AZ ÉLMÉNYELBESZÉLÉSEK ÉS IGAZ TÖRTÉNETEK MŰFAJI JELLEMZŐI

A mindennapi vagy hétköznapi történetek közé olyan rövid, általában csattanóval végződő elbeszélések tartoznak, amelyek elsősorban abban különböznek a prózai népköltészet hagyományos műfajaitól (mese, monda), hogy szüzséik nem öröklöttek, hanem a jelen vagy a közelmúlt eseményeit, az elbeszélő vagy szűkebb közössége mindennapi életét tükrözik. „E műfaj a valóság betörését jelenti a népi prózába … a mai mesemondó tündérek és óriások helyett magáról beszél, sorskérdések helyett az élet apró realitásaival, hétköznapi gondjaival traktál… Más szóval a népi próza eme új hajtásai korszinten fejezik ki a mai parasztot és tükrözik a népi valóságot” (Nagy O. 1977: 6–7).

Dobos Ilona tanulmánya (1964), amely a műfaj egyetlen elméleti igényű magyar összegzése, a hétköznapi történeteket a „folklorizáció” (azaz befogadás) mértéke szerint csoportosította, és megkülönböztette a szűkebb körben ismert, első személyben elmondott élménytörténeteket (stories, traditions, Memorat, Geschichte stb.) a mások élményeit újramesélő, személytelenebb, csiszoltabb formájú, gyakran szélesebb körben is elterjedt, s a valóságtól távolabb álló igaz történetektől (Marlein, Erinnerungsage, tall tales stb.). Az így különválasztott elbeszéléstípusoknak meglehetősen nagy az elméleti szakirodalma, bár a különböző folklorisztikai irányzatok különféleképp értelmezik és értékelik őket (Bausinger 1958a; Dégh 1972; Dorson 1972; Lehmann 1978; Nagy O. 1975; von Sydow 1934; Wesselski 1935).

Az élményelbeszélések valóságos eseményeket tartalmaznak, ha az elbeszélő érzelmi hozzáállása idővel át is formálja azokat. Az élménytörténetet nemcsak azok mondhatják {5-254.} el, akikkel megesett a história, hanem mások is, s ily módon egy-egy tehetségesebb előadó száján az egyszeri, egyéni színezetű történet általános érvényűvé, strukturált szerkezetű, csattanós történetté vagy oktató jellegű példázattá alakulhat. Az ilyenképpen megformált igaz történetek beépülnek a szájhagyományba, bárki mesélheti őket, majd elveszítvén aktualitásukat két-három évtized múlva újabbakkal cserélődnek fel.

Jogos az a kérdés, hogy vajon az évszázados paraszti folklórban megvolt-e mindig a valóság ilyen közvetlen tükröződésének az igénye, vagy új jelenségként kell értékelnünk azt a magatartást, hogy a „mesemondó” a mesék és mondák szimbolikus formanyelvét és áttételes igazságszolgáltatását félretéve magáról, az „antihős”-ről, nyomasztó körülményeiről, kiszolgáltatottságáról nyíltan vall. Mivel a 19. század elején meginduló magyar folklórkutatás elsősorban a csiszolt, kiérlelt népköltészeti alkotásokat (tündérmesét, mondát, balladát, lírai dalt stb.) gyűjtötte, s az efféle egyszeri, spontán megnyilatkozásnak tűnő elbeszéléseket figyelemre sem méltatta, az igaz történetek múltjáról gyakorlatilag semmit sem tudunk. Valószínű, hogy minden korban – a kornak megfelelő szinten – éltek a szóbeliségben ilyen elbeszélések, bár lejegyzés híján rövid idő alatt kihullottak a közösség emlékezetéből és újakra cserélődtek (Dobos 1964; Nagy O. 1977). A legrégebben feljegyzett igaz történeteink közé tartoznak Kálmány Lajos múlt század végi (máig kiadatlan!) gyűjtései, valamint Gyenizse Lajos kiskunhalasi középbirtokos gazda kéziratai. Nagy Czirok László néprajzi gyűjtő kérésére Gyenizse a harmincas, negyvenes években rendre leírogatta a gyermekkorában (az 1850-es években!) hallott, átélt vagy környezetében megesett – közszájon forgó – nevezetes, mulatságos történeteket (EA 2179: Az egzekució, Harmathúzás, A főszögi obsitos Cseri Imre bátyánk katonáskodása idején vele történtekről stb.). Gondosabb utánajárással azonban még felkutathatnánk egy kisebb csokor igaz történetet a 18. századból is, hiszen legkorábbi parasztkrónikáink egyik jellegzetessége, hogy az időjárás, gazdálkodás, politikai események száraz adatait „anekdotikus”, „novellisztikus”, „epizódszerű kitérők” tarkítják: árvizekről, gyermek- vagy ifjúkori élményekről, újdonságokról, rendkívüli eseményekről (Gyenis 1965: 164–165). Ha azonban olyan írásos dokumentumokat is elfogadunk folklórforrásnak, mint a néprajzi szempontból mindmáig feldolgozatlan periratok tanúvallomásai (erre legutóbb Vigh Károly hívta fel a figyelmet, 1980: 7–10), akkor már a 17. századból is felmutathatunk élményelbeszéléseket, igaz történeteket, amelyek a szóbeliség hajdani elevenségét tükrözik.

