A KUTATÁS TÖRTÉNETE

TARTALOM

A MAGYAR NÉPZENE DIALEKTUSTERÜLETEI

{6-12.} A MAGYAR NÉPZENE STÍLUSAI, TÍPUSAI

A magyar népzene túlnyomórészt strofikus dalokból áll. Ezek nagyobb része négysoros és izometrikus, azaz minden sora egyenlő szótagszámú: 4 × 6, 7, 8 stb. egészen 14 szótagig. Az ennél hosszabb sorokból álló – új stílusú – dalokban már legalább egy sor eltérő szótagszámú. Ezektől eltekintve is igen sokféle heterometrikus – eltérő szótagszámú sorokból felépített – versszakképlet található dalainkban, ami sokféle hatást, sokféle eredetet enged sejteni. Vannak kisebb számban 2-3 soros, illetve 4-nél több sorból álló versszaktípusaink, sőt ilyen sorokat versszakonként váltogató dalaink is. Végül vannak versszak nélküli, kötetlen, vagy motívumismételgető dalaink, többnyire a szokásokhoz kapcsolódó dalok közt. Mindezekből összefüggő, nagy stílusok is kiemelkednek, de rendkívül nagy az olyan dalok száma is, amelyek nem tartoznak egy-egy összefüggő stílusba, és csak egy tág meghatározás, esetleg negatív tulajdonság segítségével osztályozhatók. Ez utóbbiakat teljességükben természetesen nem lehet bemutatni; mindössze a nagyobb stílusokat és a jellegzetesebb tulajdonságokat írhatjuk le a főbb típuscsaládok bemutatásával. A stílusok, sőt a szűkebb típusok meghatározásához is általában több tulajdonság szükséges; kivételesen azonban egy-egy feltűnő hangnemi, formai, ritmikai tulajdonság egyedül is összeköt néhány dallamot, és elválaszt a többitől. Mindezek alapján a következőképp sorolhatjuk fel a magyar népzene stílusait és jellegzetes típusait.

I. Strofikus dalok. Zárt versszak felépítésű dalainkat hangnemi alapon két nagyobb csoportra választjuk szét: A) ötfokú (pentaton) és B) hétfokú (diatonikus) dalokra. Az ötfokúság dalainkban három fokozatban jelentkezhet: vannak teljesen tiszta pentaton dalaink, amelyekben még a díszítőhangok is csak a rendszer öt fokát érintik (1–2. példa); több azon dalok száma, amelyek díszítményeikkel és egyes súlytalan, átmenő hangjaikkal már érintik a rendszeren kívüli hangokat is (a moll skála 2. és 6. fokát), de főhangjaik a pentatóniában maradnak (1. példa 2. vsz. és 3. példa); végül igen sok dalunk már hangsúlyos helyen is használja a diatónia fokait (4. példa), de szerkezeti főhangjai, valamint jellegzetes pentaton fordulatai még világosan mutatják ötfokú eredetét (Kodály 1917; 1929). Az ötfokúságra ugyanis – a diatónia szekundlépéses, skálaszerű meneteivel szemben – jellemzők a kanyargós, ugrásokkal tarkított menetek, amelyekben nagy szerepet kap a kvart, és konszonáns a szeptim. (Vagyis az ötfokúság bármelyik hangjához kapcsolódhat, és nem kell első fokra „föloldani”, mint a vezetőhanggá vált dúr szeptimet.) (5. példa.) Ha ezek sűrűn fordulnak elő egy dalban, amelynek szerkezetileg döntő pontjai is az ötfokú skála hangjait mutatják, akkor az ilyen dalt is pentatonnak tarthatjuk.

{6-14.}

{6-15.} A/1. Ötfokú dalaink közül kiválik egy nagy csoport, amelyben egy magas felső rész kvinttel mélyebben ismétlődik („kvintváltók”). Az ismétlés történhet úgy is, hogy a két rész egy és ugyanazon ötfokú rendszerben marad, vagy úgy is, hogy új ötfokú „skálába” megy át a mély ismétlés (modern fogalmak szerint „modulál”, hangnemet vált).

{6-16.} 6. példánk egyrendszerű: g1-b-c-d-f-g2 = la-do–re-mi-la; 7. példánk kétrendszerű: felső része c-d-f-g-a = szo-la-do-re-mi, alsó része f-g-b-c-d = szo-la-do-re-mi más alaphangon. (Tehát felső része nem re-mi-szo’+ ti idegen hang.)

