LÉLEK

A paraszti lélek-fogalom részletes vizsgálata a paraszti vallásosság, illetve a hiedelemvilág vizsgálatakor kerül részletesebb kifejtésre. Itt csak a temetkezési szokások, illetve a halottkultusz vonatkozásában foglalkozunk e képzetkörrel.

Az ember dualisztikus felfogása a magyarság kereszténység előtti archaikus vélekedéseiben is megtalálható, s töredékeiben máig megőrződött. E szerint az ember egyrészt a látható, kézzel fogható, a napi életben tapasztalható anyagi minőségből és az azt mozgató, meghatározó, közvetve érzékelhető, az öt érzékszervvel csak rendkívüli körülmények között megfigyelhetőnek vélt szellemi minőségből áll. Az előbbit mulandónak, az utóbbit pedig maradandónak, halhatatlannak képzelték. A kereszténység előtti magyarság a léleknek legalább két minőségét, összetevőjét különböztette meg: a lélegzetlelket (pára, lehellet), amelyet lényegében az életfunkciókkal azonosított, s a képmáslelket (árnyéklélek), amely inkább a személyes adottságokat, mentalitást és karaktert határozta meg. Ez utóbbi időlegesen – súlyos betegség, önkívület, álom állapotában – hagyhatta el a testet, s oda visszatérhetett, míg ha az előző távozott a testből, az egyet jelentett a halállal. Ezt a képzetet őrizték meg a szólások: „kiadja a lelkét”, „kilehelli a lelkét”, „kiajánlja a lelkét”, „kirepült belőle a lélek”. A lélegzetlélek az utolsó sóhajjal távozik. Ilyenkor – a hagyományok szerint – látni is lehet: pára formájában, vagy galamb, lepke, méhecske alakjában.

A halál – a népi elképzelés szerint – az a pillanat, amikor a lélek végérvényesen elhagyja {7-98.} a testet. A temetkezési szokások során igen sok hagyományos cselekvés, eljárás kifejezetten – vagy közvetve – ennek a testből szabadult léleknek a biztonságát, gondviselését és útra bocsátását szolgálja, ugyanakkor azonban a továbbélők védelmét és nyugalmát is e lélekkel szemben.

Mivel a szokások ismertetésekor már szó esett azokról a cselekményekről, amelyek a lélekkel is kapcsolatosak, itt csak mintegy összegzésképpen állapítjuk meg, hogy a hiedelmek szerint a testet elhagyó lélek a temetésig a házban vagy a szobában marad. ahol a holttestet felravatalozták: a fej közelében, vagy a mestergerenda alatt, csángó hiedelmek szerint pedig az eresz alatt, onnan kell kiimádkozni. A koporsó lezárásakor, illetve az udvarra vitelkor a lélek a koporsófedélre ül, s ott marad a temetőbe vitel során is. A temetés végeztével, a frissen felállított sírjelre ül, ha nem maradt kint a temetőkapuban az előtte megholt lelkét őrségéből leváltani.

A frissen szabadult lélek estig marad csak a temetőben. Éjszaka hazalátogat, ahogy országszerte mondják: megköszöni a szállást. Ezért már a torban is több helyen felhagynak számára egy helyet, s terítenek is neki. A torban az első pohár borból egy csöppet – baranyai és csángó adatok szerint – a földre löttyintenek a halottért. Pányokon (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) üres tányérjára keresztbe teszik a kanalat és a villát, Szeged környékén félretesznek az ételből egy tálban számára, Baranyában pedig az ételt kiteszik az ablakba éjszakára. Ha nem ételt, akkor sót vagy lisztet tesznek elsimítva a tányérba, és bort vagy vizet öntenek színig a pohárba, hogy kitessék, fogyasztott-e az éjszakai látogató.

A különböző hiedelemmondák és hiedelemtörténetek szerint a halott lelke egy-hat hétig még a falu körül marad, s hol ennél, hol annál az ismerősénél, rokonánál, barátjánál vagy ellenségénél tűnik fel, ahogy mondják: rendezi adósságát. Baranyában a temetés utáni harmadik napon várják haza. A lélek este, éjfélkor jár, s általános hiedelem szerint első kakasszóig, pirkadatig maradhat – de a Nap sugara nem érheti.

A különböző hiedelmekben s a népi tudatban is összemosódik a lélek amúgy sem tiszta alakja a kísértettel, a lidérccel, sőt a kisasszony alakjával s további természetfeletti lényekkel is. Különösen a Dunántúl északnyugati részén a hiedelemszövegekben halottat mondanak ott, ahol másutt lélekről beszélnek. Ennek oka minden bizonnyal egy másik – német hátterű – hiedelemkör: az élő halotté, illetve élő holttesté.

