| ÍTÉLKEZŐ JÁTÉKOK | TARTALOM | ZSÁNERMASZKOS JELENETEK, FOGLALKOZÁST UTÁNZÓ JÁTÉKOK |
A magyar dramatikus szokáshagyományban aránylag kevés a történelmi témához kapcsolódó jelenet. Voltaképpen tisztán történeti esemény megjelenítésére nincs példa. Lényegében csak egy olyan játék – szokáskör – ismeretes, amelyben a cselekmény a szereplő maszkos alak – alakoskodók – révén történelmi korszakra, történeti figurára emlékeztet. Ebben a szokáskörben törökmaszkos alakoskodók jelennek meg. Ide sorolhatnánk még a betyármaszkos játékokat is, azonban ezek – bár kétségkívül egy történelmi korszakra utalnak – sokkal inkább egy társadalmi-gazdasági konfliktust tükröznek sajátosan a népi szemléletnek megfelelően. Hasonlóképpen ebbe a körbe sorolhatók azok a párbeszédes játékok is, amelyekben szolga–paraszt, cseléd–gazda, pásztor–pandúr stb. ellentéte nyilvánul meg.
A történeti emlékekkel összefüggő maszkos alakoskodásra a török, a többnyire méltóságot is jelölő török basa megjelenítése kiváló példát nyújt. A török világ, a magyar nép törökök elleni küzdelmének emléke a népköltészetben, a szóbeli hagyományban igen jelentős. Különösen figyelemre méltóak a törökökkel kapcsolatos mondák, elbeszélések és hiedelmek. E hagyománykörben a török valóságos megjelenítése a nép történeti tudatának sajátos tükröződését mutatja.
Törökökre vonatkozó valamilyen néphagyománnyal, folklorisztikai emlékkel az egész magyar nyelvterületen találkozunk. Tényleges megjelenítésükre, játékokban való előfordulásukra, alakoskodóként való szereplésükre kevesebb a példa. A legkülönbözőbb területeken és alkalmakkor való megjelenésük alapján azonban feltételezhető, hogy egykor a dramatikus szokásokban is nagyobb volt a szerepük.
{7-291.} Törökalakoskodókkal felvonulós játékokban és szobai jelenetekben találkozunk. Így a török állandó szereplője volt (még a közelmúltban is) a mádi (Zemplén m.) szüreti (korábban farsangi) felvonulásnak.
Két férfi bő, vörös nadrágot húzott magára, amellyel a törökök „buggyos” nadrágviseletét igyekeztek kellőképpen utánozni. Az egyiken díszes, zsinóros kabát volt, amely a török előkelő, főúri rangját mutatta. Fejükön azonban nem turbán, hanem vörös színű süveg, csákó volt. Az egyik töröknek kenderből hosszú szakállt ragasztottak. Felnyergelt lovon ültek. A ló fejét, kantárját pántlikákkal, virágokkal díszítették. Mindkét török mellett magyar „menyecske” lovagolt. Két legény nőnek öltözött. Arcukat, szájukat pirosra festették, fejüket kendővel „menyecskésen” felkötötték, blúz, sálkendő, nyaklánc stb. volt rajtuk. A szakállas török haladt elöl magyar menyecskéjével. Közvetlen mögötte lovagolt kedvesével a zsinóros mentéjű török. Időnként ittak kulacsaikból, majd a nézők legnagyobb meglepetésére és nagy mulatságára a törökök „csókolóztak” a párjaikkal. Ilyenkor a lóval közvetlenül egymás mellé léptettek, egymáshoz hajoltak, s szerelmüket nyilvános csókolózással kinyilvánították (Ujváry 1972: 421).
A mádi szüreti felvonulásban a török alakjának jelentős szerepe volt. Korábbi leírásokból kitűnik, hogy ez a felvonulás Mádon igen régi hagyományra nyúlik vissza. A századfordulón és a két világháború közötti időben azonban a felvonulás a farsang idejére esett. A felvonulás megszervezése a különböző társulatok, „fáklyástársulat”, „kapástársulat” feladatai közé tartozott. A török megjelenítését a néphagyomány a török idők emlékének tartja.
A török a játékok egy részében egyedül lép fel, s főszereplőnek tekinthető, olykor azonban csak mellékfigura, a jelenetek néma szereplője. A farsangi szokáskörben is gyakran előfordult.
Csongrádi (Sövényháza) példa szerint egy kétkerekű szekér elé két legényt fogtak be. A kocsin két-három, töröknek öltözött legény ült. Fejükre kendőkből, rongyokból turbánt készítettek, arcukra korommal bajuszt, szakállt festettek. Kifordított subát öltöttek magukra. A törökök végighajtottak a falun. Obszcén szavakkal illették a leányokat, asszonyokat. Hosszú rúdra erősített drótkampó volt a kezükben, s arra törekedtek, hogy az utcán a legények közül valakit elkapjanak vele, s a nyakába akasztva a szekér után magukkal hurcolják. A törökös játék azzal ért véget, hogy kiabálással, „ütlegekkel” megfutamították őket, majd a falu szélétől „békésen” visszatértek otthonukba. Egy másik adat szerint (Hódmezővásárhely) a mesterlegények farsangi táncmulatsága alkalmával rendezett felvonulás menetében a kos, a medve, a ló és a különböző antropomorf alakoskodók sorában haladt néhány, hosszú szárú pipát szívó török basa (Ujváry 1972: 425–426). Fejér megyében (Moha) húshagyókedden jelent meg a szalmatörök, akinek szalmával kitömött bő gatya volt az öltözéke (Pesovár F. 1983: 33–34). Zemplénben (Mád) farsangkor töröknek öltözött legények hívogatták táncra a leányokat.
