzatot (képletük, annak ellenére, hogy több szóból állnak, szintén a + a1), amelyek a kalevalai gondolatritmus egyszerűbb rokonaiként hatnak.
„Hát az útja amerre ment, hát egy városba vezetett az út” (Katona I. 1972: 13).
„…űneki nem lehet várni, űneki menni kell!” (uo. 15).
A kettősség négyessé válik azáltal, hogy a feleletet kérdés előzi meg az alakzat mindkét tagjában; képlete (a + b) + (a1 + b1).
„Hát mos(t) mi(t) csináljon? Itt kő(ll) neki hálni! Hát mos(t) már hová legyen? Éjszakára nem megy ki a városba” (uo. 14).
Két szép példát is találunk a kettős alakzat + beékelt mondat + az első kettős alakzat tartalmi megismétlődéséből álló, (a + b) + X + (a1 + b1) képletű, összetett szerkezetre:
„…hát űk most megin(t) kérték az apjikat, hogy engedje el űket! Bemöntek az apjukhol és kérték, hogy engedje el űket…” (uo. 13).
„Hát akkor erre az utcára, arra az utcára, mon(d)ta a kocsisnak, hogy erre menjen, meg amarra!” (uo. 24).
Kettős alakzat háromszori megismétlésével a következő képletű sorozat jön létre: (a + b) + (a1 + b1) + (a2 + b2).
„Hát szóval meglett a gyerök, de kettő. Meglett a kutya, de kettő. Meglett a csikó, de kettő” (uo. 11).
Ha az olyan, az elbeszélés szövegébe jobban belesimuló, lazább szerkezetű alakzatokat is figyelembe vennénk, mint a példaként az alábbiakban bemutatandó (x + a + b) + {5-34.} (a1 + y + b1) képlettel leírható szövegrész, akkor a formulák száma, illetve előfordulási aránya igencsak megnőne.
„…mindig várta, hogy mikor vér(r)ad már, hogy mehessen. Hát egyszer megvér(r)adt. Hát a gyerek pakolódik, hogy ű megy (uo. 15).
2. A napi élet elemeinek bekapcsolódása – a mesei alaphagyományoktól való különbözőségével – a meglepetés esztétikáját szolgálja.
Nagyon szép az a kedves, idillikus kép, amit a mesélő két epizódsor közé, pihentetőként és egyben elválasztó elemként is beiktat Török Károly Csongrád megyei gyűjtésének 1. sz. meséjébe: Az öregasszony megfogadta hát Pétert. Egész boldogság volt az élete; szántott, vetett, olykor pedig vadászni járt a kutyáival; hogyha valami vadat hozott, azt az a szép lány olyan jól el tudta készíteni, hogy Péter még a száját is megnyalta utána (Török 1872: 383).
Más mesékben az ilyen elemek a népélet múltjából történelmi eseményekről adnak hírt. A katonák bekvártélyozásáról, az obsitos katonáról, a régi adásvételi szokásokról (a lóval együtt jár a kötőfék), Vikár Béla somogyi gyűjtésének egyik meséjében (Vikár 1905: 285) a Napóleon elleni háborúról is („francia háború”) szó esik. Ámi Lajos meséiben többször is szerepel a régi nagycsalád étkezési szokásaira utaló elem: a király kiköti, hogy a hatalom átadása után is „én nyúlok először a tálba, nem te!” (Erdész 1968: II. 384).
Ezzel a kérdéssel egy másik fejezet foglalkozik, ott erre a jelenségre bővebben lehet adatokat találni. Itt csak az újdonságnyújtás terén játszott szerepére akartunk utalni.
3. A hasonlatok egy része a mesében a szereplők, építmények, események stb. túlzott nagyságának kifejezésére szolgál. Közismertek a vasorrú bába orrának, nyelve hosszának, a hős testi erejének stb. érzékeltetésére felhasznált hasonlatok. Ezek elsősorban a túlzás tényével szolgáltatják a meglepetést.
Vannak olyan hagyományos hasonlatok, amelyek a királylány, tündérlány szépségét írják le, mint pl. a Török Károly Csongrád megyei gyűjtésének l. sz. meséjéből vett részlet:
„…az ablaknál pedig egy gyönyörű szép lány van, a kinek az orczája olyan szép piros mint a rózsa, a szeme olyan ragyogós fekete, akár a bogár; a szép lány most is sarkig érő arany haját fésüli” (Török 1872: 383).
