TISZTSÉGVISELŐK ÉS RÉSZTVEVŐK

A házasságkötés szokásköre sokirányú feladatainak végrehajtásában a házasító családok segítségre szorultak. A szokáskör nem csupán családi ünnep, hanem egy nagyobb rokoni-baráti csoport ünnepsége is volt, megrendezéséhez közösségi segítségre volt szükség. A tisztségviselők egy része, mintegy „hivatalos” személyként, az államhatalom és az egyház követelményeinek betartásán is őrködött. A vőfély személyében a főúri lakodalmak ceremóniamestere és a városi házasságkötésvezető személye egyesült. Eredeti feladata így a házasságkötés szabályos végrehajtásának garantálása és az ünnepélyesség emelése, valamint szórakoztatás volt. Német földön hasonló tisztség viselője a középkor végétől ismeretes (Dettmer 1976), a szomszédos országokban is megtaláljuk a megfelelőjét. A vőfélység félhivatásos tevékenységgé vált az ország nagy részén, ami rátermettséget kívánt: jó fellépést, határozottságot, tekintélyes magatartásra való képességet, rugalmasságot, előadói készséget, jó emlékezőtehetséget, humorérzéket, lélekjelenlétet és becsületességet is. A vőfélyeket munkájuk végzésében a 18. század óta mind több változatban kiadott vőfélykönyvek segítették, amelyek megadták a szokáskör vezérfonalát, forgatókönyvét, s ellátták a vőfélyeket mondanivalóval. E verseket azután a vőfélyek gyakran módosították a helyi vagy alkalmi követelményeknek megfelelően.

Egyetlen városunkból, Debrecenből tudunk vőfélycéh létezéséről, mely a múlt században fennállott, egyebütt nem tudott hivatásosságig emelkedni a vőfélység. E félhivatásos formában is megfelelt rendeltetésének. A magyar nyelvterület azon vidékein, ahol nem alakult ki a félhivatásos vőfélység, hanem a családtagok, rokonok vállalkoztak e szerepkörre, máig kitűnik a lakodalom széteső, szervezetlen volta (Molnár Á.–Barna 1983: 129).

A vőfély szerepe a vendéghívással kezdődött. A lakodalom folyamán minden cselekménynek ő volt a kezdeményezője, a vezetője. Ilyenkor a résztvevők figyelmét kérte, rigmusaiban elmondta, miről lesz szó a következőkben, majd irányította a bekövetkező cselekményt. A figyelemfelkeltésben botja jelzése segítette. Az ételek felhordásában ő volt az első. Fegyelemsértéseket ő volt hivatva rendezni, részegeket lecsendesíteni, összeverekedőket szétválasztani. Ilyen esetekben a nála tekintélyesebb násznagyra is támaszkodhatott. A vőfély tisztsége a vendégek szétoszlatásával fejeződött be. Jutalma régebben kendő volt a munkájáért, napjainkban és az utóbbi időben megszabott pénzösszegért, jó napszámért vállalták tisztségüket. A félhivatásos vőfélyek mellett szerepelhettek rokon fiatal vőfélyek, koszorús legények, lovas legények, a vőlegény rokonai, testőrei szerepkörben.

A násznagy – mindkét házasulandónak egy-egy – a házassági tanú, akinek jelenléte a {7-48.} házasság érvényességének kelléke volt. Leggyakrabban keresztapa, nagybátya, idősebb, tekintélyes rokon, kenyéradó gazda vállalta ezt a tisztet. A násznagynak az átlagosnál nagyobb ajándékkal kellett hozzájárulnia az új pár felszerelkezéséhez. A násznagy a megtisztelt, tekintélyes vendég szerepét viselte a lakodalmon. A garázdák felett a násznagy mondhatott ítéletet, ő volt a lakodalomban a legnagyobb tekintély.

