{8-921.} TOKAJ

„Privilegizált Camaralis mezőváros” vagy még a 19. század végén is előforduló „kiváltságolt Tisza-Tokaj” megkülönböztető meghatározások jelezték, hogy Tokaj nem lehet azonos más mezővárosokkal. A hegyaljai települések közül is kiemelkedik éppen privilégiumai révén. Mezővárosi (oppidum) státusát a 16. század elejéig visszavezethetjük. Ennek jogi alapját sajátos, egyedülálló és fokozatosan bővülő szőlő- és bortermelése teremtette meg. Nemcsak saját területén, hanem a Tokaj-Hegyalján termett minőségi bor révén világhírre tett szert. Majdnem természetes, hogy a városlakók többségében kialakult ennek hatására a különösség-, a kiválóságtudat, s az ehhez kapcsolódó mentalitás. Amikor a 18. század végére a tokaji bor piaca szűkült, a város vezetői tele voltak panasszal. Már 1759-ben panaszkodtak: „Mer oh boldogtalan sorsunk siralomra változott […] Mint az festett koporsónk, kívül tetczik nyomorúságunkat terhelő hírünk, de belső mivoltunk tsak nem Porrá és hamvá változását” tapasztaljuk (Bencsik J. 1993: 207).

1872 után, az átalakított közigazgatási rendszerben Tokaj járási székhely lett, de nem őrizhette meg városi státusát, noha székhellyé minősítésével intézményi fejlesztés (járásbíróság, szolgabírói hivatal, adóhivatal) előtt állott (Szálipszki P. 1991: 8491). Nem volt egy pillanatig sem kétséges, még tágabb környezetében sem, hogy Tokaj rangjához méltó szerephez jutott az új közigazgatási rend bevezetése révén, noha a Tokaji járás területét 1917-ben csaknem felével csökkentették. Ezt a tudatot megőrizte az a falusi lakosság is, amely a környező településekről (Taktaköz, Tiszántúl, Bodrogköz falvai) munkát vállalni özönlött Tokaj-Hegyaljára; de ezt tapasztalhatta a piacozásból élő, vásározás révén jövedelmét biztosító népesség is. Vagyis az átminősített közigazgatási szerepkörrel rendelkező Tokaj semmit sem veszített vonzásából. Bár Tokaj nagyközség nem hivatalosan, de „város” titulusát továbbra is őrizgette. Jeles polgára megfestette a városháza (!) számára Tokaj látképét, illetve 1707-ből eredeztetett címerképét, ezek feliratozásakor a „Privilegizált Tisza-Tokaj város” elnevezést alkalmazta (közli: Zelenák I. 1988).

A város társadalmának tagolódását meghatározta és folyamatosan szabályozta a mindegyre teret nyerő, végül is monokultúrában termelt szőlő, s az erre alapozott bortermelés (vö. Bencsik J. 1994a: 553–566). Emellett a városi státusból eredő, a piacközponti szerepkörrel együtt járó kereskedelmi és kéziipari jelleg megőrzése, a {8-922.} 18. század közepétől egyre erőteljesebb fejlődése két, olykor egymással konkuráló, olykor egymást kiegészítő, támogató társadalmi réteg – az iparosok és a kereskedők, pontosabban a céhesipar és a városi kereskedelem – tagolta a város társadalmát. Azonban sem az iparban, sem a kereskedelemben részt vevőkről nem mondhatjuk el, hogy akár az egyik, akár a másik vonatkozásában egyetlen etnikum, egyetlen felekezet vett volna részt az árutermelésben, az áruforgalmazásban. Az iparosok többsége egyébként maga vitte áruját a piacra, az országos vásárokra.