A kalendáris szokáskörben több alkalommal megjelentek töröknek öltözött alakoskodók. Az ún. szalmatörök az egykori Balonyban (Csilizköz) Luca napján járt az utcákon. Figyelemre méltó a Győr-Sopron megyei Gyalókán a pünkösdi szokásokhoz való kapcsolódása. Az egyházi jellegű ünnepkörben való megjelenése erős török tradícióra enged következtetni. Feltűnő, hogy másutt húsvéti, szilveszteri szokás fűződik török hagyományhoz.
A török megjelenítése leggyakrabban a lakodalmi szokáskörben fordult elő. Többnyire nem egy, hanem több törökalakoskodó jelent meg a lakodalomban. Az alföldi {7-292.} lakodalmak népszerű alakjai voltak. Számos emlék, feljegyzés maradt fenn a játékukról, szereplésükről. A kutatók érdeklődését különösen felkeltette az ún. törökös tánc, amit az alakoskodók megjelenésekor táncoltak.
A törökalakoskodók hívatlan vendégként érkeztek a lakodalomba. A gazdától vagy a vőfélytől „útlevél” bemutatásával kértek engedélyt a bemenetelre. A török viseletre jellemzően turbánt tettek a fejükre. Bő ruhájuk alá párnákat dugdostak, hogy alakjukat terjedelmesre növeljék. Nőnek öltözött maskara is volt közöttük, akivel táncoltak, illetőleg a vendégeket is táncra kérték. Kunszentmiklóson (Pest m.) a törökmaszkos játékosok egyesével körbe haladó, ugrós bokázó táncot jártak. Jelenetük a tánccal befejeződött; megvendégelték őket, s azután eltávoztak (Gönyey 1937). Békésben a törökbasának nevezett játékos piros színű ruhát húzott fel. Úgy alakították, hogy földig érő buggyos nadrágja legyen. Szalmával kitömködték, hogy kövérnek látszódjon; pocakjának egy párnát tettek. Kendőkből turbánt csináltak a fejére. Arcát bepirosították, kenderszöszből szakállt ragasztottak. Többnyire nem egyedül, hanem más zsánerfigurával ment a játszás helyére. A lakodalomban a menyasszonyra alkudozott, mondván, hogy az még hiányzik a háreméből. Mivel a vásár nem sikerült, ijesztgette a vőlegényt, hogy ellopja tőle a menyasszonyt.
A török figurával kapcsolatban sajátos szokást gyakoroltak a múlt században a miskolci lakodalmakban. A maszkos szereplők közül ketten törököt alakítottak, s egyikük feladata volt a halálos ítélet végrehajtása (Réső Ensel 1867: 71).
Jelentős helyet kapott a török alakja a szokásokat magyarázó szóbeli hagyományban is. A magyar néphagyomány számos népszokást hozott kapcsolatba és magyarázott a törökök magyar területen való egykori uralmával. Így például a hajdúszoboszlói szilveszteri kolompolás, zajcsapás, „tüzes” nyíllal való lövöldözés egy török támadástól való megmenekülés emlékeként él a szokást gyakorlók tudatában. Néhol a húshagyókeddi kolompolást is a törökök elűzésével hozzák kapcsolatba. Ugyancsak a törökök feletti győzelemmel magyarázza a szájhagyomány a zalaegerszegi húsvéti határjárást. Az ellenség zajjal, lármával való elűzésének hiedelmével magyarázzák a mohácsi délszlávok (sokácok) a farsangi busójárás szokását is.
Az említett példákban a törököket nem személyesítik meg, de a szokást gyakorlók számára lényegében „jelen vannak”, s a szokás, a hagyomány éltetői, mozgatói. Valójában szinte fontosabb tényezők, mint azokban a játékokban, ahol az alakoskodók megjelenítik őket. A törököket ténylegesen megszemélyesítő dramatikus szokásokban a hangsúly nem minden esetben a törökökön van, olykor csak epizódszerepet kapnak, és a szokás egésze nem kapcsolódik a török hódoltság emlékéhez. A hajdúszoboszlói szilveszteri felvonulás és a zalaegerszegi húsvéti határjárás hagyománya mögött a törökök egykori magyarországi uralma húzódik meg. A szokás, a hagyomány éltetője tehát a törökkel kapcsolatos helyi monda. Nem lehet kétséges, hogy mind a hajdúszoboszlói szilveszteri kongózás, mind a zalaegerszegi húsvéti határjárás a helyi hagyományban fennmaradt mondával került összefüggésbe. Gyakran nem is egyedi, lokális monda áll a szokás mögött, hanem többnyire általánosan ismert mondai variáns. Jól mutatja ezt az is, hogy a hajdúszoboszlói szilveszteri és a zalaegerszegi húsvéti szokás egyik magyarázata azonos.
A törökre mint az egykori hódítóra leginkább a sárréti és a csongrádi hagyomány emlékeztet. Az utóbbival kapcsolatban arra következtethetünk, hogy a szokásnak az a befejezése, amely szerint a törököket a falun kívülre kergetik, a törökök feletti egykori {7-293.} győzelem kifejezése. Valójában a kunsági lakodalmak törökalakoskodói is őriznek hasonló vonást, de megjelenésükben ma már csak a régi hagyomány alakjait képviselik átalakult funkcióban, amelynél általában a lakodalmi maskarások szerepe lép előtérbe: az álcázott megjelenési lehetőség a lakodalomban, a szórakozás, szórakoztatás, adományszerzés és nem utolsósorban a táncolási jog megszerzése a lakodalomban. A miskolci játékban a töröknek a többnejűség miatt elítélt kakast kell lefejeznie. E szerep a több feleséget tartó török komikus helyzetbe kerülését, a keresztény törvénynek való engedelmességét jelentette. Valójában ez is lehet a török feletti győzelem egyféle kifejezése.