Az MNT VI. kötete csupán ilyen kétrészes, kvintváltó dallamokat tartalmaz (sőt a VII–VIII. kötet is összesen 60-at, és még a további kötetekre is marad hasonló). A Példatár (Pt) és Kodály tanulmánya 56 ötfokú-kvintváltó típust közöl, ezenkívül még 11 más jellegűt, sőt dúr-kvintváltót. Járdányinál 55+4 az arány. Mindez azt mutatja, hogy ez a stílus igen széles körű és jelentős a magyar népzenében. Ezt még jobban kidomborítja a variánsok száma. 1. sz. dallamunknak például jelenleg 235 változatát tartjuk számon. Az MNT VI. kötetében a 14 típusnak összesen 685 változata van közölve a főszövegben, nem szólva a jegyzetben közölt és említett további változatokról. E szerkezet nagy jelentőségét igazolja az is, hogy az ötfokúságon kívül – ahol elsősorban és nagy tömegben jelentkezik – feltűnik más stílusú dalokban, még kifejezett dúr dallamokban is, nyilván mint amazok formai hatása.

Minthogy ebben a stílusban a két első sor többnyire azonos, vagy periódust alkot (a két sor egymást kiegészíti, vagy ugyanaz a sor megismétlődik kétféle zárlattal, egy „nyitvahagyóval” és egy „lezáróval”), majd ez a periódus öt hanggal mélyebben ismétlődik, ennek következtében bizonyos záróhangtípusok jellemzőek a kvintváltásra. (A következőkben arab számokkal az alaphangtól fölfelé menő skála fokait jelöljük, római számokkal pedig az alaphang alatti skáláét). Ilyen jellemző típusok: 7 |5| b3 (6-8. példa és a VI. kötet 1–8. típusa), 4 |5| VII (9. példa), 5 |5| 1 (10. példa), 8 |5| 4 és 9 |5| 5 (lásd MNT VI. 14. típust és 96. példát). Ilyen kadenciák (zárlatok) még pontos kvintválasz és tiszta ötfokúság nélkül is elárulják a dal eredetileg kvintváltó ötfokú stílusát.

{6-17.} 2. Kicsi csillag ha leesik, elterül.

Az én babám, ahol lát is, elkerül.

Ne kerülj el, édes-kedves galambom!

Mer én néked rosszadot nem akarom.

3. Én Istenem, adj erőt a lovamnak,

Hogy keressek szép szeretőt magamnak!

||:Mer aki vót, úgy meguntam szeretni,

Szebbet-jobbat akarok én keresni:||

(Gyimesközéplok, Csík m. 13–18 é. lányok.
Kallós Z., Martin Gy. gy. 1962; AP 5185/e)

A/2. Kvintváltás nélküli, ötfokú dalaink is nagyobbrészt magasról ereszkednek le fokozatosan a záróhangra (esetleg előtte még a záróhang alatti VII. fokra is). Ilyenkor dallamsoraik többnyire lépcsőzetesen vagy teraszos rétegekben helyezkednek egymás alá (11–12. példa; az utóbbiban a 2–3. sor nagyjából egy magasságban van, csak irányuk különböző). Néha az ötödik fokon vagy akörül recitál a dallam az első sorban, s a sor végén ugrik csak föl az oktávra, s azután ereszkedik le fokozatosan az alapra (13. példa).

{6-19.}

A/3. Néha a dal az ereszkedést az oktávról az alapra már egy-egy soron belül is megvalósítja, s több ilyen nagyívű sorból épül föl az egész dallam (lásd a 4. példát). Ilyenkor természetesen fölfelé haladó dallamrészek, sőt egész sorok is keletkeznek a dallamvonalban.

A/4. Régi dallamaink általános ereszkedő jellegében különleges csoportot alkotnak az {6-20.} ötfokú hangsor középső három hangján mozgó (14–18. példa), illetve akörül mint tengely körül forgó dallamok (23. példa). Ezek egyik leggyakoribb típusa a do–re–mi-vel induló, azon ide-oda mozgó és végül la-n végződő dalok. Ha ezeket hosszú, 12 szótagos sorokra éneklik, akkor sok hangismétléssel kell ezt a forgást megoldaniuk, s ilyenkor hasonlók lesznek a beszédszerű recitáláshoz. Ezeket Kodály nyomán nevezzük „zsoltártípus”-nak (14–16. példa). Újabban szo- és do-véggel is előkerültek (17–19. példa).

{6-22.}

A/5. Újabban nagyon megszaporodtak az alacsony járású és még az ötfokúsághoz képest is ,,hiányos” – négy- és háromfokú – dallamok, főleg Gyimesből és Moldvából, kisebb részben a Mezőségről (21–22. példa). Ha ezek ötfokúak, akkor többnyire az ötfokúság „alapskáláját” használják, vagyis oktáv nélkül az öt hangot a legszűkebb hangterjedelmet adó sorrendben: szo–la–do–re–mi (= f–g–b–c–d), la vagy szo záróhanggal (20. példa). Ez ugyanis a diatonikus skála 6 hangjának terjedelmével – egy szexttel azonos, míg a la–do–re–mi–szo elosztás la záróhanggal már hét hang, egy szeptim terjedelmű.

Mindezek eddig kizárólag Erdélyből és Moldvából voltak ismeretesek elég nagy számban. Újabban szórványos példái Magyarországon is előkerültek (24–27. példa).