A lélek – lílök, lélök – általában nem látható, csak következtetni lehet arra, hogy jelen van. Leginkább abból, hogy nagy zajt csap, leveri a cserépedényeket mind a földre, de azok nem törnek el, kopogtat a mestergerendán, a padláson, megreped a lámpaüveg, csörren a pohár, pattan az ajtó, a vizesedényekben felkavarodik a víz, s más váratlan, hirtelenében meg nem magyarázható események történnek az élők körül.

Van, amikor csak árnyékként tűnik fel a lélek, azonban alakot is ölthet. Általában magáét a halottét. Leggyakrabban csak térdig látható. Többnyire fehér lepelben – a szemfedőben. Olykor ugyanabban a ruhában mutatkozik, amelyben eltemették. Arca vagy árnyékban van, vagy feltűnően fehér, innen a szólás: „olyan sápadt, mint a hazajáró lélek”. Viselkedése, járása, szava – ha van, ki szóra tudja bírni – olyan mint az elhunyté. Ütés, golyó nem fogja, csak ima, vagy éppen káromkodás. A lélek – de még inkább a rossz lélek, a kísértet – felveheti minden háziállat alakját, kivéve a galambét, amely a szentlélek jelképe. Tárgyakká is változhat: kocsivá, tüzes kerékké, marhabendővé, hordóvá, létrává, lánggá, lámpává. Ha az ember nem is ismerné fel azonnal, a kutyák mindig észreveszik, s ugatják, vonítják, faldosva kísérik, de nem árthatnak neki.

{7-99.} A lélek lehet jó vagy rossz szándékkal az élők iránt. Alkalmas egyénnek megfelelő szavakkal szóra lehet bírnia, s el is lehet távoztatnia. A lélek legtöbbször valamilyen félbemaradt dolgot – rendszerint örökség méltányos elosztását, elrejtett s meg nem talált pénzt, adósságot – akar elintézni, vagy az élők segítségével rendezni. Ha kívánságát teljesítik, azután többet nem kóválog az élők között, megnyugszik, lenyugszik, elcsendesül. Van amikor imát, misét, gyertyát kér, mert valamilyen – rendszerint a családtagok által nem ismert – bűnért vezekel a túlvilágon, s a szent szó segít neki. Gyakran csak vigasztalni jön azt, aki nagyon sokat emlegeti, siratja, hogy megmondja neki, a sok könnytől átázik a ruhája, hagyjon fel a siratásával. A halott anya visszajár gondját viselni árváinak, vagy hajukat fésülgetni. Az élőkhöz rossz szándékkal van a kísértet, amely valamilyen nagy bűnös halott.

A halottak lelkét meg is lehet idézni, ha valamit meg akarnak tudni tőle, vagy nagyon bánják elvesztését hozzátartozói, s nagyon hiányzik nekik. Ez azonban kockázatos vállalkozás, mert a halottat nem jó zaklatni, hiszen ha sokat emlegetik, nevének említésekor is mindannyiszor fordul egyet a sírjában, de azért sem, mert alakjában rendszerint a gonosz jelenik meg, s elgyötri, beteggé teszi a halott után sóvárgót. Ilyen a lidérc, akinek alakja mindig arra hasonlít, akit felidéznek, de lólába, patája van. A halott férj, vőlegény, szerető képében visszatérő lidérc képzete hiedelemmondák önálló csoportját képezi, A halott vőlegényét.

A halott lelke a hatodik-hetedik héten, más hiedelmek szerint a harmincadik-negyvenedik nap után megindul a túlvilágra, s immár végképp eltávozik az élők közül.

Népünk körében ma már igen bizonytalan a halottak hazájáról megőrzött elképzelés. Pogány és keresztény elemek ötvöződéséből s egyéni fantáziából, valamint profán elképzelésekből tevődik össze a kép. Maga a túlvilág, másvilág elnevezés ősi elképzelésekhez kötődik, miszerint a holtak hazája az élőkétől különböző, más világ, amely az élők birodalmán túl van. Az út oda – baranyai hiedelmek szerint – tüskön-bokron, vizeken, hegyeken át vezet. A lélek aztán elér a Jordán vizéhez, itt tisztul meg először ebben megfürödve – hiszen a keresztényi tanításoknak megfelelően a lélek sorsát földi tettei határozzák meg, s bűneitől tisztulnia kell.

A léleknek tehát számot kell adnia, ítélet tartatik felette, mérlegelik tetteit. A döntésnek megfelelően kerül a mennybe, a tisztítótűzbe, a pokol tornácára – a limbusba – vagy a pokolba.