A török megjelenítése a dramatikus népszokásokban a török hódoltságnak, a magyar nép múltjának sajátságos tükröződése a népi kultúra egészében. A magyar nép törökök elleni küzdelmének emlékei a népköltészetben jelentősnek mondhatók. Különösen figyelemre méltóak a törökökkel kapcsolatos mondák, elbeszélések és hiedelmek. A példák jól bizonyítják, hogy a magyar népi dramatikus szokásokban a török megjelenítése, különösen a Magyar Alföldön, de a peremterületeken is, gyakori volt, és az idevonatkozó hagyomány mélyen gyökerezik a magyar nép történelmi múltjában.
A dramatikus népszokások és népi színjátékok jellegzetes típusa a betyár. A magyar nyelvterületen általánosan ismert. A magyar társadalomnak ez a sajátos alakja, talán helyesebb, ha azt mondjuk, hogy társadalmon kívüli figurája, mintegy százötven-kétszáz évig volt jelen a magyar történelemben és keltett maga iránt érdeklődést. Találkozunk vele a folklór valamennyi műfajában. Külön csoportot alkotnak a betyárdalok és betyárballadák, a betyárokról szóló népi történetek és mondák. Szívesen ábrázolták alakját az irodalomban és a művészetekben. A népművészet tárgyain és a híres festők vásznain egyaránt feltűnik. A ponyván megjelenő selejtes bűnügyi történetektől a magas művészi értéket képviselő irodalmi művekig a legkülönbözőbb színvonalú alkotások foglalkoznak a betyárvilág emlékeivel, különösen a híresebb betyárok életével és cselekedeteivel. A rendkívül nagyszámú ábrázolás jól tükrözi a társadalom különböző rétegeiben kialakult, egymástól gyakran igen élesen eltérő felfogást és szemléletet. A sejtelmes romantikától a nyers realizmusig a szóbeli hagyományban és az irodalmi műfajokban bőséggel találunk példákat.
Annak ellenére, hogy az egykori „betyárvilággal”, a „törvényen kívül” helyezett betyárokkal nagyszámú cikk, közlemény és könyv foglalkozik – amelyek többnyire egy-egy részletet, valamely terület betyárokra vonatkozó emlékeit tárják fel –, a történettudomány mindmáig adós az egész magyar nyelvterületre – tágabban a Kárpát-medencére – kiterjedő, a társadalmi, gazdasági összefüggéseket is feltáró munkával, amely az ellentmondásoktól egyáltalában nem mentes „betyárkérdést” megfelelően mutatja be.
A betyár alakja mint a társadalom egy sajátos típusa gyakorlatilag több évszázadon át formálódott. Gyökereit feltételezhetően a 16. század elejéig vezethetjük vissza. A többé-kevésbé elszigetelt megmozdulásokban kezdetben az uralkodó rend elleni megnyilvánulások is megfigyelhetők. Az egész ország területén fel-felbukkanó szegénylegények, a katonai szolgálatból szökött emberek vagy a szabadságmozgalmak leverése után bujdosni kényszerült katonák a nép szemében pozitív személyek voltak, és tevékenységükkel, ellenállásukkal a történeti hősök közé emelkedtek. Ez a kép róluk a néphagyományban még akkor is megmaradt, amikor e „rétegnek” a tevékenysége közönséges bűnözéssé alakult. A betyár szinte állandó beszédtémaként szerepelt a nép körében szinte az egész 19. század folyamán. Gyakran közvetlen kapcsolat és személyes élmény is hozzájárult {7-294.} a betyárokról kialakult képhez. Voltaképpen minden feltétel adva volt ahhoz, hogy a betyár a dramatikus szokások, a népi színjátékok szereplőjévé váljon.
A betyár színpadi hősként már a múlt század elején megjelenik, s ez jól mutatja az iránta megnyilvánuló érdeklődést. Az egyik leghíresebb magyar betyárról, Angyal Bandiról írt és 1812-ben bemutatott színmű a magyar betyárromantika első színpadi képviselője, amelyben már megjelennek azok a zsáneralakok is – kocsmáros, bíró, vándor szlovák árus (gyolcsostót) –, akik a későbbi népszínműveknek és népi játékoknak is kedvelt alakjai (Pór 1962). Ebben és más korai darabokban már megtalálhatók mindazok a jegyek, amelyek mindvégig jellemzők voltak a betyárokkal foglalkozó színművekre. A sejtelmes romantika váltakozik valós realizmussal. A betyár igazi hős, vagy jellegtelen, szánalomra méltó figura. Csak ritkán jut kifejezésre társadalombírálat, a fennálló rend elleni megnyilvánulás. Ugyanakkor a betyár idealizálása, gyakran mesei hőssé való emelése jól megfigyelhető a néphagyományban. A dramatikus játékok betyáralakja hűen tükrözi ezt a felfogást.
Betyármaszkos alakoskodó a magyar nyelvterületen elsősorban Kelet-Magyarországon, Észak-Magyarországon és a Nagyalföldön fordult elő. De felbukkant erdélyi területeken is. A felvonulós játékokban és a szobai jelenetek egy részében a betyár csak mint mellékszereplő vagy mint különösebb funkcióval nem rendelkező jelmezes alak lépett fel. Ezekben a játékokban szöveges szerepük általában nem volt, olykor némán vettek részt a felvonulás menetében, a fonóban, a lakodalomban stb., s a többi alakoskodóval együtt táncoltak, nótáztak, és bekapcsolódtak az improvizált jelenetekbe, tréfálkozásokba. A betyárok a dramatikus szokásokban a szatmári és az erdélyi területeken a farsangi fonók idején vettek részt, az észak-magyarországi falvak fonóiban a jeles napi időszaktól függetlenül is megjelentek. Véleményem szerint a betyároknak a játékokban való előfordulása nem függvénye valamilyen szokáskörnek; az egyes alkalmakon való szereplésüket a helyi hagyományok alakították ki.