B) Korábban sok régi dalunkat az ötfokúak közé soroltuk, amelyek erősen diatonikusak voltak ugyan, de minden más sajátságukban (parlando-rubato előadásmód, 4 izometrikus sorból álló strófa, ereszkedő dallamvonal, gazdag díszítmény vagy feszes táncritmus) egyeztek az ötfokúakkal. Ilyenkor feltettük, hogy csak a pentatónia végső elváltozásával van dolgunk a modern dúr–moll zene újabb kori hatása alatt. Azonban figyelmesebb vizsgálatra – különösen bizonyos összehasonlító eredmények után – kiderült, hogy ezek eredete nem az ötfokúságba vezet, s külön stílusként kell számon tartanunk, illetve ha az ötfokúságba vezet is esetleg, más stíluskörbe tartozik, mint a fentebb tárgyalt csoportok.

B/1. Ez utóbbiak közé tartozik legtöbb dudanótánk is. Dudanótának nevez a nép bizonyos egyszerű ritmusú táncdalokat, többnyire 8 szótagosakat (ritkán 6, 7 szótagost), mert ezeket hajdan dudán játszották a tánc alá. (Szövegük is erre utal, sőt a dudát is emlegeti, vagy vaskosan szókimondó szerelmi dal.) Vannak ezek közt újabbnak látszó dúr dallamok is, többségük hangneme azonban moll és mixolíd között ingadozik. Ez lehetne elhomályosult ötfokúság, azonban a magyarban általános la-pentatóniából hiányzó 2. fok itt gyakran szerepel még a fontos sorzárlatban is, azért és skálaszerű meneteiért nem látszanak ötfokú eredetűnek. Ugyanakkor mindegyik sajátos felépítést {6-26.} mutat: első soruk az oktáv és a 4. vagy 5. fok között mozog, második soruk már lefut az alaphangra 5–1 vagy 4–1 fokok közt, s a 3–4. sornak is nagyjából ez a hangterjedelme. A sorok közt sok ismétlést látunk: A5ABA, A5BAB, még inkább A4ABA vagy A4BAB. Ha pedig a sorokat két-két motívumuk alapján hasonlítjuk össze, még sajátosabb ismétlődéseket állapíthatunk meg (28–31. példa).

a1+a2|b1+a24|c1+c2|b1+a24||

a1+a2|b1+a24|c1+c2|b1v+a24||

a’+a2 | b+a24 | b4+a24 | bv+a24 ||

Tehát az első sor második motívuma külön kvarttal mélyebben ismétlődik, ritkán kvinttel; néha a második ütem egyik motívuma is. Előfordul, hogy az 1–2. sor motívumai helyet cserélnek az ismétléskor (32. példa).

a+a | b1+b2|av+b1v | c+b2||

Fontos sajátságuk még, hogy feszes táncritmusuk ellenére is lehetőleg nem „pontozzák” a ritmust, azaz nem váltogatják a hosszú és rövid hangokat a szöveg szóhosszúsága szerint, csak a legkirívóbb esetekben. Mindez a magyar dalok összességében megkülönböztető sajátság, és külön stílust jelent.

B/2. Parlando-rubato előadású dalaink közt számos kimondottan diatonikus típust találunk, amelyek szintén egy nagy stílussá állnak össze. Ezek 6–12 szótagos, izometrikus strófákban jelentkeznek; kadenciáik is a fokozatos ereszkedést mutatják: 5 |4| b3, 5 |4| 2 és ezek sokféle változata (4, 2, 1; 5, 2, 1; 5, 4, 1; stb.), ritkán előfordul 2 |1| 2 vagy mint félstrófa periódus 2, 1.

Ilyen dalokban is előfordulhatnak pentaton fordulatok, különösen zárómotívumok, a hasonló előadásmódú és strófaszerkezetű ötfokú dalok hatására; de a – magyar la-pentatónia – hiányzó hangjai itt már hangsúlyos helyen, sorzárlatban is előfordulnak, s a skálaszerű menetek itt a dallam lényegéhez tartoznak.

B/3. Nagyon jellegzetes stílust jelentenek azok a táncdalaink, amelyeknek sajátosan kihangsúlyozott kadenciái ugyanazt a kvartismétlést mutatják, mint az előbbi csoport néhány parlando-rubato dala: 5 |4| 2 – vagyis a felső két sor kikopogott kadenciái egy kvarttal mélyebben megismétlődnek (a 2. és 1. fokon).

Mintha egyetlen lényegüket ezek a hangismétléssel és jellegzetes ritmussal, esetleg kis domború menettel kihangsúlyozott kadenciák alkotnák, a többi dallamrész annyira jellegtelen és változó (ugyanannak a dalnak változataiban is) – azon belül, hogy általában ereszkedő dallamvonalat ad (40. példa).