A város céhes iparát tanulmányozva legalább három etnikummal: a magyarral, a némettel és a szlovákkal, s olykor a cseh kézművesekkel kell számolnunk. A céhek, illetve céhbeli mesterek büszkék voltak arra, hogy ők a város legtöbb adót fizető polgárai, akik nemcsak munkájuk révén tartják el a várost (értsd ezen a városfejlesztést, a városi státussal együtt járó költségeket, feladatokat!), hanem tudásukkal, keresztényi jellemükkel, mentalitásukkal a városi társadalom élén, vezető rétegként jelennek meg. Ide értendő a magisztrátus működése is, hiszen e vezető testületben a rangos mesterek voltak többségben, sőt Tokaj főbírái is közülük kerültek ki (Bencsik J. 1993: 290). Érthető tehát, ha a 19. század elején szembekerültek a városban élő kisnemességgel. Az etnikai szempontokra figyelve különös hangsúllyal kell említenünk a tokaji görög kereskedő kompánia működését (Hőgye I. 1987: 55–59), továbbá az orosz borvásárló bizottság tokaji szerepét is (Tardy L. 1963).

Itt kell szólnunk a nemesi jogokkal nem rendelkezők osztályáról, noha a jobbágyság Tokajban rendkívül tagolt volt s alapvetően különbözött a hűbéres falvak parasztságától (Bencsik J. 1993: 248–285). A város társadalmának ezt az osztályát súlyosan érintette a Mária Terézia-féle úrbérrendezés nyomán szerkesztett urbárium (1774). Hiszen a város lakosságának jelentős része jogi státusát tekintve úrbéres volt, pontosabban, miután ekkor már a jobbágytelek alapját képező szántófölddel a tokajiak nem rendelkeztek, zsellér (alias gazda), aki lakóházzal rendelkezett; aki ennek sem volt birtokában, az alzsellér (alias lakó) volt. Az úrbéres előírásoknak megfelelő robotkötelezettség igen nagy mértékű (az 1753-ban rögzítettekhez viszonyítva 863%-os) növekedése, mely együtt járt az egy összegben fizetendő háztaxával, kétségbeejtő helyzetbe sodorta magát a várost is. Miután az érintettek egy része a város vezetésében is érdekelt volt, szinte az urbárium 1774-es érvényesítését követően küzdelmet indított e súlyos sérelme orvoslására. Éveknek kellett eltelnie, míg végül 1778-ban a különböző szintű főhatóságok belátták a tokajiak panaszának jogosságát, és visszaállították az 1774 előtti gyakorlatot.

Azok, akik az elmúlt harmadfél évszázadban kortársként jellemezték Tokaj társadalmát, egyetértettek abban, hogy rendkívül vegyes, folyamatosan mozgásban lévő lakossága volt a városnak. „Ennek a’ Lakosa áll gyülevész népből, …” – fogalmaz a krónikás 1750 táján (vö. János I. [szerk.] 1993). Nincs ez másként a jelenben sem, mindössze nyersebben fogalmaz a helyi szóbeszéd: „Tokaj [ti. lakossága] olyan vegyes, mint a koldus szara, vagyis nagyon vegyes.”

A városi közösségben a nemesség alkotta a társadalom elitjét, ha úgy tetszik, vezető rétegét. Az eddigiekből azonban kitetszik, hogy Tokajra nem illett maradéktalanul e meghatározás (vö. Bencsik J. 1993: 270–283). Ekkor a nemességen belül legalább két csoportot különböztetünk meg. Egyrészt a Tokaj-Hegyaljára jellemző református vallású kisnemességet, amely – ahogy másutt – Tokajban sem vállalhatott közhivatalt: {8-923.} jobbára vállalkozásból élt, dézsmás szőlőjét művelte, nemritkán kézművesnek adta gyermekét. E réteg szerepe érdekes módon a 19. század elejétől erősödött fel, ekkor kerültek szembe a város paraszt tanácsával is. Az egyre nehezedő közterhek hatására felismerték a státusukban rejlő előnyöket, s több család férfi tagjai is keresni kezdték nemességüket a különböző archívumokban. Másrészt e réteget erősítették a honoráciorok is. Bár azonos jogi alapról indultak a római katolikus kisnemesség tagjai, mégis őket találhatjuk a jövedelmező állami hivatalokban (sóhivatal, hídvámhivatal stb.). Voltak nemes emberek az iparűzők, a céhmesterek között is, s olykor a kereskedelemre is vállalkoztak. Sajátos csoportját alkották a városban a nemességnek a magyar nemességet szerzett görög kereskedők (Karácsony, Keffala, Bimbó-Lázár).