A betyár megjelenítésére a romantikus szemlélet erősen rányomta a bélyegét. Különösen jól mutatja ezt az öltözet, a betyár jelmeze. Rendszerint nem egy betyár, hanem kettő vagy három jelent meg a felvonulás menetében vagy a szobai játékban. A romantikus elképzelésekre – a mesei szövegű betyártörténetek visszatükröződésére – mutat az is, hogy a betyárok a kedvesükkel, a szeretőjükkel jelentek meg. A „legszebben” öltözött alakoskodóknak tekintették őket. A betyárjelmez jellemzője az ún. magyar ruha, a bőgatya, a pitykés lajbi, a lobogós ujjú ing, a nemzetiszín szalaggal, árvalányhajjal díszített kalap és sarkantyús csizma volt. A betyár partnernője szintén díszes ruhába öltözött, fátyollal, gyöngykoszorúval, azaz az idealizált mesei hősnőre jellemző minden kellékkel ékesítve jelent meg. A jelmezre vonatkozó példák többsége azt mutatja, hogy a betyárok és nőnek öltözött partnereik öltözete a népszínművek romantikus betyárhősének és idealizált női alakoknak az öltözetét utánozta.
Erdélyi példák szerint a betyárok öltözete pitykés lajbi, ún. öregasszony-fersing, karjukon lobogós ingujjnak fehér ruhaféle; széles pántlikás kalapot tettek fel, csizmát húztak, vállukon ostort vetettek át. A menyecske szép női ruhába öltözött, a menyasszony menyasszonyi ruhát vett fel, fátyollal, gyöngykoszorúval. Néhol a betyárok fehér ingben voltak, fehér csipke takarta az arcukat, az ingük apró szalagokkal volt díszítve. Vállukon keresztben kendőt kötöttek. A tuskóhúzás menetében hat-nyolc betyár haladt. Bőgatyába, bő ujjú ingbe, fekete vitézkötéses mellénybe öltöztek, a nyakukba csokor formában két szalagot kötöttek. Piros és kék szalagos fekete pörgekalapot tettek a {7-295.} fejükre. Mellüket vállukon át piros kendőr borították. Kezükben ostor volt, amellyel cserdítgettek. Az észak-magyarországi fonókban az előzőhöz hasonlóan jelentek meg a betyárok. Bőgatyát vettek fel, pitykés mellényt öltöttek, lobogós ujjú inget húztak, sarkantyús csizmájuk volt, kezükben karikás ostort vagy csörgősbotot tartottak (Ujváry 1988: 217).
A betyármaszkos alakoskodók a népélet legkülönbözőbb alkalmain megjelentek. Kedvelt figurái voltak a lakodalmi, a fonóházi játékoknak, szerepeltek a farsangi, a szüreti maszkos felvonulók között, és felbukkantak a különböző munkaalkalmak (kukoricafosztó, aratás, dohányfűzés stb.) játékaiban is. A szobai jelenetek egy részében a betyár csak mint jelmezes alak jelent meg – előírt szerep vagy játék nélkül. Voltaképpen csak a jelmezével igyekezett érdeklődést kelteni. Az „elegánsan”, „úri” módon öltözött betyárokkal a résztvevők szívesen daloltak és táncoltak. A dalolásra és a táncra éppen a betyárok megjelenése inspirálta a jelenlévőket.
A betyárok zárt térben való megjelenését rendszerint előzetes bekéretés, behívás előzte meg. Ez a szöveg – prológus – többnyire a helyi szituációhoz, olykor a maszkos, jelmezes alakokhoz kapcsolódott.
A betyár népszerűségét mutatja, hogy a betlehemes játékok szereplői közé is bekerült. Az idevonatkozó példák elsősorban kelet-magyarországi területekről valók. A betyár alakja és szerepe lényegében megegyezik a fonóházi betyárjátékokéval. A betyár a betlehemes játékokba minden valószínűség szerint a betyárt megjelenítő „világi” népi színjátékokból került. Erre mutat a jelmez, a betyár egyforma megjelenítése és az a szöveg, amit a betyár a betlehemes játékban előad. A betlehemes játék betyárjelmeze: lobogós ujjú ing, bőgatya, magyaros mellény, árvalányhajas pörge kalap, pisztoly vagy fokos és karikás ostor. A betlehemes játék betyárbelépője szinte szó szerint megegyezik a fonóházi játék szereplőjének belépő szövegével. A kettő kapcsolatát ez kitűnően bizonyítja. A betlehemes játék betyárja a cselekményben nem vesz részt, puszta megjelenésével színesíti a játékot, vagy ő a pénzgyűjtő, a perselyező játékos.
A betyármegjelenítő játékok sorában külön hely illeti meg a többszereplős szöveges darabokat. Ezek a népi színjátékok magasabb szintjét képviselik. Kialakulásuk a múlt század végére, e század elejére tehető, s népszerűségük a két világháború közötti időszakban különösen nagy volt. A betyárjáték mint önálló színjáték Kelet-Magyarországon, az Erdéllyel határos területek falvaiban alakult ki, de amikorra szélesebb körben elterjedhetett volna, a népi színjátszás feltételei megszűntek.
A kelet-magyarországi, elsősorban a szatmári betyárjáték tipikusan „színpadi” előadást igénylő játék. A szereposztás, a rendezés, a felkészülés és a bemutatás a tényleges színművek mintáját követi, noha természetesen a szerkesztést, a drámai feszültséget, konfliktust stb. illetően lényeges különbségek vannak. Talán az egyik legfigyelemreméltóbb vonás: akár az antik színjátszásban, a betyárjátékokban is a női szerepeket férfiak alakítják.