C) Mindennél egységesebb, nagyobb tömegű és könnyebben elhatárolható az úgynevezett „új stílus” anyaga. Legfeltűnőbb sajátsága, hogy négysoros versszakai az első sort a strófa végén megismétlik, s ezzel különösen erős lezárást, „architektonikus formát” adnak a daloknak. Ez a visszatérő forma négy alapmegoldásban jelentkezik: AA5A5A, AA5BA, ABBA és AABA.

C/1. AA5A5A. Általában 8 szótagosak tartoznak ide, ritkábban 11 szótagúak közt is előfordul. Az ilyen formák egyre ritkábbak, korábbi gyűjtésekben inkább előfordultak (41. példa).

C/2. AA5BA. Sokszor alig választható el a következő típustól, amikor az A5 és B sorok közt csekély a dallamvonalbeli különbség. Sok ilyen dalnak vannak ABBA variánsai és fordítva.

{6-34.} 2. Csókot nem adhatok huszár-nyeregbe,

Mert a huszár nem igazán szeretne.

Ha a huszár igaz szívből szeretne,

Maga mellé a nyeregbe ültetne.

3. Nem való vagy, kisangyalom a lóra,

Ha megugrik, könnyen leesnél róla.

De ha egyszer én ülök a nyeregbe,

Ficánkolhat velem a csillagos égbe.

C/3. ABBA. Ezek alkotják a stílus legnagyobb tömegét. Mint az előző kettőben, a B sorok itt is magasabb rétegben mozognak, mint az A sorok, többnyire az 5. fok fölött.

Az eddig ismertetett három típus általában 6–11 szótagos strófákat foglal magában, ennél hosszabb sorokból (12, 14 szótag) csak egészen kivételesen találunk ilyen formájú dallamot. Ugyanakkor az utolsó típus darabjai éppen az ilyen hosszú soroktól kezdve jelentkeznek: 11-től 20-ig, esetleg még hosszabbak is.

C/4. AABA. Ezek az új stílus leghosszabb dallamai. A háromszor ismétlődő sornak ugyanis igen változatosnak és kifejezőnek kell lennie már önmagában is, hogy az ismétléskor és az eltérő sor utáni visszatéréskor ne legyen unalmas. Valóban ebben a formában találjuk a leghajlékonyabb, legösszetettebb, szinte „romantikus” dallamsorokat. Az újabb fejlődés is ebbe az irányba hat: ilyen formájú dalaink egyre szaporodnak, egyre több alakul belőlük újabb időkben.

{6-35.} 2. Ablakomba, ablakomba besütött a holdvilág,

Aki kettőt, hármat szeret, nincs is arra jó világ,

Lásd, én csak egyet szeretek, mégis de sokat szenvedek

Ez a híres barna legény csalta meg a szívemet.

Ez a stílus azonban sokkal összetettebb és sokkal több jellegzetes vonása van, semhogy ezzel a négy formatípussal teljesen jellemezhető volna. Annál kevésbé, mivel kettő közülük (C/2. és C/4.) a műzenében is, sőt újabb népies műdalainkban is általános. Így a stílus további jellemzői is szükségesek ahhoz, hogy pontosan körülírjuk és más, főleg műzenei stílusoktól elhatároljuk. (Mindössze a magyar népzenében lehet pusztán a visszatérő formájú négysoros strófával elkülöníteni őket minden más magyar népdaltól.) Felsoroljuk tehát először azokat a tulajdonságokat, amelyek nélkül nem is tekinthetünk új stílusúnak egy dallamot (I.) – ezek közül egy-egy egészen ritkán hiányzik, de akkor a dal mindig kétes határeset –, azután pedig a sűrűn előforduló, jellegzetes vonásokat (II.), amelyekből mennél több van meg egy dalban, annál biztosabban tartozik a stílushoz.

I. 1. Visszatérő forma legfeljebb két (A, B) sorral. (Feljebb elsoroltuk.) 2. Oktávnyi vagy nagyobb hangterjedelem. (Igen ritkán csak a szeptimig megy föl a dal – Pt 411 –, de akkor lenn egészül ki: 7–VII, tehát végül mégis oktáv terjedelmű lett; még így sem {6-36.} igazán jellegzetes.) 3. Feszes giusto ritmus. Ami lényege szerint rubato, az visszatérő formája ellenére sem lehet új stílusú. Például Pt 94: „Nem messze van ide Kismargita.” Bartók (1924: 90. sz.) jegyzetben hozzáfűzi: „Egyike a legrégibbnek látszó ABBA szerkezetű dallamoknak”; a XXXVIII. lapon: „Az ABBA szerkezetű 90. sz. dallamot e század elején még nagyon sok öreg ember tudta; joggal következtethetjük, hogy 50 évvel azelőtt is közismert lehetett.” Vagyis nem jellemzően a fiatalság dala volt, mint a többi új stílusú dallam. 4. Pontozott, szöveghez alkalmazkodó ritmus. 5. Autentikus dallamfelépítés (záróhang fölött mozog a dallam); még az egyes sorok külön is túlnyomórészt autentikusak a saját záróhangjukhoz képest. (Legfeljebb a záróhang alatti hang jelenhet meg ritkán.) 6. Legfeljebb négyütemű sorok (az egyikben esetleg alkalmi bővülés lehetséges). 7. Nem lehet benne elvszerű, végigvitt 3/4 vagy 6/8 alapritmus.