Horger Antal hétfalusi csángó meséi közt a 49. sz. mesében lovak szépségének leírására találunk szimbolikus értékű hasonlatokat:
„…megjettek, hogy miféle lovat hozott az öccsük oda. A ló olyan szép volt, hogy a bátyjai nem láttak olyant soha. Mind a csillagok, úgy ragyogott” (Horger 1908: 408).
„A bátyjai elijedtek, olyan szép ló volt, mind a hold éppen” (uo. 410).
Berze Nagy János hevesi gyűjteménye 4. sz. meséjében található a következő nagyon kifejező hasonlat:
„János olyan szomorú, olyan csëndës lëtt, hogy mákot lëhetëtt vóna mellette vetynyi” (Berze Nagy 1907: 35), melyről a gyűjtő megemlíti, hogy az milyen összefüggésben van a néphittel. A néphit errefelé azt tartotta, hogy mákvetéskor beszélni egy szót sem szabad, mert akkor nem kel ki.
Vikár Béla somogyi gyűjtéséből egy, a testi és lelki állapot közti kapcsolatot kifejező hasonlatot idézünk:
„De dagadt ám a fejibe a kalap, alig várta, hogy haza jöjjön az úr” (Vikár 1905: 278).
{5-35.} Ugyaninnen egy másik hasonlat rövidségével és kifejező erejével vonhatja magára a figyelmet:
„…od van sok kő: nagy, öreg, kis, apró…” (uo. 346).
A népköltészetben, a népballadákban és a népmesékben általánosan ismert a tündérlány szépségét kifejező hasonlat: „A napra lehetett nézni, de rá nem.” Ámi Lajos egyik kedvenc hasonlatában ennek egy nagyon érdekes eredeti változatát találjuk meg: „…a nap minden déli tizenkét órakor két óra hosszát állott a sziépsiégére” (Erdész 1968: I. 324).
4. A monológok a mesei szereplők érzelmeit, gondolatait fejezik ki. Két rövid, egyszerű példát idézünk rá Berze Nagy János hevesi gyűjtésének 4. sz. meséjéből:
„Valahogy elmëgy a feleségi, szöget ütött a fejibe a tilalom. Mé nem mëhet ő be a tizenkettegyik szobába? mi van ott? Nem bánnya ő, akarmi, de má ő mënnézi, ha ördög is! Úgy is tett” (Berze Nagy 1907: 34).
„Mikor fëlériz, láttya, hogy ëgy csëpp ló sincs. Odavan mind. Mëgijett. Mit csinállyék mos má?” (uo. 39).
Befejezésül egy hosszabb, a közepén cselekvéssel, történéssel és a hallgatókhoz forduló aktualizálással megtört szép monológot közlünk Török Károly csongrádi gyűjtésének 1. sz. meséjéből:
„Ment, mendegélt Péter nagy búsan hazafelé, azért szomorkodott pedig olyan nagyon, hogy miért is nem kért több bért? az az egy dió bizony nem sok szalonnát ér, ő haza sem viszi csúfnak, hisz’ akár avval, akár a nélkül.
Leült hát az árok partjára, előkereste a diót s megtörte. Hát uram fia! akár hiszik kelmetek, akár nem, ott voltam, a hol beszélték, csak úgy özönlött ki a dióból a sok ló, ökör, juh, hogy végét hosszát nem látta az ember. Nosza elkezdett ám Péter sírni, rínni, hogy már mit csináljon ő avval a töméntelen jószággal? hogy’ hajtsa ő azt haza? majdhogy kezét lábát meg nem ette búvában” (Török 1872: 376).
5. A meglepetés esztétikájának a népmesében a késleltetés az egyik legsajátosabb, legművészibb és leggyakrabban használt eszköze.
Enyhe túlzással V. J. Propp a hős előtt álló feladatok összességét is „az epikai késleltetés eszközeinek” tartja (Propp 1975: 129).
Mi azonban csak azokat, a formájuk szempontjából nagyon változatos eszközöket tartjuk a késleltetés kelléktárába tartozóknak, amelyek a várható, előre látható események bekövetkezését ódázzák el, művészi módon fokozva ezzel a várakozás izgalmát.