A szatmári betyárjáték az ún. nagyjátékok közé tartozik, állandósult, meghatározott szöveggel. Szereplőinek száma – a variánsoktól függően – 10–15 fő. Ilyen nagyobb létszámú szereplőgárda megfelelő játékához előzetes felkészülés, szereplőkiválasztás, próba és rendezés szükséges. A játék szereplői betyárok, pandúrok (csendőrök), kereskedők (kupecek), kocsmáros (zsidót megjelenítő alakoskodó), felesége, lánya, bakter, kéreztető. Gyakran ugyanazt a figurát éveken át ugyanaz a szereplő alakította, ha játékával sikert ért el. A szereplők kiválasztásánál döntő szempont volt a mozgáskészség, {7-296.} az utánzóképesség, s az, hogy a játékos az arcjátékával, beszédmodorával és rögtönzőképességével mennyire tudott a szerepnek megfelelni. A jelentősebb szerepek (betyár, kocsmáros) presztízse nagyobb volt, a szereplőket ösztönözte a dicséret és a hírnév.
A szereplők „színészi” teljesítményére, szerepjátszására nagymértékben hatással voltak azok a népszínművek, amelyekkel a városi vándortársulatok járták az országot. A „rendező” funkciója különösen fontos volt a játékok évenkénti – és többszöri – bemutatásában. Gyakran a kiemelkedő képességű szervezőn múlott az előadás megtartása és sikere. Tevékenysége erősen hatott a játékstílusra, egy-egy újabb játékforma kialakítására, a játéknak a hagyományos elemek révén való továbbfejlesztésére.
A maszkokkal és a jelmezzel kapcsolatban lényegében érvényesek a fentebb említett betyármaszkos alakoskodókra vonatkozó megállapítások. A betyárok bőgatyában, lobogós ujjú ingben, gombos mellényben, sarkantyús csizmában jelentek meg. Fejükön darutollas vagy árvalányhajas, nemzetiszín szalaggal díszített kalapot viseltek. Pisztoly, karikás ostor és fokos egészítette ki az öltözetet. Olykor a derekukra piros kendőt kötöttek. Minden tekintetben tökéletesen utánozták a műdrámák betyár hősét. Ez figyelhető meg a zsidó kocsmárost és a feleségét, leányát alakító játékosok öltözetében és beszédében. Mint zsáneralakok szintén egy előkép képviselői. Figyelemre méltó azonban, hogy a többi szereplő – pandúr, csendőr, kereskedő, bakter – reális, élethű alakok – a típusra jellemző jegyekkel. Ezek az alakok jól mutatják a népi színjátszásban megnyilvánuló egyénítő vonásokat és azt, hogy a feltételek adva voltak egy sajátos népi színjáték-repertoár kialakulására.
A betyárjáték központi alakja, a betyár rendszerint név nélkül szerepelt, olykor azonban a 19. századi híresebb betyárok – Angyal Bandi, Rózsa Sándor, Patkó Bandi – nevét kapta. A játék szövege alkalmanként variálódott. A „szövegkönyv” szerinti dialógusok pontos, szó szerinti elmondására nem törekedtek, olykor beletoldottak, olykor kihagytak egy-két mondatot, gyakran a miliőnek, az érdeklődésnek megfelelően aktualizáltak, rögtönöztek. Különösen vonatkozott ez a dalbetétekre, amelyek – a játékhoz szorosabban kapcsolódó dalok kivételével – szinte előadásonként változhattak, s különösen ott, ahol jó dalos közönség volt, a játéktól függetlenül fűzték egymásba a nótákat. Megjegyzendő azonban, hogy már a két világháború közti időszakban a dalkészletre a népies dalok, műdalok, magyar nóták igen erősen rányomták a bélyegüket. Ahogy a népszínművek tért hódítottak a falusi közösségekben, fokozatosan úgy cserélődtek a régi dalok az újakkal. Sajnos, a népi színjátékra is igen erős hatással voltak. Több szereplő – különösen a betyár – mintha csak az operettszínpadról vagy jobb esetben a népies városi színdarabokból került volna a paraszti játékok alakoskodóinak sorába. Néhány figura azonban – mint említettük – kétségkívül jellegzetes, pompásan egyénített és karikírozott személy. Több vonás mutatja, hogy megvoltak a népi színjátszás paraszti közösségen belüli feltételei, azonban számos tényező hatására téves irányba fejlődött, de ennek is útját állta a társadalmi, gazdasági átalakulás olyannyira, hogy napjainkra a betyárjátékok teljesen eltűntek.
Dramatikus szokásainkban, népi színjátékainkban a betyár sajátosan magyar népitörténeti alak. A betyár úgy jelenik meg, mint általában a dalokban, balladákban, rabénekekben és mondákban: egy típust képvisel, olyan népi hőst, vagy inkább történeti zsáneralakot, aki a néphagyomány, a folklór folyamatában kapta meg romantikus szemléletű egyéni vonásait.
A cselekmény a betyárok néphagyománybeli sorsának utolsó szakaszát ábrázolja, azt {7-297.} az eseményt, amikor utoljára mulatnak és elfogják őket. A betyárjátékokban bizonyos társadalombírálat, ellenállás jelentkezik; a hatalommal szembekerülő betyárok elbuknak. A betyárjáték betyárnótabetétjein, romantikus szemléletén a népszínművek hatása érződik.
