A MAGYARORSZÁGI GÖRÖG KATOLIKUSOK TÖRTÉNETÉRŐL

A görög katolikusok a mai Magyarországon a negyedik legnagyobb vallásfelekezetet alkotják. Sajátos vallásos hagyományviláguk regionális típusnak is tekinthető, mivel többségük egy földrajzilag összefüggő és jól körülhatárolható vidéken él Északkelet- és Kelet-Magyarország három megyéjében, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar megyék területén. Létszámuk napjainkban mintegy kétszázezerre tehető (Sasvári 1982: 391), de az első világháború előtt a magyarság egy kisebb hányadán kívül nemzetiségeink milliói követték ezt a vallást.

A magyarországi görög katolikusok története a kezdeti időkben a keleti szertartás, az ortodoxia hazai történelme is. A keleti kereszténységgel a magyarság már a honfoglalás előtt megismerkedett. A 11–12. században Magyarországon bizánci monostorok működtek. Ezek közé tartozott a veszprémvölgyi bazilita apácák monostora, a dunapentelei, a csanádi monostor és több más kolostorközpont. Az Árpád-korban a nyugati egyház fokozatos előretörésének lehetünk szemtanúi. A bizánci kolostorok lassan elnéptelenedtek, illetőleg a latin szertartású szerzetesekkel való közös használat során ez utóbbiak töltötték fel a megüresedő helyeket. A 13. században a magyar keleti szertartású egyház latinizálása lényegében befejeződött (Cserbák 1986: 276–277; Timkó 1971: 399, 417).

Ezt követően, úgy tűnik, megszakad a keleti egyház jelenlétének folytonossága, s csak a 15. század elején jelenik meg újból, elsőként a mai görög katolikus egyházmegye területén, ortodox szerb telepesek betelepedése révén (Dankó 1956: 519; Pirigyi 1982; Timkó 1971: 431). E két évszázadnyi hiátust próbálták feloldani a bizánci szertartású magyar kontinuitás tarthatatlansága miatt a „kontiguitás” fogalmának bevezetésével, amellyel a keleti kereszténységnek a magyarság körében való meg-megújuló jelenlétét, érintkezések, kapcsolódások, etnikai folyamatok révén megvalósuló állandóságát próbálták érzékeltetni (Timkó 1971: 436). Azt jelentené mindez, hogy a keleti rítusnak a magyarság körében mindig akadtak követői, csak az Árpád-kortól való folytonosságuk hiányzik. Történeti adatok híján azonban ez nem igazolható, s a néprajzi adatok sem támasztják alá ezt a feltevést (Paládi-Kovács 1973: 335–356).

Más a helyzet a környező népek hazánkba egyre nagyobb számban beáramló csoportjainak esetében. A délről és keletről betelepülő szerbek és románok magukkal hozták pravoszláv vallásukat is, és sokáig ellenálltak mind a szertartásváltoztatást célzó, mind az uniós törekvéseknek. Egyes közösségeikben ugyanakkor bizonyos elmagyarosodási folyamat is megfigyelhető volt. Nem tudni, mennyiben függ ezzel össze, hogy a 16. század elején már ismét voltak magyar anyanyelvű hívei a keleti egyháznak (Timkó 1971: 440). {7-426.} A 17. századtól a keleti szertartásúak köre az Északkelet-Magyarországon megjelenő ukrán etnikummal bővült, akiknek betelepülése a 19. század elejéig több hullámban történt (Paládi-Kovács 1973).

Maga a görög katolikus vallás Magyarországon az 1646-os ungvári uniótól datálható, amelyet később az erdélyi román ortodoxokkal kötött gyulafehérvári unió (1697), majd a hazai szerb egyházzal való uniós kísérletek követtek. Az erdélyi örményekkel 1686-ban jött létre a megegyezés. Az évszázadok során a különböző etnikumokhoz tartozó hívek egy része elmagyarosodott, megteremtve s tovább gyarapítva a görög katolikus egyház magyar ajkú híveinek közösségét. Különösen gyors és látványos volt ez a folyamat a magyarországi ukránok között a 19. században. A görög katolikus magyarság létszáma gyorsan nőtt, s a magyar liturgikus nyelv bevezetéséért vívott küzdelem századunk elejére eredménnyel járt (Szabó J. 1913). A második világháborút követően a Szovjetunió, Csehszlovákia és Románia területére került görög katolikusokat – köztük a magyar etnikumúakat – beolvasztották a pravoszláv nemzeti egyházakba. Csehszlovákiában 1968 óta működik ismét a görög katolikus egyház, amelynek tagjai a volt Abaúj-Torna vármegye és az Ung vidékének magyar görög katolikusai is.