(A 45. példa harmadik sora elárulja, hogy itt is csak „alkalmi összevonás” a 3/4 ritmus, mint amilyenekről alább beszélünk.) 8. Csak „gyönge (nő-) zárlat” lehetséges: sosem . 9. Kötelező kadenciaképletek: 1 |5| X, 1 |1| X, ritkán 1 |b3| X.

II. (nem kötelező, de jellemző vonások) 10. Hypo-skálák (a hangkészlet alá kvarttal leugró befejezés: 46. példa).

11. La- és szo-pentaton fordulatok – még dúrban is. 12. Az A és B sorok szembeállítása dallamirányban, hangfekvésben, a dallamív nagyságában, ritmusban, a sor zenei tartalmának jelentőségében. 13. Tripodia (háromütemű, illetve hármas lüktetésű sorok). 14. Négy ritmusegység összevonása vagy kiszélesítése: 4 nyolcad 4 negyeddé és viszont, továbbá és hasonló 3/4-ekké; ilyen ritmusegységek váltogatása, szembeállítása. 15. Jellegzetes kadenciatípusok (az előbbi „kötelezőkön” belül): 1 |5| 5, 1 |5| 4, 1 |5| b3, 1 |1| 1, |1| 5, 1 |1| 8. Jellegzetes szótagszámcsoportok: 10–11-es, valamint 12–25.

Mindezek a tulajdonságok legsűrűbben a 10-es szótagcsoporttól kezdve fölfelé jelentkeznek. És van még egy igen fontos, de nehezen megállapítható követelmény: a funkció. A dalnak élnie kellett a fiatalság körében, a közös dalolásban, legalábbis 1900 óta. Ezért sosem lehet benne rubato – azt az új stílus uralma óta közös énekben nem használták.

E legnagyobb és legvilágosabban kialakult stílus után lássunk néhány kisebb stíluscsoportot, amelyek több-kevesebb jeggyel jellemezhetők mint összetartozó dallamok.

D/1. Dúr-kvintváltók. A kvintváltó forma rendkívül jellegzetes összekötő kapocs köztük, ugyanakkor a kimondott dúr hangsor élesen elválasztja ezeket az ötfokú kvintváltóktól.

Bár a példa azt mutatja, hogy nem egy ilyen dal összefügghet az ötfokúakkal. Ez ugyanis a „Hol jártál az éjjel, cinegemadár?” ötfokú dalának (MNT VI. l. típus) változata, amit a duda hangkészletéhez igazítottak. Az egész dal eltolódott a záróhanghoz képest egy hanggal följebb és dúrrá vált.

D/2. Hypo-skálájú dalok. A magyar népdalban – és Kelet-Európában – igen gyakoriak az olyan dallamok, amelyekben a hangkészlet túlnyomó része a záróhang fölött egy kvarttal helyezkedik el. Ezekben a hypo-skálákat (hypo-ion, hypo-eol) ismerjük fel, aminek tiszta formája az, ha egyedül a záróhang ugrik le kvarttal mélyebbre, a dallam egésze a felső rétegben mozog (lásd a 49. példát).

Több olyan dalunk van, amely két alakban is él: leugró kvarttal a végén és anélkül (lásd Variálás).

D/3. Akusztikus skálájú dallamok. Ez is olyan hangnem, amely a nyugati népeknél rendkívül ritka, a magyar és más kelet-európai népzenékben viszont elég gyakori. Jellemzője a dúr terc és a moll szext egy dalon belül. Ez a skála egy olyan rendszernek tagja, amelynek alapja a felhangokból alakult (líd hangsor kis szeptimmel: f–g–a–h–c–d–es–f). Ezért nevezzük „akusztikus”-nak. Ennek 2. fokáról induló (g–a–h–c–d–es–f–g) a szóban forgó magyar hangsor. (És többi fokáról induló, szűkített kvinttel vagy kvarttal építkező skálák is előfordulnak román, török és más népzenékben.) Sokszor ez a hangsor csak a terc és szext variálódásaképpen áll elő a dal egyik-másik változatában. De máskor meg a dallamnak szerves része, ami sajátos hangzását megadja. Ilyenek ugyanúgy rokonai egymásnak – eltérő dallamsajátságaik ellenére is –, mint például a pentaton dallamok.

Lásd még az 58. példát.