Ha valószínű is, hogy az igaz történetek mindig léteztek a mese mellett, az mindenképpen új, s a műfaj növekvő népszerűségét bizonyítja, hogy más népköltészeti műfajokat háttérbe szorítva a mai szórakozás és szórakoztatás egyik legfontosabb hagyományos eszközévé vált azokban az alkalmi vagy állandó (munka-) közösségekben, amelyek rá vannak kényszerülve arra, hogy maguk gondoskodjanak saját szórakoztatásukról. „Azt tapasztaltam odahaza a faluban és a tanyákon, meg a pásztorkunyhókban, de a laktanyában, barakkokban, fogolytáborokban, börtönben, munkásszálláson, hogy a mese mellett … csak még egy műfaj válik igazán az emberek szellemi kenyerévé, az igaz történet” (Veres 1962: 16). Dobos Ilona még azt is hangsúlyozza, hogy az igaz történetek akkor lesznek igazán fontosak és veszik át a mesék funkcióját, amikor az elbeszélők idegen környezetbe (pl. szociális otthonba, kórházba stb.) kerülnek (Dobos 1964).

A megváltozott élet- és munkakörülményekre, valamint az elbeszélő folklórműfajok összefüggéseire világít rá Faragó József (1969: 7–84), aki a havasokban dolgozó erdőmunkások mesehallgatását, meseigényét, mint az egyetlen „emberi” kikapcsolódási lehetőséget, {5-255.} szembeállítja a modern falu epikus folklórjával. A havasi mesemondó meséi elnyugtatták, megpihentették, álomba ringatták a hallgatóságot, a falusi közös munkák során előadott meséknek, tréfáknak, igaz történeteknek éppen az ellenkező a céljuk: a figyelem ébren tartása s a munka termelékenységének növelése.

Az igaz történetek tematikája igen változatos. A szerteágazó témáknak közös jellemzőjük is van: az időbeli közelség, tehát az, hogy a történet a jelenre reagál, vagy a közeli múltban játszódik; s az, hogy a történetek élményforrása, mozgatórugója mindig a különös, a szokásostól eltérő. A mindennapos, megszokott dolgokról, személyekről nincs mit beszélni. Ilyen történetek csak a kívülálló idegen számára fogalmazódnak meg mint egyszeri, egyéni visszaemlékezések, vallomások, amelyek tematikusan a hagyományt rögzítik ugyan, de megformáltságuk nem mindig éri el a népköltészet művészi szintjét, tehát nem tipikus képviselői a szájhagyománynak. Az igaz történet hőse az, aki megszegi a közösségi etika és morál íratlan szabályait, aki nem üti meg az átlagos képességek mértékét, mert bugyuta, nagyon csúnya, vagy ellenkezőleg: mintaszerű, tehát „alkalmas arra, hogy beszéljenek róla, erkölcsi ítélkezés, gúny, tréfa, szatíra tárgyává váljék” (Nagy O. 1977: 21), vagy példázattá, „ideállá” nemesedjék.

Az igaz történetek magja lehet egyszerű hír, néhány mondatos pletyka, amely gyakorlott, tehetséges elbeszélők száján formálódik kerek történetté. Mert maga a pletyka is folklór, csak nem művészi szintű – hanem egyszerű „mindennapos közlés” –, hiszen „benne a közösség hozzáállása, magatartása fejeződik ki valamilyen kirívó eseménnyel kapcsolatosan”. És ha az eset kirívó, a hozzáállás annál „tipikusabb” (Nagy O. 1977: 20). Az igaz történetek a kiemelt, nem mindennapi szituációk, szereplők révén szembesítik a valóságot az íratlan erkölcsi renddel – az ideállal. Az elbeszélések humora abból fakad, hogy a hallgatóság tudja, hogyan kellene viselkedni a szóban forgó esetben, de bezzeg az elbeszélés „hőse” nem úgy viselkedik!