A lakodalmi tisztségviselők: vőfélyek, násznagyok segítségére nyomtatott könyvecskék készültek a 18. század második felétől. Mivel mint nyomtatványok nem juthattak el mindazokhoz, akiknek szüksége lett volna rájuk, kéziratos másolatokban is terjedtek. Az ilyen másolatban akaratlanul is történik változtatás. Gyakran azonban a másolók, násznagyságban, vőfélységben forgolódó személyek szándékosan is változtattak kéziratos könyvükben, saját vagy környezetük ízlése szerint.

Ezek a könyvek mintegy receptkönyvei voltak a szokások szerinti házasságkötésnek. Míg a házasságkötés az egyházak színe előtt történt, annak a hosszadalmas folyamatnak minden szakaszában, amely a házasságkötés révébe vezetett, nem tudott ott lenni. Felibe-harmadába maradt házassági tervekből számos családi vita, sőt jogi perpatvar is adódott. Érthető, hogy – előbb a városokban, majd a falvakban is – törekedtek olyan komoly és megbízható férfiakat a házasulók mellé állítani, akik megtett lépéseik szabályosságát ellenőrizték, illetve erre nézve tanácsot adtak. Ezeknek az embereknek nyújtott támaszt a násznagy- és vőfélykönyv, amely a teendőt, gesztust is meghatározta, ugyanakkor a hozzá mondandó szövegeket is közölte. Vőfély- és násznagykönyvek a 18. század második felétől sűrűn jelentek meg Pesten és vidéken. Virágkoruk a 19. század volt, de a 20. században is kerültek kiadásra, egészen napjainkig.

Bár csak Erdélyben volt ilyen tisztség, megemlékezünk a lakodalmi gazda alakjáról. A 17. századi erdélyi nemesek lakodalmaiban ugyanúgy megtaláljuk, mint napjainkig a székely lakodalmakban. A gazda látta el a vőfélyi és násznagyi feladatok egy részét, ezenkívül ő gondoskodott az élelmiszer arányos mennyiségben való beszerzéséről, a szakácsnőknek is főnöke volt. Őmellette a vőfélyek inkább csak a vőlegény testőrei voltak, kortársai, kísérői.

Határvidékeinken a vőfély a szomszédos népek tisztségviselőjének nevét s jellegzetes feladatkörét viseli, így a dél- és nyugat-dunántúli pozsovics vagy vendéghiú, a Nyitra-vidéki, Nógrád és Pest megyei dorozsba, druzsba.

Ismeretes, hogy dramatikus népszokásokban szerepet kapnak a már nem élő közéleti rangot viselők megszemélyesítői. Ilyen volt az alföldi lakodalmak kunkapitánya, amelyről Arany János is megemlékezett a Toldiban.

Fontos, szertartásos női szerep volt egykor a nyoszolyóasszonyoké. Amíg a menyasszonyfektetés szokásban volt, ők segítettek a menyasszony vetkőztetésénél, fektetésénél, ébresztésénél, kontyolásánál. Ezenkívül a kelengye szállítása, őrzése volt a feladatuk. A fektetés elmaradása óta sok esetben nincs is nyoszolyóasszony a lakodalmakban. Feladatuk lehetett még a nagy lakodalmi sütemény – lakodalmi kalács – elkészítése.

A nyoszonyólányok a menyasszony társnői, barátnői, testőrei, kísérői voltak. Velük századunkban többnyire koszorúslány néven találkozunk. A menyasszony oltalmazása, őrzése, a kelengye körüli segítés volt a feladatuk.

Az ünnepélyes és szertartásos tisztségek viselői mellett fontos szerep hárult a gyakorlati munkát végzőkre. Köztük első volt a szakácsasszony, főzőasszony, aki a segítségül jött szomszéd, rokon asszonyok munkáját is irányította, saját tapasztalata, tudása alapján. Felelős munkát végzett természetbeni ajándékért vagy újabban fizetésért, a kezére bízott {7-49.} értékes nyersanyagok feldolgozását végezte. Az Alföldi lakodalomban férfi húsfőző is szerepelt, aki pásztorember lévén, a birkapaprikást készítette.

