AZ IDŐ SZAKRALITÁSA; VASÁRNAP, ÜNNEP, BÖJT,
A KEZDET ÉS A LEZÁRÁS SZAKRALIZÁLÁSA

Nem beszélhetünk e témáról a szent, a szakrális fogalmának és parasztságunk vallásos gyakorlatában való jelenlétének tisztázása nélkül. Arról, hogyan rendezi a szakralitás az időt és a teret.

A nap szakralitását az imán kívül a mise, illetve az istentisztelet biztosította. Mivel ezt a cselekményt századunk második felétől hétköznap már csak szűk közönség látogatta, szerepe a hét szakrális tagolására szorult vissza. A vasárnapi mise jelentősége ugyanis még napjainkban sem elhanyagolható. Egészen 1945-ig római és görög katolikus népességünknél a vasár- és ünnepnap jelentőségét a napi háromszori templombamenetel határozta meg. „A reggeli istentisztelettől a nagymiséig a falu közösségi életet élt” (Bartha E. 1980: 45). A reggeli misén, illetve „utrenyén” kívül a görög katolikus népesség délután vecsernyén, a római katolikusok pedig litánián vettek részt. Bár ez utóbbit inkább csak a lányok és asszonyok látogatták, a nap szakrális része mindenki számára ezzel zárult le, s csak ezután kezdődhetett a zene és a tánc. Református vidékeken a korábbi népi megállapítás szerint „vasárnap kétszer az Isten házában” kellett lenni (Kiss L. 1944: 70). Itt a délutáni templomi könyörgés nagyjából az első világháború után szűnt meg, a reggeli könyörgések pedig a második világháború után néptelenedtek el.

A vallásgyakorlással, így a miselátogatással kapcsolatos elvárások nem vonatkoztak egyformán a közösség különböző csoportjaira. A gyerekektől kívánták meg legszigorúbban a misén való részvételt, legkevésbé pedig a munkaképes fiatal férfiaktól. A legények, közbülső megoldásként, a templomba járásnak a „templom mögé járással” tettek eleget (Bartha E. 1980: 41).

Az egyházi ünnepek az esztendőt kisebb egységekre tagolták, és speciális, csak annak az időszaknak megfelelő tartalommal ruházták fel: „valami külön hangulata, íze-zamata mindegyiknek volt” (Pető M. 1984: 28). Különösen érvényes ez a katolikus népesség ünnepeire. Míg az ünnepek száma protestáns felekezeteinknél „az úrvacsoraosztási alkalmakkal együtt alig éri el a tizet, a katolikusoknál ezt valamivel meghaladja” (Bartha E. 1989: 263). Nemcsak számuk kevesebb, de színtelenebbek, és ezáltal a kultusz „közösségalkotó ereje tekintetében” kisebb jelentőségűek a protestáns, mint akár a görög, akár a római katolikus ünnepek (Nagy O. 1986: 498). A görög katolikus ünnepek gazdagságban a római katolikus hagyományokon is túltesznek. Éppen az ünnepek terén tudták magukat sok tekintetben függetleníteni a római egyháztól. A nagy ünnepek második és harmadik napját például csak a keleti egyház tartja meg (Cserbák A. 1986: 305).

{8-804.} Korábban a böjt az ünnep ellentétpárjaként mintegy rásegített az ünnepre, épp megvonásaival emelte ki a rákövetkező ünnepi gazdagságot. „Mindennek megvolt a maga öröme és lemondása” (Vankóné Dudás J. 1976: 307). Nemcsak az ünnep, de a hét szakralizálásában is szerepe volt a böjtnek. Idősebb asszonyok között még ma sem ritka, aki a pénteki általános böjtön kívül szerdán is tartózkodik a húsevéstől, és csak kétszer étkezik naponta.

36. ábra. A húsvéti kalács díszítményei. Bodrogköz (Zemplén vm.)

{8-805.} Az individualizáció előrehaladása, amely korunk szekularizációjának egyik fontos kísérőjelensége, megbontja az ünnep–szakrális korábbi szoros kapcsolatát. Egyre hangsúlyosabbá válnak az olyan ünnepek (ballagás, névnap), ahol az ünnepnek éppen ez a „szakrális megalapozottsága” hiányzik (Detrichné 1990: 234).