D/4. Hasonlóan sajátos hangzás különíti el a fríg hangsorú dallamokat is a többitől (fríg hangsor: g–as–b–c–d–es–f–g). Igaz, hogy sok esetben kaphatnak egyéb hangnemű dallamok is fríg zárlatot, sőt néha ötfokú kvintváltó dallamok teljes egészükben fríggé válhatnak. De azok a dallamok, amelyek a fríg szextre épülnek, főhangjaik felülről lefelé: es, b, as–g, azokat mégis sajátos, külön csoportnak érezzük, dalaik valamiképpen összetartoznak.

D/5. A hangnem mellett a forma is adhat sajátos jelleget a daloknak. Egészen sajátos forma az ún. Jaj-nótáké és a velük rokon 16 szótagosoké. Ezek kitoldott formák, amelyek kis részben Szabolcs-Szatmárban, teljes bőséggel azonban az erdélyi Mezőségen fejlődtek ki, feltehetően újabb időben. Ezek 8 szótagos sorokból különböző toldalékokkal és ismétlésekkel vannak kibővítve. Egyik formájuk, hogy a versszak nyolc szótagos sorainak egyike-másikához – leginkább a 2. és 4. sorhoz – „jaj jaj jaj”, „ejehaj” és más toldalékokat fűznek. Másik lehetőség, hogy sorokat megismételnek: vagy kiaprózzák a hangokat, és azzal szélesítik ki a dallamot, vagy kihagynak belőle. Így 2–7 sorból álló versszakok keletkeznek; sokszor egy dal különböző versszakaiban is különböző a sorszám. A szöveget gyakran ismétlésekkel alkalmazzák a dallam alá, máskor tra la la és más szótagokkal éneklik az egyes sorokat. A legszabályosabb ebben a kitoldott formában, amikor két nyolc szótagos strófát énekelnek 4 × 16 hangra (lásd az 59–62. példát).

Ezekkel az eljárásokkal a legkülönbözőbb eredetű dallamokat alakítják a szokott négysoros strófánál nagyobbra, változékonyabbra: régi ötfokú daloktól kezdve egészen új keletű, dúr műdalokig. Mégis a sajátos forma és szövegalkalmazás folytán azonos stílusúnak érzi ezeket a hallgató. Ebben a fellazított strofikus formában jutott el az erdélyi magyarság egy része az általános magyar népdalstrófa zárt keretén túl nagyobb – egyelőre laza – szerkesztésmódra.

D/6. Szaffikus formák. Számos dalunknak van olyan formája, melynek legfőbb jellemzője, hogy két hosszú és egy összetett-hosszú sor után a negyedik rövid, és hirtelen lezárja a strófát. Ez az utolsó, rövid 4. sor árulja el, hogy ez a forma végső soron a klasszikus sapphói versszakokból származik. Arra jellemző ez az utolsó rövid sor, képlete: 11, 11, 11, 5 – természetesen meghatározott hosszú-rövid szótagváltakozással. Ez a klasszikus mérték természetesen már nincs meg a magyar formákban, s a szótagszám is különböző lehet, egyszersmind az új népdalformákban a két első sor zeneileg azonos, a harmadik {6-47.} pedig vagy két ismétlődő motívumból van összetéve, vagy egy motívum szekvenciaszerűen ismétlődik a hangsor különböző fokain. (63. és 157–159. példa. További szaffikusok: Pt 483–484, 214, 373–374, 369 és 169, MNT IV. 480–578.)

D/7. Refrénes formák. A magyar népdal nagyon ritkán alkalmaz refrént. Különösen ritka a belső refrén, amely megszakítja a szöveget a strófán belül. Az olyan formák, ahol a refrén külön zenei sorral jár együtt – különösen ha így nem négysoros versszak keletkezik –, formailag erősen elkülönülnek a magyar népdalok nagy többségétől, s rendszerint más tulajdonságaikban is eltérnek azoktól (64–66. példa, lásd még Pt 474–475, 477–478).

2. Zöld erdőben van egy nagy fa, Az alatt van egy nyoszolya. .|.

3. Kis menyecske, gyere ide, Keressél az én fejembe! .|.

4. Nem keresek, nem keresek, Nem vagyok én feleséged. .|.

5. Kis menyecske fogja kardját, Levágja katona nyakát. .|.

6. Felöltözik ruhájábo, Elmaséroz hazájábo. .|.

7. Bíró uram, bíró uram, Hogyha szállást adna nékem. .|.

{6-49.} 8. Nem adhatok, nem adhatok, Nincsen nékem feleségem, Akki levest főzzön nékem.

9. Nem kell nékem a levesse. Csak meleg ágyba fekhessem. .|.

10. Vesd le, fijam, a csizmáját, Hogy melegiccse ja lábát! .|.

11. Édesapám, édesapám, Ez volt az én édesanyám! .|.