A betyárjátékokra vonatkozó európai példák azt mutatják, hogy a betyáralakok, népi hősök és a rabló-, zsiványfigurák különböző utakon jutottak a népszokásokba, a népi drámai hagyománykörbe. A magyar betyárjátékok és megjelenített betyáralakok a legszebb példái a belső alakulású, népi ihletésű és szövegfogalmazású színjátéknak és maszkos alakoskodásnak. Az idetartozó jelenetek szépen illeszkednek a magyar betyárfolkór változatos és gazdag hagyománykörébe.
A magyar népi dramatikus játékok kutatása során aránylag ritkán találkozunk olyan jelenetekkel, amelyekben osztályellentétek, társadalmi rétegek, személyek közötti ellentétek tükröződnek. Az életképek, zsánerjelenetek többnyire a megjelenített alakok karikírozásai, főleg a külsőségek hangsúlyozásával, olykor-olykor szatirikus éllel. Különösen a farsangi hagyományban fordulnak elő a népélettel kapcsolatos mozzanatok, különböző jelenségekkel összefüggésben álló megnyilvánulások, mint például a mesterségek utánzásai, koldusok, kupecek, vándorkereskedők stb. megjelenítései. Számos karakterfigura jelenik meg ilyen formában a néphagyományban. A maszkos alakoskodók azonban még nem jelentenek népi színjátékot. Az egyszemélyes, gyakran néma jelenetekben természetszerűleg nem alakulhat ki konfliktus, drámai feszültség. A monológok, egy- vagy többszemélyes jelenetek egy részében azonban már felbukkannak a drámai konfliktus csírái. Így például a nagyszécsényi követválasztás paródiájában. A játék a megyei követválasztást jeleníti meg, amelyben a megválasztott képviselő szónoklata áll a középpontban. A karikírozott képviselő beszédében a szegény nép nehéz helyzete, kívánalmai kerülnek előtérbe, maró gúnnyal, éles szatírával. Színjátéki konfliktusról azonban még nem beszélhetünk, bár a lehetőség ebben a játékban benne rejlik.
A társadalmi konfliktus különösen jól megnyilvánul a következő három népi játékban. Az első játék szereplője a kanász, a gazda és a bojtár. A kanász a pásztorszállásról érkezik, és a gazdát éppen egy társaságban, több gazdával együtt borozgatás közben találja. A kanász szolgai illendőséggel lép be, de amint látja a helyzetet, nyomban odaveti, hogy a kanászról is illő lenne megemlékezni. A gazda dudálásra szólítja a kanászt, de az hevesen tiltakozik, hogy ő szolgáltasson zenét a mulató gazdáknak, sőt fülének lemetszését ígéri annak, aki a dudájához mer nyúlni. A feszültség egyre fokozódik, és amikor a gazda a kanászt borral kínálja, az a pásztorok nehéz sorsára tesz utalást, és a bort nem fogadja el. Nincs lehetőségük arra, hogy naponként levest egyenek, legfeljebb harmadnaponként van egy kis meleg étel, bor pedig egyáltalában nem jut nekik. Ritkán jutnak szalonnához, többnyire csak száraz kenyeret esznek és a Hortobágy vizéből isznak hozzá. A gazda viszont részegséggel vádolja a kanászt. A kanász erre bosszús lesz, és haragjában veréssel fenyegetőzik. Szócsata következik. A gazda megbotoltatással, becsukatással ijeszti a pásztort. Ekkor lép be a bojtár, és ezzel a feszültség egy pillanatra megtörik. Nem sokkal azután a konfliktus erősen fokozódik. A bojtár elpanaszolja, hogy a gazda kevés kenyeret és kevés szalonnát küldött. Szerencse, hogy több gazda jelen van, elmondhatja a panaszát, mi az oka annak, hogy elegendő élelmet nem adnak, amit adnak az sem megfelelő, rossz a kenyér, hasaalji a szalonna. Nagy szégyene ez a gazdának. A gazda méltóképpen fel is háborodik, és védekezés helyett azzal támadja a pásztorokat, hogy gyenge malacokat vetnek bográcsba, azzal a gazdának nagy {7-298.} kárt tesznek, és ezért inkább korbácsot érdemelnének. Legutóbb is, kilencet fiadzott egy koca, de már csak öt van alatta. Nyilvánvalóan megették, elajándékozták. Ezzel úgy tűnik, mintha a pásztorok meg lennének szorítva, de újra a gazdát korholják a nem megfelelő ellátásért, az ételjárandóságuk megcsonkításáért, az e téren tapasztalható nehéz helyzetükért. A vitára a gazda szavai tesznek pontot azzal, hogy a baktert szólítja, vigye el a jöttment bitangfajta pásztorokat az áristomba.
A jelenet világosan tükrözi a pásztorok és a gazdák közötti ellentétet. Kifejezésre jut a fogadott pásztor alárendelt szerepe a gazdával szemben. A jelenet vége azt sejteti, hogy mindenkor a gazda akarata érvényesül, a pásztor panaszaira csak saját maga tud elégtételt szerezni. Ha a gazda becsapja bérrel, élelemmel, a pásztor is megkárosítja a gazdát egy-egy malac megölésével. A szegődött pásztorbérben a kenyér és a szalonna jelentette a legfontosabb ételt. A malac levágását azonban a tanácsi határozatok is szigorúan tiltották. A játék mögött minden valószínűség szerint a múlt század fordulójától a század végéig tartó időszak húzódik. A rideg kondák télen is kint voltak a rétben. A pásztorok nehéz körülmények között éltek mellettük. Az a kép, amely a színjátékból kibontakozik, jól érzékelteti a pásztorok helyzetét. Több ponton csak utalásból, apróbb megjegyzésből következtethetünk. Azonban a részletezésre nem volt szükség egy olyan közösségben, ahol a valóságos háttér mindenki előtt ismeretes. Néhány mozzanatra alapul tehát a cselekmény. Ennyi azonban éppen elég a konfliktus kialakításához, hiszen a valóságos helyzet, a szereplők és jelenlévők élményanyaga, a körülmények ismerete megfelelő mélységet nyújt a játéknak.
