| NÉPI TERMÉSZETISMERET | TARTALOM | AZ ÉLETTELEN TERMÉSZET |
A természetismeret szó a néprajztudomány szakkifejezése. Ezzel jelöli a népi tudásanyagnak az élő és élettelen természetre vonatkozó reális, tudományosan is igazolható részét. Amikor a tudásanyag egy részéről beszélünk, már jelezzük is, hogy külső szempontot juttatunk érvényre egy más természetű világ ábrázolásakor. A népi tudásanyagban együtt van jelen a reális, utóbb a tudomány által is igazolható ismeret, s ennek ellenkezője, a vélt ismeretek tartománya, amely téves következtetéseken, különböző forrásokból származó sztereotípiákon vagy a jelenségek értelmezését szolgáló magyarázatokon nyugszik. A népi tudásanyagot, illetve annak a természetismeret fogalomkörébe tartozó részét egy más rendszerű és más törvényű világból a természettudomány próbakövével választjuk ki s foglaljuk olyan rendszerbe, amely a valóságban nem létezik. Szükségünk van mégis erre a műveletre, hisz csak így mérhető fel, hogy a mindennapi életben milyen szerepe volt a tapasztalati tudásnak, e tudás továbbhagyományozódásának, s mellette vagy vele együtt milyen szerepet játszott az életben a hiedelem, a jelenségek, dolgok magyarázatául szolgáló mítosz, s hogyan forr egységbe a gyakorlat és annak irreális értelmezése.
A természetismeret fogalmának és tárgykörének tisztázása érdekében még néhány kiegészítést kell tennünk. Köztudott, hogy a népi közgondolkodásban az ember (emberi társadalom) alkotja a középpontot. „Szarvason, a szarvasi molnár nadrágszíjjának a csatján van” a világ közepe, „mikor éppen szárazmalmának közepén áll”. S tudjuk, hogy ez a világközepe szemlélet mindenütt ismeretes (Berze Nagy 1958: 35–44). Az élő és élettelen természet, illetve az elképzelt, ám emberi mintájú természetfeletti világ is e viszonyítási ponthoz mérve létezik. Midőn élő és élettelen természetről, ezek egymáshoz való viszonyáról beszélünk, az előbbiből kihagyjuk magát az embert. Minden olyan tudás, akció, amely magára az emberre (társadalomra) mint a megfigyelés vagy a cselekmény tárgyára irányul, tárgykörünkből kimarad. Nem foglalkozunk így a népi gyógyítással, mint tudás- és ismeretanyaggal, függetlenül annak reális vagy irreális tartalmától. Kimaradnak olyan ismeretek is, amelyek a társadalmi kapcsolatokra, azok megváltoztatására vonatkoznak valamely módon (szerelmi varázslás, azonkívül a jogi és társadalompolitikai ismeretek).
Az egységes népi tudásból kiválasztott, az emberre és az emberi társadalomra vonatkozó reális ismeretek még így is rendkívül széles körűek, ezért a témát tovább szűkíthetjük. Kihagyjuk vagy csak röviden érintjük a parasztság fő foglalkozásainak (földművelés, állattartás, a hozzájuk kapcsolódó építkezés, s a mesterségek) gazdag ismeretanyagát, {7-726.} hiszen ezt a Magyar néprajz következő kötetei tárgyalják majd. E területeknek csak néhány jellegzetes vonását ragadjuk meg, s a teljesség kedvéért, a kép egésze érdekében utalunk a másutt teljesebben megjelenített anyagra.