Maguk az érdekeltek sem egyszerűen saját nevükben cselekedtek a házasságkötéskor: ők is tisztségek viselőivé váltak. Így a házasságra lépők: a menyasszony – Erdélyben hazai leányasszony – s a vőlegény, akiknek egyetlen spontán megnyilvánulásra sem adott alkalmat a szokáskör. Ellenkezőleg: megszabta ünnepélyes és visszafogott magatartásukat. Különösen érvényes volt ez a menyasszonyra, aki sokszor alig evett lakodalmán, csak végrehajtotta – mint egy bábu – azt, amit a tisztségviselők végeztettek vele, s azonkívül úgy „ült, mint egy menyasszony”. Még vidámnak sem illett lennie. A vőlegényt ennél valamivel több aktivitás jellemezhette, de lényegében őt is a tisztségviselők mozgatták. Szüleik, az örömanya és örömapa – vagy ahogy néhol megkülönböztették a menyasszony szüleit: búsapa, búsanya – gyakorlati feladataik végzése mellett (hiszen a lakodalomrendezés gondját csak részben engedhették át a tisztségviselőknek, mikor az esetleges anyagi következmények csak őrájuk hárultak) a szertartásos cselekmények során ők is a tisztségviselők irányításának voltak alávetve, illetve azok támogatását élvezték.

A tisztségviselők mellett itt ejtsünk szót a szokáskör közszereplőiről, a vendégekről, akik egyben a násznépet – a házassági tanúk bővebb körét – alkották. A lakodalomban való részvételük feladatok teljesítésével járt. Hozzá kellett járulniuk a lakodalom költségeihez, természetben: nyersanyaggal és/vagy süteménnyel, s a fiatal pár indulásához pénz- és/vagy természetbeni ajándékkal. A régi lakodalmakban egy kendőt kaptak ajándékba, újabban csak a kóstolót, amit az otthon maradottak számára vihetnek. A lakodalmi vendégek köre a házasságra lépők szűkebb vagy tágabb társadalmi környezete volt. A múlt századból hallunk egész meghívott falukról. Általában a közelebbi rokonok és szomszédok lehettek biztosan ott a lakodalmakon. A több száz személyes lakodalmakon a meghívottak körét tetszés szerint bővíthették, a családokkal távolabbi kapcsolatban állókkal. A lakodalmon való részvétel, az anyagi kötelezettségekkel, segítséggel együtt, kölcsönösségen alapult.

Korábbi évszázadokban, háborús időben nehezebb feladat is hárult a násznépre. Védő-támogató kíséretet biztosítottak valamely akadály esetére, vagy ha ellenséges magatartással találkoznak. Az ilyesfajta magatartás a múlt századi lakodalomban is – ha nem is teljes komolysággal és veszélyességgel – felmerült, érzékeltetve a korábbi házasságkötési vállalkozások nagyobb feszültségét, amikor a két egymással szemben álló család közt is ellentét nyilvánulhatott meg a szokáskör folyamán.

A lakodalmi vendégek közül a családhoz közelebb állók segítettek a lakodalom előkészületi munkáiban és a lakodalom utáni rendezkedésben.

A lakodalomra meg nem hívottak voltak a házasságkötés legtágabb értelemben vett tanúi. Hagyományos joggal rendelkeztek arra, hogy a lakodalomba bekapcsolódjanak néhány ponton, azon kívül, hogy a közterületen zajló eseményeket végignézhették. Így a falu, falurész fiatal legényei zárhatták el az utat a menyasszonyvivő menet előtt szalmakötéllel vagy egyéb módon. Váltságdíjért engedték csak tovább. A nézőket, hívatlanokat sok helyütt az utcán megkínálták a menet tagjai, illetve akkor részesültek kínálásban, mikor a lakodalmas ház körül csoportosultak. Egy tánc lehetett az övék a lakodalomban, a hívatlanok tánca, amit olykor rendzavarásra is felhasználtak.