A tisztítótűzben olyképpen ég az ember lelke, mint az arany. Úgy emelkedik egyre feljebb, ahogyan ég ki belőle a bűn. A lángok tetejéről az angyalok viszik fel a mennybe. A kisgyermek csak éppen átrepül a tisztítótűz lángja felett, hogy az eredendő bűnt leégesse magáról (Bukovina).

A pokol mélységes mélyen van a föld alatt. Ott örökös-örökkétig ég a tűz. A szatmári magyarság képzetei szerint a pokol nagy tűz, de a gyehenna, az nagyobb tűz, kénköves tavon.

Aminthogy a pokolba széles, jó út vezet, a mennyországba éppenséggel keskeny, töviskes ösvény visz. A mennyország az égben van, a mennyben. A kapunál Szent Péter áll. Két kulcsa van, az egyik a mennyhez, a másik a pokolhoz. Kit-kit oda irányít, ahová érdemes.

A mennyben patakokban folyik az örök ifjúságot adó víz. Mindig szól a zene: Szent Cecil orgonál. A mennyei boldogságot a mindennapi paraszti beszédben ritkán használt {7-100.} jelzők halmozásával fejezik ki: van tej-méz, nem kell koplalni, jóság, édesség, öröm tölt el mindenkit, míg a bentlévőket a szépség, fényesség, tündöklés jellemzi.

Hogy mennyire más a másvilág, azt az idő másmilyenségével is kifejezik. A pokolban lassan múlik az idő. A mennyországban éppenséggel gyorsan múlik az idő: egyik történet szerint egy nap a földön ott egy évnek felel meg, más hiedelmek úgy tudják, hogy egy földi óra száz mennyei nappal egyenlő.

A túlvilág hiedelmeinek megléte mellett – amelyet elsősorban az asszonyok ápolnak s tartanak fenn – gyakran hallani férfiak szájából azt a felvilágosult vélekedést, hogy „a pokol itt a földön van, s a mennyország es itten van”.

A hiedelemmondák egy csoportja arról szól, hogyan vitatkoznak arról, hogy van-e túlvilág, s hogy hogyan van ott a lelkek sora. A korábban meghaló jelentést tesz az élőnek arról, hogy van, de másmilyen, mint gondolták.

Külön, kimunkált képzetköre van az élők túlvilágjárásának, látogatásának a halottak között. Ez az archetipikus elképzelés különböző hiedelemmesékben, hiedelemszövegekben maradt fenn. Szerepel népi álomtörténetekben, a leányát túlzottan sirató anya hiedelemtörténetében, a halott barátnál tett látogatás meséjében, de legfontosabb része bizonyos természetfeletti képességű személyek tudományszerzésének. Így a táltoséban, de még inkább a halottlátóéban, aki három, hét, kilenc napig tartó betegsége, eszméletvesztése, elragadtatása során a túlvilágon jár, s beavatást nyer az ottani törvényekbe. Ezután öntudatra ébredve – ha a saját akarata ellenére, tiltakozására is – éppen olyan természetes kapcsolatot tart fenn a halottakkal, mint az élőkkel.

A legrészletesebb ismereteink azokról a tudó, látó, mondó asszonyokról – ritkán férfiakról – vannak, akik paraszti foglalatosságuk mellett, a nekik tulajdonított különös képességük alapján közvetítenek élők és halottak között. Ezek a halottlátók tehát népi specialisták, akik a paraszti közösségben élve tágabb társadalmi környezetük különös, de hagyományos igényeit elégítik ki, s így szervesen kapcsolódnak a hagyományos paraszti halottkultuszhoz és gyászhoz. Tulajdonságukról, tevékenységükről a természetfeletti erejű személyekhez fűződő hiedelemmondák külön csoportja számol be, amelyeket azonban az adatközlők mindig élő, éppen működő halottlátók személyéhez kötnek, vagy saját tapasztalatukként mondanak el.

A halottlátóhoz elsősorban halott hozzátartozóikkal kapcsolatos kérdéseikkel fordultak az élők, azonban – amennyiben képesnek hitték arra – további különös helyzetekben is kérték segítségét.

A halottak felől érdeklődők közül elsősorban azok tekintették rendkívül fontosnak a halottlátó felkeresését, akiknek váratlanul halt meg hozzátartozójuk, s nem volt módja halála előtt rendelkezni, illetve kívánságait kifejezni, akiknek ismeretlen körülmények között hunyt el hozzátartozójuk, s tisztázni kívánták a haláleset körülményeit, akiknek eltűnt hozzátartozójáról feltették, hogy az halott, de a holttestet nem találták meg, akiknek eltűnt hozzátartozójáról tudniok kellett, hogy él-e még vagy már meghalt.