Annak az állapotnak a megszűnése, amely a konfliktus alapjául szolgált, a játék háttérbe szorulását is előidézte. Olyan színjátékról van szó, amely a valóság talaján alakult, a jelenlévők tapasztalataira, élményeire épült. Ha aktualitását a mondanivaló elveszti, a játékra az igény megszűnik. Mintegy nyolcvan-száz év, alig két generáció időszakában jelentett ez a játék mélyebb élményt, váltott ki érdeklődést. Virágkora föltétlenül a múlt század második felére tehető. A Nagy-Sárréten s így Sárrétudvariban is a földművelésre való átállás, az állattartás régi módjának megszűnése az ilyen természetű konfliktusok megszűnését is eredményezte.
Mind ez a játék, mind a másik kettő ma már nem él az élő néphagyományban. A háttérbe szorulás eddigi tényezői mellett tekintetbe kell vennünk azt is, hogy bár a játékban úgy tűnik, mintha a gazda kerekedne felül, de a jelenlévők előtt egyáltalában nem kétséges, hogy erkölcsileg a gazda teljesen megsemmisült, szégyenbe került a pásztor bére miatt. Az erkölcsi győzelem mindenképpen a pásztoré. Az ilyen játékot feltehetően nem nézték jó szemmel a gazdák lakodalmában. Ebben a tekintetben tehát a játék színhelye, közössége, hagyománytartó területe eleve szűkebb körre szorult, amely bizonyos szempontból szintén nem volt előnyös a hagyomány fennmaradása, ápolása, továbbadása tekintetében.
A következő játék középpontjában szintén a pásztor, egy csikós és a gazda áll, lényegében ugyanazzal a konfliktussal, mint az előzőben. Az egyszerűség kedvéért az előzőt kanászjelenetnek, az utóbbit pedig csikósjelenetnek nevezem. A csikósjelenet harmadik szereplője egy hivatalos személy, a pandúr, aki megjelenésével fokozza a feszültséget, s a konfliktus az ő közbelépésével oldódik meg. Feloldhatatlan ellentét mutatkozik meg itt is a gazda és a pásztor között. Feltűnő azonban, hogy amíg a kanászjelenetben formailag a gazda kerekedik felül, ebben a pásztor kap elégtételt – s éppen a hivatalos közeg által.
{7-299.} A csikósjelenet cselekménye is azzal indul, hogy a csikós olyan házba tér be, ahol a gazdák tanyáznak, boroznak. A gazda a csikóst maguk közé invitálja, borral kínálja, örömét fejezi ki, hogy találkoztak, együtt lehetnek. A találkozás nagyon barátságos, hangulatos, és úgy tűnik, mintha kedélyes, baráti beszélgetés következne. Jó színpadi fogás ez. Az ellenkező végletbe való átcsapás fokozza a drámaiságot, a feszült helyzetet. Bizonyos feszültséget jelent ez a nézőknek is.
A csikós és a gazda közötti feszültség létrejöttében fokozatosság figyelhető meg. Ezt először a borivásra való felszólításban érezzük. Megjegyzések hangzanak el arra vonatkozóan, hogy ki tud többet inni, ki hagyja le a másikat. A csikós tisztelettudóan kitér a gazda elől, mondván, semmiképpen sem akarja megszégyeníteni a gazdáját. Ebben azonban benne rejlik a csikósnak az a gondolata, hogy jobb, ha ők nem mérik össze az erejüket.
A robbanást jelentéktelennek tűnő mozzanat idézi elő. A csikóst kávéval kínálják, mint ami hathatós szer a bor mámora ellen. A kávét a pásztor visszautasítja. Ebből kitűnik, hogy mélyen megveti a gazdákat, akik a fekete levest pohárból szürcsölik. Finom bírálatot érzünk ebben a feltörekvő, jómódú gazdákról, akik a polgári életformának kezdenek hódolni. Bizonyos fajta gúnyról van itt szó, amely mindennél bántóbb, sértőbb. Méltóképpen fel is háborodik a gazda, s ezzel a helyzet pillanatok alatt elmérgesedik.
A gazda a csikós szemére veti, hogy a lovaikat elrontotta, engedelem nélkül befogta, egy közülük megrokkant, egy elvetélt stb. Éppen ezért nem fizeti ki a bérét. A csikós a vádaskodás alatt higgadtan viselkedik. Nyugalmat erőltet magára, hiszen mindennél fontosabb a neki és a bojtárjainak járó bér. Elmúlt Szent Mihály napja, bundát kell venni, mert már hidegen fújnak a szelek. Éppen ezért – bár fenyegetőleg említést tesz az élesre töltött pisztolyáról – az ellene hozott vádakat igyekszik visszautasítani. A gazda semmilyen indokot nem fogad el, és a bérről hallani sem akar.
Már-már testi összetűzésre kerülne sor, amikor belép a pandúr. Mindketten elmondják panaszukat a pandúrnak. Ez a mozzanat egy kissé megtöri a jelenet hevességét, bár a feszültség bizonyos mértékig fokozódik a hivatalos személy megjelenésével. S mint ahogy arra már utaltunk, a két ellenfél között a pandúr ítélkezik. A csikós mellé áll, megvédi a gazdával szemben. Követeli, hogy adja ki neki a jogos bért, mert különben a törvény elé kell állania. A gazda azonban meggyanúsítja a pandúrt, hogy a lovát valószínűleg a csikóstól kapta s azért pártfogolja. Mély gyűlölet fogalmazódik meg a pandúr szavaiban, amikor azt mondja, hogy vesszen el mind az ilyen gazda. S mintha ezzel általános kívánságnak adott volna hangot, a jelenet befejeződik.