12. Megismerem a lábáról, Vékony karcsú derekáról, Fekete göndör hajáról.

A 66. példa 3. sora minden variánsban eltérő ritmusú, világosan refrén jellegű. A magyar ballada refrén helyett szövegsort ismétel. (Lásd még Cikolasziget, Bugyi Ferenc 14 é. fiú. Káinokról való gyerekektől tanulta; Újudvar, Zala m. AP 5156/a; Keszthely, Bartók 1924: 315. sz.; Ikervár, Vas m. Békefi 1976: 205.)

D/8. Kupolaszerű dallamvonal. Az olyan dallamok, amelyek 1–5–1, 1–8–1 dallamvonalat írnak le, aránylag ritkák, és a magyar népdalok általános ereszkedő vonalától jól elhatárolhatók.

2. Betyárgyerek az erdőben Bújdosik a sűrűségben.

Gondolkozik ő magában, Hová legyen éjszakára?

D/9. Plagális dallamok. Még jobban eltérnek a nagyívű-ereszkedő magyar népdalok tömegétől a záróhang körül mozgó, alá és fölé egyaránt menő típusok.

{6-52.} D/10. Ion (régi dúr) penta-, hexachord. Ezek régies, nem harmonikusan fogant dallamok a dúr skála első öt vagy hat fokaiból. Ha a 7. fokkal is kiegészülnek, mixolíddá válnak, nem dúrrá. (Lásd a 71., 106. példát.)

D/11. Modern dúr hexachord dalok. Néha érintik a felső oktávot is. (Lásd a 89. példát.)

II. A strofikus dalok különböző fajtái után lássuk a kötött strófát nem használó, annál egyszerűbb formákkal megelégedő stílusokat. Ezek közül mindenekelőtt számításba kell venni a kétsoros periódust (II/A), amit eddig nem tartottunk nyilván a magyar népzenében. Pedig vannak olyan dalaink – szórványosan –, amelyeket kétségtelenül csak két sorra lehet tagolni (72–73. példa).

Ezeken kívül sok az olyan népdal, amit négysoros strófának tartunk, holott dallamvonala két olyan egységből áll, amely megszakítatlanul fut le egy-egy zárlatig; csupán szövege tagolódik alatta 8, 6, 8, 6 vagy más ritmusban. Ezeket a magyar dalok általános négysorossága alapján szintén négysorosnak fogtuk föl, 4 kadenciával, holott kadencia a sorzárlat értelmében csak kétszer fordul elő bennük.

Az is meggondolandó, hogy a kvintváltó dalok milyen sokszor jelentkeznek féldallam formájában, amikor kvinttel mélyebb ismétlés nélkül, csak az első két sort éneklik, ami mindig valóságos kérdés-felelet, vagyis lezárt periódus. (Lásd MNT VI. 1. típus jegyzeteit.)

Kétségtelen viszont és régen nyilvántartjuk, hogy vannak periódus-előtti formáink: II/B – a sirató, II/C – a gyermekjátékdal, II/D – a regösének és II/E – az egyéb rítusdalok.

II/B1. A sirató legáltalánosabb formája a kis terjedelmű, kétkadenciás típus. Legtöbbször dúr tetra-, penta-, hexachord, de egy-két esetben trichord terjedelemmel is beéri; némelykor viszont kiegészül a felső oktávval is, de azért túlnyomórészt a hexachordban mozog, és megmarad kétkadenciásnak: a 2. és az 1. fokon áll meg kötetlen sorrendben. Ennek a típusnak vannak moll változatai is.

{6-54.} A kadenciák sorrendje – elejétől: 2, 2, 1, 2, 1, 2, 1, 2, 1, 2, 1, 2, 2, 2, 1, 1, 2, 1, 1, 2, 1, 1, 2, 2, 2, 1, 2, 2, 1, 2, 2, 2, 1, 2, 1, 2, 1, 2, 1, 2, 1, 2, 2, 1, 1, 2, 1

A kadenciák sorrendje: 2, 2, 1, 2, 2, 1, 2, 1, 2, 1, 1, 2, 1, 2, 2, 1, 1, 2, 2, 2, 2, 1, 2, 2, 2, 2, 1

{6-55.} A kadenciák sorrendje: 2, 2, 1, 2, 2, 1, 1, 2, 1, 1, 2, 1, 1, 1

Néha a szöveg nagyobb egységeit és a befejezést is nem az 1. fokon zárják le, hanem a 2.-on. Ez mutatja, hogy itt még nincs az l. foknak hangnemi „alaphang” szerepe: mindkét megnyugvás egyenlő értékű:

A kadenciák sorrendje: 1, 2, 1, 2, 1, 2, 1, 2, 2, 2, 1, 2, 1, 2, 1, 2, 2, 1, 2, 2, 1, 2

II/B2. A kis sirató sokszor kibővül lefelé. Ez onnan derül ki, hogy oktáv terjedelmű, többkadenciás siratóink felső részében világosan fel lehet ismerni a kétkadenciás kis siratót, amelynek mozgása és kadenciái közben néha lemegy a dallamvonal egy kvarttal, ritkán egy terccel mélyebbre, és ott is alkot sorzárlatot: északon, palócok közt többnyire {6-56.} egyet, néha azonban kettőt, sőt ritkán hármat is. Így lesz a kétkadenciás kis siratóból három-négy-öt kadenciás nagy sirató. Ezek a lefelé bővüléssel már dór, fríg, eol hangneművé válnak, egyes területeken – különösen Erdélyben – ötfokúvá is.