A látogatók többsége azok közül került ki, akik különösen szeretett hozzátartozójuk halála utáni nyugalmáról különös odaadással igyekeztek gondot viselni, vagy úgy ítélték, hogy a gyász méltó feladatai közé feltétlenül odatartozik az elhunyt felől a halottlátó közvetítésével való érdeklődés.

A halottlátó a hozzá forduló látogatót általában azzal fogadta, hogy már várta, s tudta érkezését, hiszen halottai is megérkeztek. Ezután vagy kérdezés nélkül, vagy rövid kérdéseket feltéve beszél. A kérdések általában arra vonatkoznak, a látogató milyen {7-101.} rokonsági fokú rokonával, vagy elhunyt hozzátartozójáról akar tudakolózni. Ezután elmondja a – választott – halott helyzetét (amint maga előtt látja), nemét, korát, öltözetét, a halott életének fő fordulatait, s beszámol halála körülményeiről. A hiedelemszövegek szerint e bevezetőben az általánosságok és meghökkentően egyéni, sajátos jellegzetességek megnevezése keveredik. E bevezető alatt dől el tulajdonképpen az, hogy bíznak-e a halottlátóban, tudósnak ítélik-e vagy csalónak.

A bevezető rész után következik a halott üzenetének tolmácsolása, melyek a következő fő tartalmi csoportokba rendezhetők:

– az elhunyt kéri/köszöni, hogy nem feledkeznek meg róla, emlékét tiszteletben tartják, ápolják, s továbbra is ezt kéri (pl. misemondatást, gyertyagyújtást, virágot a sírjára);

– az elhunyt megnyugtatja az őt gyászolókat, hogy ő jó helyen van, törődjenek bele elvesztésébe, ne sirassák, csak emlékét őrizzék;

– az elhunyt kifejezi különös kívánságát egy-egy tárgy iránt (amelyet a következő halottal kell utánaküldeni), vagy megerősíti végrendeletét, utolsó kívánságát, alkalmasint felelősségre von, amiért azt még nem hajtották végre;

– az elhunyt halála révén, illetve utána támadt családi ügyben állást foglal, tanácsot ad, rendelkezik;

– az elhunyt felvilágosítással szolgál általa elrejtett, örökösödés tárgyát képező értékek holléte felől;

– az elhunyt megnevezi gyilkosait (ezzel rendszerint felmenti a hamisan vádoltakat), felvilágosítást nyújt halála körülményei felől (ezzel gyakran hozzásegíti a hozátartozóit holttestének megtalálásához).

A hiedelemszövegek tanúsága szerint a halottlátó ezeket a közleményeket vagy a saját természetes hangján mondja el, vagy pedig – amint ez általánosabb vélekedés – a halott hangján, annak jellegzetes szófűzésével, fordulataival, sőt – ha más nemzetiségű volt – annak anyanyelvén mondja el, illetve adja vissza.

A látogató a halottlátó közvetítésével igen rövid kérdéseket tehet fel, ezt a lehetőséget azonban meglehetősen ritkán szokták igénybe venni.

Végezetül a halottlátó rendszerint újra megerősíti a halott kívánságait, s annak megtartására figyelmeztetve bocsátja el látogatóját.

A halottlátók szolgáltatásaikért nem kértek semmilyen fizetséget. Felfogásuk szerint nekik kötelességük, hogy adottságukat a hozzájuk fordulók hasznára, segítésére, rendelkezésére bocsássák, s nem is tehetnek mást, mert „akiben benne van a tudás”, annak szolgálnia kell vele a tudatlanokat. Mindazonáltal látogatóik pénzben, terményben kifizették őket a belátásuk, a szolgáltatás feletti megelégedettségük és a közszájon forgó árak függvényében. A hiedelmek szerint igen fontos volt, hogy a segítséget kérő ne maradjon adósa a halottlátónak. Ezért szükségesnek tartották a mondás után azonnal a fizetést. Még az azonos falubeliek sem tettek másként, s a halottlátásért a legritkább esetben fizettek ledolgozással.

A halottlátó felkeresése, az ott kapott utasítások elvégzése a gyászolók számára az utolsó lehetséges tiszteleti, gondoskodási forma, amellyel a halottjukról megemlékezhetnek. Az általános megítélés szerint ezzel megtették mindazt, ami a halottért megtehető. A gyásznak ezután nyugodtabb, oldottabb szakasza következik, s az élők figyelme maradéktalanul az élet felé fordul.