A természetismeretet tárgyaló magyar munkák a természettudományok beosztását követik. Beszélnek népi csillagászati ismeretekről, a légköri tünemények magyarázatáról s belőlük levonható időjárási megfigyelésekről, ásványismeretről. Mindezeket az ismereteket a természetben élő ember a gazdálkodás, az önfenntartó termelőmunka szempontjából nézi, s összeköti a földművelés, állattartás, mesterkedés egyes mozzanataival, igyekszik saját hasznára kamatoztatni tudását. Az állat- és növényismeret szintén e szempontból érdekes, s a természetismeret külön területét alkotja. A vadon termő és termesztett növények, a vadon élő és tenyésztett állatok alapos ismerete nemcsak a gyűjtögetés, vadászat vagy termesztés és tenyésztés szempontjából fontos, hanem – tárgyunk szempontjából – azért is, mert mindezt az élettelen természettel szoros egységben szemléli a parasztság. Éppen a mitikus gondolkodás, a hiedelmek nagy szerepe miatt nincs elválaszthatatlan határ e két terület között. Az égitestek nemcsak emberi tulajdonságokat öltenek (pl. felkelnek, lenyugszanak, hugyorognak, járnak-kelnek, elpihennek), hanem úgy is összekapcsolódik a két világ, hogy a jelenségeket egymásra vonatkoztatják. Az állatok viselkedéséből, a növények állapotából légköri változásokra következtetnek, s bár ezek között sok a vélt, tudományosan nem igazolható tudás, sokuk azonban igazolást nyert. A mesterségekkel, háziipari tevékenységgel függ inkább össze a népi tudásnak az a része, amely a számolás és mérés, illetve a fizikai és kémiai jellegű ismereteket öleli fel, s a természetismeret e területét szintén a nem élő világhoz kapcsolja. Ezek az ismeretek nem leszűrt elvekként jelennek meg, hanem a gyakorlatban, a mindennapok rendjében, s eredményességük egyben az alkalmazott ismeretek fokmérője is. A szappan- vagy lúgfőzés, a szén- vagy mészégetés legalább annyira ásvány-, növény- vagy állatismeret, mint kémiai, s anélkül van jelen az egyén vagy közösség tudásában, hogy ismerné magát a lezajló folyamatot, az anyag szerkezetében bekövetkezett változásokat. A folyamat magyarázata, értelmezése lehet helyes vagy helytelen, az eredmény – mint visszajelzés – minőségével igazol.
A világ egységben való szemlélete, az élő és élettelen természet magától értetődő összekapcsolása és egymásra vonatkoztatása teszi lehetővé, hogy a legkülönbözőbb ismeretek egymás mellé kerülhessenek, s egyre újabb felismerésekhez is vezessenek. A tudomány szemszögéből igen különbözőnek, valósnak és valótlannak bizonyuló ismeretek eredetüktől függetlenül egyaránt a hagyományozódás keretei között élnek, s öröklődnek generációkon át. Ez pedig még egyneműbbé teszi az ismeretanyagot. Kiragadva e formai és világnézeti egységből a természetismeret fogalma alá tartozó elemeket, csonka, halmazszerű képződmény áll előttünk, hiányzik az eredeti kötőanyag, s a tudományos gondolkodás logikája szerint sem állíthatók megszakítatlan oksági rendbe.
A nép természetismeretének realitását hazai néprajzkutatásunkban a természettudós és etnográfus Herman Ottó vetette fel elsőként, megkülönböztetve egymástól a tapasztalatot és a hiedelmet. Munkáiban kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy a természetben élő halász, pákász, pásztor, vadász, földműves pontos és reális megfigyelései teszik lehetővé a jó és ötletes szerszámkészítést (hálók, csapdák, hurkok, terelőeszközök), illetve a pásztorolt állatok, termesztett növények kiválogatását, nemesítését (Herman 1887: I. 225, 414; 1901: 13, 51–53, 231; 1914: 22, 338–357, 798). Ekkortájt a természettudományok {7-727.} részben még a nagy leíró és rendszerező munkák korát élik (gondoljunk csak éppen Herman Ottónak a pókfaunáról szóló nagy munkájára), s a pontos népi megfigyelések közelebb álltak a kor tudományosságához, mint ma.