Ez lehet egy egyszerű formula, mint Török Károly már idézett meséjében:
„– Hát fiam, hallod-e mit? egyet mondok, kettő lesz belőle; ha te nekem megigéred, hogy…” (Török 1872: 377).
Ugyanilyennek tartható Berze Nagy János már idézett meséjéből a következő is:
„Odamënt a tizenkettegyik szoba ajtajáho, kinyittya. Mit látott? ëgy nagy sárkánt” (Berze Nagy 1907: 35).
Már összetettebb az ugyaninnen vett következő példa:
„Hazamëgy oszt, az ebéd készen várta má, de nem vót odbe nyugodalma. Kiment az ëstállóba, hogy má mënnézi a lovakot, csutakollya-e? jótartja-e a kocsis? Hát ki gondolná, mit tanát? a dikó alatt mëgtanáta a három szép ruhát, az aranyat, a gyémántot, mëg az ezüstöt” (uo. 34).
A késleltetésnek egy nagyon szép, kiváló művészi érzékkel felépített példáját találhatjuk meg egy baranyai népmesében. A mesehős háromnapos szolgálatot vállalt a gonosz, {5-36.} vén boszorkánynál. Már megszerezte két hálás állat támogatását. Még szükség lenne egy harmadikra:
„János kiért a lovakkal a legyelőre, szabadon engette üket. Talát ëgy fórás-kutat, oda lëtelepödött, és mëgröggelizött. Amin rëggelizött, egy sánta mönyét mëg odamönt hozzá, nézte, hogy micsináll János.
János dobott neki ëgy darab hust. A mönyét azt fölvötte és mögötte.
Mëgenn csak nézött Jánosra, mëgenn csak dobott neki egy darab húst. Fölvötte, mögötte. Ismét nézött Jánosra a mönyét, János mëgenn dobott neki egy darab húst. Akkor êmönt a mönyét a fórásra, és nagyot ivott rája. Akkor a mönyét odaát János elibe. – Aszmongya: – Na János, mivel jótartottá, adok neköd egy sípot, ha bajba kerűsz, ebbe a sibba fuj bele, mingyár a segiccségödre gyüvök” (Banó 1941: 54).
A késleltetésnek egy másik parádés megoldását Török Károly csongrádi gyűjtése 1. sz. meséjéből idézzük:
„– Gyere csak le, kötni való, mondja a vasfejű ember Péternek, gyere csak le! tudod-e mit fogadtál, hogy sohase házasodol meg.
– Na már látom, mondja Péter, hogy itt kell vesznem, csak annyit engedj, hogy hármat kiálthassak!
– Nem bánom én, kiálthatsz én tőlem százat is, akár addig, míg a bárzsingod ki nem szakad, hanem annyi szent igaz, hogy mindjárt kicserzem a bőrödet. Elkezdett hát Péter kiáltani:
– Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, édes kutyáim gyertek elő!
Jólhall meghallotta a gazdája kiáltását, azt mondja hát a másik kettőnek:
– Halljátok hé! gazdánk hi bennünket.
– Hogy hína, bolond, – mondja Nehézmintaföld, – nem tudod, hogy most ebédel? avval jól pofon vágja Jólhallt, hogy miért hazudik.
– Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, édes kutyáim gyertek elő!
Ezt a kiáltást már meghallotta Nehézmintaföld is, azt mondja hát a többieknek:
– Halljátok hé? gazdánk csakugyan hi bennünket.
– Már hogy hína!? mondja Erősmintavas, hisz’ jól tudjátok, hogy most ebédel, avval pofon üti Nehézmintaföld-et, hogy miért tenné lúddá a többieket.
Már Péter nem tudott hová lenni, hogy a kutyái kétszeri hivásra se jöttek elő; elkezdi hát torkaszakadtából, a mint csak telt tőle:
– Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, édes kutyáim gyertek elő!
De már ezt a kiáltást meghallotta ám Erősmintavas is, azt mondja hát a másik kettőnek:
– De már igaz ám, hogy gazdánk hí bennünket, azért azt mondom, hogy menjünk!” (Török 1872: 385–386).
| KUTATÁSTÖRTÉNET | TARTALOM | HELY, IDŐ, EMBEREK, TÁRSADALOM A MESÉBEN |