Az igaz történetek egyetlen szüzsét fejtenek ki, ilyen típusú kezdőformulákkal: „Volt egyszer egy…”; „Megtörtént az, ekkor meg ekkor, itt és itt…”; „Nálunk, … X-en történt az, hogy…”; „Y-nal történt az, hogy…” Az ügyesen előadott igaz történetek rendszerint csattanóval zárulnak. A csattanó vagy a mesélő véleményét, vagy a történet hatását fejezi ki: „Jól megkapta…”; „Vót nagy röhögés…”; „S akkor úgy elborzadtam…”; „Jót kacagtak rajta…” Gyakran a történet szólássá vált summájával zárul az elbeszélés: „S így maradt ez a közmondás Széken…”; „Úgyhogy aztán közmondássá lett… mindjárt rámondják…”; Azóta aztán mondják Széken, hogy „kettébe vette, mint Ludas Dani az anyósát”; „Erre mondják aztán az ígéretre: – Ez is csak olyan mutatás, mint a Víg Jóskáé” (Nagy O. 1977). Ilyen szólások ismeretében, azok variánsaként több mint száz igaz történetet gyűjtött Nagy Olga az erdélyi Széken (Nagy O. 1975). Sajátos szerkezeti változást mutatnak azok az igaz történetek, amelyeket a mesélő nem saját környezetének (ahol ismerik az esetek szereplőit, az események hátterét, közös a mentalitás), hanem idegennek ad elő. Ami a mesélő saját közönsége számára köztudott, az a kívülálló (gyűjtő) számára nem mindig érthető. A jó népi elbeszélő tehát – a jobb megértés és az élvezhetőség kedvéért – bevezető vagy záró megjegyzések kíséretében mondja el a jól ismert történetet. „Ezekkel a magyarázatokkal finom etnográfiai és szociográfiai adalékokat nyerünk, amelyeket kívülről érkező kutató talán észre sem venne, vagy ilyen finom árnyaltságban nem is tudna megfogalmazni” (Nagy O. 1977: 14). Példaként egy olyan széki igaz történetet mutatunk be, amelyet a kívülállók számára adtak elő.

„Falun az1 a szokás, hogy meg2főzik azt az ennivalót, inkább vac2sorát, mert a férfiak {5-256.} akkor ker3ülnek haza a mezőről, akkor együtt van4 a család, együtt k5ell enni. Az asszony is, ha megfőzi, vaj egy kicsit meg6kóstolja de a jóllakást 6el kell hagyja, mert a férfiú 7a ház talpja, a férfiú vezeti a dolgot minde8nben, hát nem szabad hátrataszítani. Csak úgy, hogy aki akkor10 nem eszik, azt mo11ndják, hogy nyalako10dik külön, csak azért nem eszik, mikor a család eszik.

Egyszer megtörtént, hogy egy kotnyeles menyecske, mikor kellett volna vacsorálni, ő nem eszik.

– Na, gyere, na egyél, te!

– Hát nem menyek, én nem eszek, nekem nem sok kell.

– Gyere na, egyél!

– Én jóllaktam a párájátul.

– Hát hogy lehet a párájával jóllakni? Avval te nem lakhattál jól! Akkor eléugrik a négy-ötéves kicsi fiú:

– Édesapám, jóllakhatott! Én láttam, akkora párákat falt bé, mint a jó öklöm.

Ezt még régen12 hallottam, édesapámék13 is folytatták. Régen is megvolt az, hogy nem szabad a férfiút háttérbe szorítani, egyszerre vacsoráljanak. Édesap14ámtól hallottam, aztán még sokaknak el15mondogattam. S közbejött, hogy aki nem 16akart enni, arra:

– Te már biztosan jóllaktál a párájával” (Nagy O. 1977: 208–209).

A szórakoztatás – mint fő cél – mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül e műfaj oktató-nevelő funkcióját. A jó igaz történetek – mint láttuk – jelentős mennyiségű információt adnak a mesélő személyiségéről, maga és szűkebb közössége világképéről (Voigt 1972a: 156–158; Redfield 1960). (A fentebb idézett tréfás széki történetben – a tulajdonképpeni szüzsén kívül – 16 olyan közlést találunk, amely a széki élet egy-egy jellemző részletét villantja szemünk elé.) Különös nyomatékot kap a didaktikus funkció a moralizáló igaz történetek, példázatok, valamint a családban nemzedékről nemzedékre szálló elbeszélések esetében.

Az igaz történetek megfogalmazását és előadását esetenként módosíthatják az elbeszélő személyes indítékai: az önigazolás vagy a szereplés vágya, vagy – amint már fentebb hivatkoztunk rá – a hagyományon kívül állók érdeklődése néprajzi, szociográfiai, történelmi tények iránt. De a mindennapi történetek szájhagyománybeli életében döntően nem ezek a szempontok érvényesülnek.