II/C Gyermekjátékdal. Legfontosabb formai építőeleme az ütempár: két 2/4-es ütem kapcsolata, amely lehet lezáratlan, ami után még kell valaminek következni, és van lezáró ütempár, amely vagy a sort, vagy a dallamot fejezi be. Az egyes ütempárokat, sőt az egyes külön ütemeket is sokszor lehet ismételni a szöveg kívánalmai szerint. Ritmusa mindig giusto, szótagszáma egy ütemen belül l-től 4-ig váltakozhat, sőt tizenhatod aprózással még 4-nél több is lehet. Hangterjedelme a két egymás melletti hangtól kezdve (do–re) hexachordig, sőt ritkán oktávig is mehet. (Különösen a gyermekdalok közé keveredett strofikus daloké.) Tipikus formái a do–re–do, mi–re–do, szo–la–szo–mi, illetve szo–la–szo fa–mi–re–do kapcsolatok.

A 85. példa mutatja, hogy a kiegészülés lefelé nem mindig ér le a do-ig.

II/D Regösének. Sokban hasonló a gyermekjátékdalhoz. Ütempáros felépítése, részben hangterjedelme, szabálytalan, szövegtől megszabott ismételgetései hasonlók. Viszont meghatározott dallamrészei attól elválasztják, és sajátos stílussá avatják. Jellegzetes kezdőformulái

{6-60.} a) a legáltalánosabb kezdő- és refrénforma; b) a legrégiesebb dallam és szöveg refrénje; c) kezdőformula; d) ritkább kezdőformula

Legjellemzőbb azonban refrénjének motívuma, a felugró kvint, ami a legtöbb éneknek egyúttal befejezése is. Eddig csak a Nyugat- és Dél-Dunántúlon kerültek elő nagy bőségben – és egyetlen Udvarhely megyei községben, Kénoson. Újabban az Alföldön is felbukkantak nyomai.

II/E Egyéb rítusdalaink közt is többnek – éppen a legjellemzőbbeknek – van strófa- és periódus-előtti formája. Igen kezdetlegesek a

II/E1. Talalaj- és Sárdó-vasárnapi köszöntők. Ezek mi–re–do–re forgó mozgásban három egészhangon belül maradó motívumok (MNT II. 91–99).

A Zobor-vidék néhány falvában élnek.

II/E2. Ütempáros felépítés valamivel fejlettebb hangterjedelemmel és melodikával jellemzi a Luca-napi „kotyolás” és a farsangolás dallamait.

{6-61.} 2. A kētek tiktyiknak annyi csirkéje legyen,

mint az égen a csillag csillag. Refr.

3.A kētek lányiknak akkora csöcse legyen,

mint egy bugyogós korsó, korsó! Refr.

A Dunántúlon és Hont-Bars néhány falujában élnek.

II/E3. Ütempáros részek váltakoznak strofikus dalokkal a pünkösdölő (MNT II. 152–203) és a betlehemezés (MNT II. 353–388) dallamaiban. Az utóbbiban egyházi hatásként még recitáló részletek is szerepelnek (elrontott) latin szöveggel.

A pünkösdölés a Nyugat- és Dél-Dunántúlon, valamint szórványosan az Alföld különböző részein fordul elő – nem túl sok változatban.

Mindezek alapján a magyar népzene egészét rendkívül összetettnek, sokféle stílusból és számtalan típusból álló egésznek ismertük meg, amelyben különböző eredetű és különböző fejlettségi fokot képviselő stílusok élnek egymás mellett. E különböző stílusok néha területileg elhatárolva, esetleg funkcióban elkülönülve jelentkeznek, de nagyobb részük egymás mellett él mint az énekelhető dalok egy-egy része, és sokszor egyetlen ember tudatában is jól megférnek egymás mellett. Különösen így van ez az I. csoport különféle dalainál, amelyeket többnyire mindenütt ismernek és énekelnek. Talán csak az „új stílus”-ról mondhatjuk, hogy ahol nagyon meggyökeresedett, ott lassan minden más dallamfajtát fokozatosan kiszorít a gyakorlatból. A II. csoport dallamai viszont már csak bizonyos szokásokhoz kapcsolódva tudtak fennmaradni – mint kétségtelen ősiség.

A KUTATÁS TÖRTÉNETE

TARTALOM

A MAGYAR NÉPZENE DIALEKTUSTERÜLETEI