A jobbágycsaládok között többségben voltak a házas ingatlannal rendelkező, dézsmás szőlőt birtokló zsellérek. Helyzetük az 1848-as törvényekkel nem rendeződött, már ami a szőlőt, birtokaikat illette. Ezek felszabadítására csak 1858-ban került sor. Tekintélyes volt az alzsellérek, a lakók száma is, sőt mivel mozgékony réteget jelentettek, számuk fokozatosan gyarapodott. Viszont alig szerepeltették őket az 1774-es urbáriumban. A zsellérek a jobbágyfelszabadítást követően – az úrbéri perek, majd a Tisza szabályozása, az árvízmentesítés eredményeként – polgári jogállású szántófölddel, legelővel (stb.) rendelkező parasztokká minősültek át. E családok zöme a kollektivizálásig (1960) megőrizte kisebb-nagyobb szántóterületét, legelőrészét, s ezen a paraszti életmódot feltételező szántást-vetést, illetve ehhez csatlakozóan nagyállattartást folytattak. Ide kívánkozik az a településtörténeti adalék, hogy a 18. század közepére túlnépesedett városhoz 1775-ben délről új külváros, Kistokaj csatlakozott (Bencsik J. 1993: 223–225). Lassan e hostát jellegű negyedbe települtek ki a belvárosból az elsősorban paraszti életmódot folytató családok: a tűzveszély, köztisztaság, belső telekaprózódás kényszerítő hatása okozta e térbeli átrétegződést.

Más helyzetbe kerültek az alzsellérek, a lakók, akik nem kizárólag paraszti munkából éltek. Kétkezi munkások lévén a mezőgazdasági termelésben, elsősorban a szőlőművelésben kaptak szerepet. A kapások nagy tömege azonban csak akkor bomlott különböző csoportokra, ha egyes képviselőik nem azonos minőségű munkát végeztek. A szőlőművelésben a minőségi munkát a szakmánymunka sem garantálta, még kevésbé a napszámosok „szorgalma”, ezért a vincellérek által toborzott munkástömegekből nemegyszer az idegen munkaerő részesült előnyben (Tímár, Szabolcs, Nagyfalu, Tiszaladány). Az utóbbi település esetében tudunk olyan alkuról, amely a földesúr, Szirmay, és az e célból társult parasztok újszerű személyi kapcsolatára épült (Bencsik J. 1987: 39). A 19. század második felének nagy építkezései, a Tisza szabályozása, a vasútépítés, a közutak korszerűsítése helyben is fellendítette a kőbányászatot, mely vékony tisztviselői és széles bányaművelő réteget feltételezett. Az e munkálatokban közreműködő szegény családok ténylegesen a város peremének számító utcákban tömörültek, többször pinceházakban éltek (Bencsik J. 1990: 191198).

Az is természetes, hogy az 1848-as jobbágyfelszabadításig az iparosok és a kereskedők között számos jobbágy szerepelt, akik ezzel eljuthattak a városi vezetésbe, nemegyszer annak csúcsaira: Tokaj főbírói posztjára gyakran választottak jobbágy egyént. Nos, ezzel a paraszttanáccsal szemben léptek fel a tokaji nemesek, egyfajta {8-924.} közösséget alkotva, élükön a város hadnagyával (Bencsik J. 1989a). Hosszas pereskedés után annyit elértek, hogy a magisztrátus tagjai közé kötelesek voltak nemes embert választani; így érvényesítették a hatalomból való részesedés elvét. A nemesek és a parasztok ellentéte folyamatosan jelen volt a városban. A parasztok nemegyszer kifejezésre juttatták ellenérzésüket, különösen a nyelves, vitázó asszonyok jeleskedtek ebben (Bencsik J. 1994b: 125–140).