A leírások ebben az időben szaporodnak. Jankó János, Gönczi Ferenc monográfiái és mások cikkei tovább gyarapítják az ismereteket (Jankó 1893, 1902; Gönczi 1914). Mégsem a néprajzkutatók, hanem a természettudomány felől közelítők azok, akik elsőként felvetik, hogy mi is állja meg helyét a népi tudásból. Dalmady Zoltán a valós és valótlan elképzeléseket igyekszik elkülöníteni egymástól a hiedelmek tömegében (Dalmady 1909). Elindított ezzel egy azóta is virágzó ismeretterjesztő irodalmat, amely a tudomány eszközeivel szeretné kiiktatni a balhiedelmeket (Tasnádi Kubacska 1939; Fehér J. 1943; Xantus 1981; Herczegh–Vojnits 1981; Kós 1985; Oláh 1986). Az ismeretterjesztő irodalom mellett kibontakozott egy olyan irány is, amely azért tanulmányozta a népi gyógyító eljárásokat, gyógynövényeket, festőnövényeket és ezek használatát, hogy ötleteket merítsen belőlük, a természetes hatóanyagokat elterjessze a gyógyászatban, táplálkozásban. E kiterjedt irodalomra csak röviden utalunk, de ezek a vizsgálatok a gyógyászaton túlmenő tanulságokkal is szolgálnak (Magyary-Kossa 1929–1940: I–III.; Berde 1940; Zelenyák 1908; Varró 1941).
E kétirányú – néprajzi és természettudományos – megközelítés a néprajzra sem volt hatástalan. A harmincas évek közepén Vajkai Aurél számos cikkben kezdte meg a népi tudás valóságtartalmának elemzését (Vajkai 1937a; 1938; 1941; 1942). Rajta kívül Gunda Béla – Borbás Vince és Györffy István etnobotanikai munkásságát folytatva – általában a gyűjtögető gazdálkodással, a népies vadfogás eszközeivel (kezdetleges eljárások: szigonyozás, mérgezés, bunkózás), a primitív sütő-főző-szárító eljárásokkal foglalkozott kisebb tanulmányokban, európai kitekintéssel (Gunda 1939; 1947a). Korompay Bertalan pedig a magyar és finnugor népek csapdáinak csoportosításával járult hozzá a primitív állatfogó technikák ismeretéhez (Korompay 1956a; 1984). Vajkai Aurél készíti el a Magyar Népkutatás Kézikönyve részére a Népünk természetismerete c. összefoglalást, amelynek rövid bevezetőjében alapvető megállapításokat tesz a népi tudás természetéről, és kialakítja az elkülöníthető tárgyköröket, összegyűjti a szétszórt, ugyanakkor nagyszámú irodalmat. A szerző természettudományos képzettsége (orvos), téma iránti érdeklődése egy nagy összefoglalás lehetőségét ígérte. Ez nem született meg, ám későbbi munkáiban, csakúgy mint Gunda Béláéban, állandóan jelen volt ez a szempont (Vajkai 1948a, 1959; Gunda 1966a, 1979).
Gazdag anyag található a Magyar Néprajzi Lexikon „természetismeret” s a témával összefüggő többi címszavában. Az „Országos Nyelvjárásgyűjtő és Néprajzi Pályázat” évenkénti felhívása nyomán számtalan etnobotanikai, gyógynövényekkel foglalkozó munka érkezett be az Ethnológiai Adattárba. Kívüle még az Orvostörténeti Múzeum s kiadványai, a Gyógyszerészet és a Botanikai Közlemények adtak közre hasznos anyagot (Grynaeus 1962, 1965; Grynaeus–Papp 1977; Kóczián–Pintér–Szabó L. Gy. 1975; Hoppál–Törő 1975; Oláh 1956b, 1986; Gémes 1975; Márkus M. 1979). Szabó T. E. Attila az erdélyi kutatásokat tekinti át, s ösztönöz a gyűjtésre (Szabó T. E. A. – Péntek 1976), Stephan Aumüller pedig a burgenlandi etnobotanika helyzetét méri fel (Aumüller 1979). Márkus Mihály az egész Kárpát-medencét figyelembe veszi, de kiegészíti ismereteinket a szlovákiai magyar adatokkal és kutatási eredményekkel is (Márkus M. 1979).
Tovább folyt mindezeken túl a néprajzi anyaggyűjtés, s főként helyi monográfiákban {7-728.} jelentek meg nagy számban ilyen természetű közlések. Úgy tűnik, ezek inkább az eddig ismert anyag területi elterjedésének felméréséhez adnak fogódzót, s ritkábban állnak elő korábban fel nem jegyzett, ismeretlen adatokkal.
| NÉPI TERMÉSZETISMERET | TARTALOM | AZ ÉLETTELEN TERMÉSZET |