A szakralitás erősebb jelenléte volt érezhető az ünnepeken kívül a kezdetek és lezárások ritualizáltságában is.

A gyermekágyas asszony első útja a templomba kellett hogy vezessen, ezt egyházi előírások is szabályozták: „A szülőasszonyokat a bábák a Templomba kísérjék el.” (Igal, Historia Domus 1866: 117.) Katolikus vidéken ezt a szokást avatásnak nevezték, a görög katolikus és református gyakorlatban pedig egyházkelő volt a neve. A háború előtt még megszólták az olyan asszonyt, aki ezt elmulasztotta (Knézy J. 1961: 16).

Szokás volt az is, hogy az ifjú pár első közös útja a házasságkötés utáni első vasárnap a templomba vezetett, addig sehová sem mentek (Illyés E. 1931: 45). Ugyancsak református vidéken ismert szokás, hogy az esküvőt követő első vasárnap a rokonság az új asszonyt ünnepélyesen vezette fel templombeli új helyére. Ezt az eseményt az ún. nászebéd tetőzte be, amelyre a fiatalasszony külön ruhát kapott (Lackovits E.–Lukács L.–Varró Á. 1995: 25–26).

A keresztelés, az első áldozás, a bérmálás, illetve konfirmálás, a gyermekkor kezdetét, illetve végét jelentő rítusokként is fontosak voltak. Protestáns vidéken különösen jelentős, a gyermekkort lezáró s egyben az önálló egyháztagságot megkezdő cezúra volt a konfirmálás. A görög katolikusoknál a bérmálásnak ez a társadalmi jelentése hiányzik, mivel ezt a szentséget a keresztséggel együtt veszik fel (Bartha E. 1980: 65).

Minden új, első, illetve bevégzett dolgot képletesen vagy ténylegesen is megszentelni igyekeztek. Katolikus vidéken az idősebbek gyakran még ma is a kés hegyével keresztet húznak a fölvágandó kenyér aljára. Az új ruhát a lányok legelőször a templomba vették fel. Igaz, hogy már eleve a nagyobb egyházi ünnepekre kapták az új ruhát.

Sok vidéken szokás volt, hogy az új búzából az első kenyeret a szegények számára sütötték. A protestáns Ormánságban pedig az úrvacsora kenyerét sütötték az aratás első napján az első kéve kézzel kidörzsölt búzából, amit egyes vidékeken gyónó búzának neveztek (Kiss G. 1937: 51).

„Prózaibb” dolgokat is megszentelésre méltónak tartottak. Tápén szokásban volt, hogy mindenki megszenteltette az első elkészült gyékénymunkáját. A gyékényszövés bevégzésekor az elkészült termékeket „az udvarokba behordták, elhíjták a papot mögszentelni. Megszentöltették a szatyrot, s a gyékényt valamikor.” Ugyanitt emlékeznek egy parasztemberre, aki az új traktorját megszenteltette (Lele J. 1970: 56).

Katolikus vidékeken szokás volt az új ház egyházi felszenteltetése. „Aki új házat csináltatott, bejelentette a papnak, az eljött és felszentelte. Csak utána költöztek be.” Ha ez nem sikerült, legkésőbb az építést követő egy éven belül sort kerítettek rá (Bartha E. 1989: 129). Misét is mondattak az „új ház szerencséjéért”, a „jól befejezett munkáért” (Székely L. 1943: 5). A görög katolikus Komlóskán a tanév kezdetén a pap külön megáldja az iskolás gyermekeket.

AZ IDŐ SZAKRALITÁSA; VASÁRNAP, ÜNNEP, BÖJT, A KEZDET ÉS A LEZÁRÁS SZAKRALIZÁLÁSA

AZ IDŐ SZAKRALITÁSA; VASÁRNAP, ÜNNEP, BÖJT,
A KEZDET ÉS A LEZÁRÁS SZAKRALIZÁLÁSA