Miután Tokaj nem volt szabad királyi város, lakóinak számottevő része a 18. század második felében és az azt követő évtizedekben települt a városba, így polgárjogot nem kaphattak. Ennek ellenére jellemző, hogy a tokajiak között többen magukat polgárként határozták meg. Az evangélikus felekezet anyakönyveiben találhatunk például cívisként bejegyzett családfőket. Különösen erős polgártudat élt a kézművesekben. Úgy tűnik, Tokaj iparossága a rendi társadalom felszámolását követően, a polgárosodás folyamán is megőrizte öntudatos városvezető tartását. Kétségtelen, hogy Tokaj (de talán a hegyaljai volt mezővárosok többségének, így Tállyának, Mádnak, Erdőbényének) iparossága erős polgárönérzettel, polgártudattal rendelkezett: magát tartotta a város vezető erejének. Kellő vagyonnal, megfelelő szakismerettel, szükséges tőkével rendelkezvén meg tudta újítani termelését, korszerűsíteni tudta műhelyét. A 20. század elején megjelentek a géppel felszerelt műhelyek is (pl. Sztoján József pékmester, lásd Csikvári A. 1940: 198, 213), s jelen voltak a bedolgozók, a részmunkát vállaló kisüzemek (pl. Szabados Lajos cipőfelsőrész-készítő).

Az iparosság nemcsak átörökítette a polgártudatot, hanem, ha lehetséges volt, tovább erősítette és differenciáltan érvényre is juttatta újszerű városszervező és városirányító szerepét. Az iparosság termelése tekintélyt kölcsönzött minden mesternek, aki képes volt megőrizni a mestere által rá is hatással lévő megbecsülést. Az egyes szakmák kimondva-kimondatlanul is rangsort alkottak. Túl az egyéni ambíción, a lelkiismeretes munkán, maga a szakma is visszahatott annak művelőjére. Másként ítélték meg a borbélyt, az úri szabót, s ismét másként a foltozó vargát, a bedolgozó susztert. Az iparos szakmák társadalmi hasznossága és presztízse egyet jelentett. Vegyünk egy egyszerű példát, így fogalmazott egy mondóka az 1920-as években:

„Bassza meg az Ánti,

Én vagyok Belánszki,

Hazamegyek babot eszek

Mégis Belánszki leszek” (kőművesmester)

Annak a mesternek volt igazán tekintélye, aki, túl emberi erényein, több inassal és több segéddel dolgoztatott. Maga jobbára a műhelyét irányította, s munkája nem akadályozta abban, hogy zavartalanul részt vehessen a társadalmi életben. Rendszeresen eljárt mind ő, mind családja az egyházi szertartásokra, sőt ott elöljárói szerepkört látott el (presbitériumi tagság, gondnokság). Megítéltetésekor sokat jelentett, hogy valamely egyletnek, társulatnak tisztségviselője volt. Az ilyen személyek az egyes testületi rendezvények előkészítői között szerepeltek. A tekintélyes mester megválogatta, hogy mely család gyermekét, milyen jellemű tanulót vesz fel inasnak. Az ambiciózusabb paraszt- vagy iparoscsalád is szívesen adta gyermekét az így jellemezhető mester műhelyébe inasnak. Az iparosság társadalmi megítélésére jellemző, {8-925.} hogy Tokaj-Hegyalján ma is inasnak nevezik a fiúgyermekeket: „Elküldtem az inast a boltba, hozzon egy kenyeret!” Az Általános Ipartestület egyike volt a legerősebb társadalmi szervezeteknek Tokajban. Annyira tekintélyes egyesület volt, hogy az általuk szervezett iparos bálok eseményszámba mentek. Megbecsülendő kegynek vehette a főszolgabíró is, aki mellesleg Tokajban székelt, ha meghívást kapott ezekre az iparos bálokra, illett tehát valamilyen jótékonysági célra túlfizetnie a belépőjegy taksáját. A járás székhelyén 1907-ben szervezték meg a Tokaji Járási Ipartestületet (Csíkvári A. 1940: 222). Elnöke az alakuláskor Frits Gyula mézeskalácsos mester, majd Pfiszter Kálmán kéményseprő volt. 1930-ban székházat építettek.

A társadalmi megbecsülést, a rangot az iparos asszonyok tovább fokozhatták. Csak azokkal tartottak kapcsolatot, akik hozzájuk illettek. Ipartestületi összejövetelen ők is szerepelhettek, de rendszerint csak hasonló helyzetű személyekkel beszélgettek, ültek le egy asztalhoz.