Népi színjátékaink sorában a csikósjelenet az egyik legjobban megalkotott darab. Egykori népszerűsége nem lehet kétséges. A drámai feszültség mindvégig megvan, és ha jó szereplők adták elő, a hatásban és a sikerben egyáltalában nem kételkedhetünk. A szegények, a gazdákkal, a jómódúakkal szemben állók gondolatát, érzéseit vetíti ki. Optimista befejezést kapott. Akár mint a mesében, az igazáért küzdő hősnek győzni kell. S bár a valóság ábrázolásáról van szó, a megoldás csupán az igazságos helyzet, állapot kívánásának tükrözője. A példák zöme bizonyítja, hogy a hivatalos személyek a gazdákkal értettek egyet, s a pásztorok gyakran ki voltak szolgáltatva gazdáiknak. Ebben a népi játékban az ellenállásnak, a harcnak egyfajta „irodalmi” vetületét figyelhetjük meg. S ezért is különösen figyelemre méltó a néphagyománynak ez az emléke. Jól igazolható ezzel az is, hogy a múlt század végi társadalmi átalakulás, rétegződés a népi színjátékok repertoárjában is hozott változást, alakulást.
{7-300.} A bemutatandó harmadik dramatikusjátékban, a csőszjelenetben szintén a társadalmi rend, törvény áll a konfliktus hátterében. Ez is a mindennapi életből meríti tárgyát, a szegény ember hivatalos személlyel való összeütközése egykor gyakori volt. A csősz és a kerülő a gazdák, a jómódúak vagyonának őrzője, s így bizonyos tekintetben a hatalom képviselője. A rendőrrel szemben pedig különösen megnyilvánult a szegény sorsúak ellenszenve. Az a konfliktus, amely a jelenetben előáll, mindennapos eseteket tükröz. Ez a játék is tehát, mint a másik kettő, tipikus esetet dolgoz fel. Így bizonyos tekintetben az irodalmi alkotások területét érinti.
A csőszjelenetben egy legény a lovát tiltott helyen legelteti. A kerülő észreveszi és felszólítja a legényt, aki kocsis néven szerepel a játékban, hogy adja át a lovát, a tilosban való legeltetésért behajtja. A legény megpróbálja rávenni a csőszt, álljon el szándékától, kifizeti a kárt, azonfelül szalonnát kínál ajándékba. A csősz emberségére igyekszik hatni, mikor felveti neki, hogy a gazdája a behajtásért lefogná a bérét, „kivenné a szemét”. A kerülő azonban hajthatatlan. Felháborodik a legény ajánlatán, büszkén mondja, hogy ő a határ lovas kerülője, a hitét meg nem szegi, sem pénzért, sem másért. A legény, miután látja, hogy emberséget nem remélhet, „görtsös” botjával jól elveri a csőszt. Ekkor érkezik meg a rendőr, aki természetszerűleg a kerülőnek fogja pártját. A legény szidja a rendőrt, aki már sok szolgát „meghurkolt”, de még a gazdákat is megbosszantotta, ezért a verést, az ütlegeket éppúgy megérdemli, akár a kerülő. S nyomban jól elveri a rendőrt is. Ekkor azután kinyilvánítja, hogy ő szegény legény, a gyulai vásárra igyekszik. Nem lehet így bánni a szegénnyel, s ezért szerzett a veréssel elégtételt.
A csőszjelenet befejezése a három játék közül a legsikerültebb. Ludas Matyi-i fordulatról van itt szó. A szegény legény megleckézteti a hatalmaskodókat. És ami számukra a legszégyenletesebb, nyílt színen kell elviselniük a megalázást. El kell viselni a szégyent, hogy a hatalom képviselőit egy jöttment legyőzte. Komikumba hajló jelenet az, amikor a csősz és a rendőr tehetetlenül merednek egymásra és arról beszélnek, hogyan kellene eltitkolniuk megszégyenítésüket. Frappáns népi humor, maró gúny nyilvánul meg itt. A felszabadultság érzésével örül a közösség a szegény legény győzelmének és derül a póruljárt, legyőzött hivatali személyeken. A lovát legeltető szegény legény esete nem egyedi. Benne és általa az ő szegény sorsú közösségének panaszai, érzései és igazságérzete nyertek kifejezést.
Ezek a jelenetek a magyar népi színjátékok eddig ismert anyagát új vonásokkal gazdagítják. Mindenekelőtt a tartalmi jegyek azok, amelyek sajátságos jelleget kölcsönöznek ezeknek a daraboknak. Természetesen hangsúlyt kapnak ezekben a jelenetekben a színjátékok, a színjátszás ismérvei is, főleg a feszes, feszültséget, drámai miliőt teremtő dialógusokat illetően.
A népi színjátékoknak mindazok a darabjai, amelyek társadalmi konfliktust ábrázolnak, ugyanannak az érzelemnek, gondolatnak, küzdelemnek és harcnak a kifejezői, mint azok a népdalok, amelyek a szegények, a nehéz sorban levők, pásztorok, bujdosó legények, sorsüldözöttek társadalmi helyzetére, küzdelmeire vetnek fényt. A folklór egészének kapcsolatában, összefüggésében kell értékelnünk a színjátszásnak ezeket a jeleneteit. Tágabb perspektívában a magyar nép történelméhez kapunk tanulságos, hiteles folklóremlékeket.
| ÍTÉLKEZŐ JÁTÉKOK | TARTALOM | ZSÁNERMASZKOS JELENETEK, FOGLALKOZÁST UTÁNZÓ JÁTÉKOK |