Öltözködésük is rangjuknak megfelelően alakult. Az iparoslegények fekete kabátot, sötétkék pantallót, sárga félcipőt és kemény pincskalapot viseltek. Az efféle öltözéket csak rangos mesternél rendelték; ezek egyike volt Zombori Mózes szabómester. A segédeknek volt pénzük, adták az urat! – fogalmazták meg ítéletüket a helyiek.

Noha az iparostársadalmat mutattuk be elsőként, mégis azt kell megállapítanunk, hogy a városvezető „elit” alkotta az ún. felső ringet. A ringek társadalmi tekintély, hivatal, vagyon alapján szerveződtek, ezen jellemzők alapján egymástól elkülönült csoportosulásokként értelmezhetők. Szokásos volt a ring tagjai körében a rendszeres találkozás: ha máskor és másutt nem, a vasárnapi szagos mise után, a város főterén, a római katolikus templom és az Arany Sas vendégfogadó közötti térségen álldogálva. Itt voltak egyébként a hivatalok: a főszolgabíróság, a csendőrlaktanya is. A felső ringhez sorolták Nemes Andor járásbírót, továbbá a patikus zsidót, Zajler Manó vaskereskedőt, Engel Sándor bornagykereskedőt, Zimmermann bankost, Kreplin Árpád árvaház-igazgató főorvost, az egyházak papjait, még a zsidó rabbit is. A tanítók közül csak az állami iskola igazgatója, vitéz Hallay tartozott közéjük. Míg elindultak ebédelni, bementek a serházba (Klein Lipót kocsmája), ahol kaszinó is működött. Hétköznap, a hivatal után itt adtak egymásnak találkát, s kártyáztak, adomáztak egy-egy pohár ital mellett. A felső ringhez tartozók lányainak szinte kötelező volt a polgári iskola elvégzése, majd a putnoki gazdaasszonyképző következett.

A felső ringhez tehát a magasabb rétegek tagjait (rangos hivatalnokokat, nagy tőkével rendelkező kereskedőket, egy-egy iparost vagy inkább vállalkozót, mint Lazarovics fakereskedőt) sorolták a tokajiak. Hangadók voltak, és számos kezdeményezést fel kellett karolniuk még akkor is, ha nem az ő ötletük volt, például az Önkéntes Tűzoltó Egylet (vö. Pap M. 1992).

A legrangosabb egyesületek közül is kiemelkedett az „úri kaszinó”. A felső ringből verbuválódott tagjai közé külön kérvény benyújtása, majd annak kedvező elbírálása révén iratkozhattak fel azok, akik ezt óhajtották. Itt adtak találkát egymásnak a városi elit, vagyis a felső ring tagjai. Kártyázás, társalgás, némi borozgatás közben dőltek el fontos és kevésbé fontos kérdések. A zsidóság is betagolódott a város társadalmába: a vagyonos, tekintélyes zsidók az „úri kaszinó” tagjai között találhatók. Sörözés és játék közben maguk is részt vettek a kérdések előkészítésében, illetve {8-926.} azok eldöntésében. Olykor egy-egy vállalkozás jelezte, hogy a tokaji zsidóság egyes tagjai vagyonosak és vállalkozó kedvűek. Így szerveződött az első tokaji konyakgyár, a gyufagyár s bizonyosan az ecetgyár is. A Tokajvidéki Hitelbank Rt. irányításánál is ott találhatjuk a zsidó pénzembereket (1899-ben Fuchs Mór az elnök).

Tokaj felekezeti tagolódása is színes képet mutat: Fényes Elek (1851) fontosnak tartotta, hogy megemlítse Tokaj 6 működő templomát. A reformációnak igen korán, a 16. század közepén otthont adó Tokaj lakossága a 18. század elejéig többségében református hiten élt. Lelkésze ekkor II. Rákóczi Ferenc jeles prédikátora, Thury Sámuel volt (Mosolygó J. 1930: 60). A református közösség azonban fokozatosan veszített jelentőségéből, ami bizonyára összefüggésben volt azzal, hogy a római katolikus egyház visszakapta a református hívek által használt régi templomot. Egyre gyarapodott a római katolikus hívek száma, s a 18. század közepén már két templomot tartottak. Jellemző módon az egyikben (kapucinus rendház) német nyelven folyt a szentmise, a prédikáció. Ide jártak a városban lévő hivatalok alkalmazottai. A kapucinus rend feloszlatásával ettől a lehetőségtől elestek, ennek ellenére tovább gyarapodott az egyház lélekszáma. A reformátusok az elveszített templomukat sokáig nem tudták illő épülettel pótolni, mígnem templomépítésbe kezdtek, s azt 1822-ben szentelték fel. Eközben szaporodott a főleg az északi megyékből betelepülő evangélikusok száma is. Az 1780-as években megvásárolták az ún. Generális házat, s annak bal épületszárnyát templommá alakították át. A tokaji evangélikus egyház összefogta az Erdőbényétől délnyugatra, továbbá Tállyától délre lévő, szórványban élő hittestvéreket. E három templom, bár különböző időben, de egymáshoz közel épült. Úgy tűnik, a felekezetek ragaszkodtak a város reprezentatív részéhez, a főtérhez. Nem lehet ugyanezt elmondani a görög katolikusokról. A környék egyik működő egyháza éppen a tokaji volt, mely vonzotta a környéken szórványban lévő görög katolikusokat. Ezen egyház zömében ruszin (orosz) hívei valószínűleg a felső-zempléni tájról települtek ide, származásukra, a migráció jellegére az „orosz” megjelölés (orosz templom, Orosz utca) egyértelműen utal (Bencsik J. 1986: 86–88). Voltak és ma is vannak a görög katolikusok között tősgyökeres tokaji és magyar családok is (Almási, Ujfalusi). Templomuk az építés idején a város keleti peremén, a Bodrog melletti szélső utcában állott. A felekezeti megosztottságot jól szemlélteti, hogy a többi egyház templomával egyenrangú, az 1780-as években emelt épülettel rendelkeztek a tokaji ortodox egyház hívei is. Ennek előtte ideiglenes avagy alkalmi épületekben folyt az ide rendelt parochusok által celebrált szertartás. Nem tudjuk, hogy kinek a pénzéből emelték e rangos épületet, de gazdag hittestvéreiknek, a görög kereskedő kompánia tagjainak adományait bizonyosan nem nélkülözhették. E felekezet hívei is ragaszkodtak ahhoz, hogy egyházuk a városbelsőben kapjon helyet. A kereskedőnegyed szomszédságában kezdtek az építkezésbe, s az 1779-es tűzvészben erősen megrongálódott városházát is egyházi telkükhöz vásárolták. Így alakult ki az ortodox centrum: iskolával, parókiával és a már említett templommal. A görögök mellett jelentős volt a pravoszláv vallást valló orosz borvásárló bizottság tagjainak száma. A 18. század végéig ők is e templomot használták, amíg meg nem szűnt a bizottság működése, s az orosz cár haza nem rendelte a bizottság akkor itt tartózkodott tagjait. Leszármazottaik azonban itt maradtak. A görög közösség a 20. század elejére csaknem kihalt, így templomuk elnéptelenedett: 1944 lezárva találta az egyházi épületet.

{8-927.} A zsidóság lassú beszivárgása már a 18. század közepétől nyomon követhető (Bencsik J. 1993: 305–316). Elszórt adatainkból azt állapíthatjuk meg, hogy a zsidók elsősorban regalebérlők voltak, illetve a különböző uradalmi és városi haszonvételek (így a korcsma) árendálására vállalkoztak. A következő század elején egy helytörténész már arról tudósít, hogy egy gazdag helyi zsidó (Schmol Dávid) zsinagógával ajándékozta meg tokaji egyházát (Spech L. 1823). Ez az épület is leégett az 1890-es nagy tűzvészben, s helyére a ma is álló, monumentális zsinagógát emelték.

Tokaj felekezeti temetői feltehetően már a 18. századra a mai helyükre, a nép által csak Garai-dűlőnek nevezett külsőségre költöztek. Korábbi helyükre nézve nincsenek pontos adataink. A gyarapodó zsidóság számára az első temetőt a Bodrog túloldalán, az egykori vár északi bástyája területén jelölte ki a magisztrátus (Scheiber S. 1982: 177–194), ezt azonban a 19. század második felében, talán az emancipációt követően a város északi bejáratától nem messze, a Keresztúri út mellett kimért temetővel váltották fel. A Garaiban a bejárattól jobbra a legrangosabbnak számító térséget a római katolikus egyház birtokolja; ez a temető északi része. A déli vége a református (és az evangélikus) egyház, míg a közöttük elhelyezkedő, viszonylag mély terület a görög katolikusok tulajdona. Természetesen az elnéptelenedett családok pincéit – boltozatos, pinceszerű sírkamra (Hegyalján elterjedt az ún. pincés temetkezés) – újak veszik birtokukba. Miután többszörös rátemetkezés a jellemző, a régi sírok lassan elpusztulnak és sírjelük is kikerül a temető árkába.

Az értelmiség jelenléte kedvező hatással volt Tokaj fejlődésére. Noha a tanítóknak nem volt jelentős rangjuk, hatásuk mégsem mellőzhető, különösen amikor a század elején (1903) előbb az Állami Polgári Fiú Iskola, majd a leányiskola megkezdte működését. Tantestületét már kvalifikált egyének idetelepítésével alakították ki. Ezzel a művészetnek és a tudománynak is otthont teremtett a város; nem véletlen, hogy az első múzeumi gyűjteményt itt hozták létre. A polgári iskola felkapott lett: mindenki, aki valamit is adott a családjára, illetve tervei voltak gyermekeivel, kijáratta a 4 polgárit, s így tanult a gyermek tovább, ha a család ambicionálta, illetve ha anyagilag nem tartotta megerőltetőnek. Zömük azonban a városban maradt, s egy fokkal műveltebb iparossá, kereskedővé lett. A zsidóság is ragaszkodott a polgári iskolai végzettséghez. Néhány festegetni szerető egyén is feltűnt a városban: művészi ambícióval rendelkező orvos, ügyvéd, tanár tette színessé a város szellemi életét.

Külön csoportba sorolhatók a Tokajban hosszabb-rövidebb ideig szolgáló katonatisztek, akik tiszti kaszinót is működtettek.

Nehéz lenne igazán megrajzolni azt az ellenállást, amelyet a tokajiak az ide került idegennel szemben éreztek, éreztettek. Ennek talán egyik oka az állandó, folyamatos ki- és betelepülés a városba. Olyan kényszerű helyzettel is szembe kell néznünk, mint a zsidóság holocaustja, amikor a város társadalmának ötödét deportálták. Egyik napról a másikra eltűnt a kereskedőréteg a városból, az üresen maradt lakóházakba lassan új, frissen betelepült lakosok költöztek. Az elmondottak ellenére könnyen rámondják Tokajban is a néhány éve beköltözöttekre, hogy „gyöttment”, hogy idegen. Ha e család ráadásul szemükben még értéktelen is, akkor kimondják ítéletüket: „mit vársz tőle, [hisz] csűrű (árvízi hordalék) hozta!”

Egy helytörténész, Mosolygó József (1930) így ítélte meg Tokaj népét és társadalmát: „A világhírnév – írja – a népies képzeletet sokféleképpen foglalkoztatja, ami {8-928.} elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a tokaji polgár, akire az egész világ közismert okokból az irigységnek bizonyos nemével gondol, különbnek tartja magát másoknál. Önérzetes, fegyelmezett, vidám és egyéni. Olyan mint a bora. Mert csodálatos a tokaji hegy termése. Nemcsak minden völgy terem más és más jellegű bort, hanem ugyanazon szőlőnek bora hordónként különbözik egymástól. Ilyen egyéni külön-külön minden tokaji polgár.” Mosolygó József görög katolikus papot (krónikásunkat) 34 évesen nevezték ki a tokaji parókiára. Újfehértón született, s a falusi gyermek szemével figyelte meg paraszti környezetét. A meglett férfi családjával 1917 nyarán költözött Tokajba. Túrterebest (Bereg-Ugocsa m.) cserélte fel a méltán híres hegyaljai városkával. Tokajnak tőle idézett jellemzésében tehát a falvak paraszti népének életét, szemléletét szembesítette új állomáshelyén gyűjtött immár évtizedes élményeivel, tapasztalataival. Ha hellyel-közzel túlzó is, mégis elfogadhatjuk valósághűnek, helytállónak.