Kerttervezés

A kertészet eszközeivel az emberi tartózkodás céljára művészileg formált tereket létrehozó kertművészet 19. századi magyarországi történetében jelentős szerepet játszottak a tájkertek. Ezeket a korabeli európai kertművészet irányzatának, a gyűjteményes dendrológiai kert törekvéseinek megfelelően tájképi formában tervezték a mesterek. A kertművészet anyagait ekkor (egy évszázadon át) csak fák, cserjék és gyep alkották. A 19. század közepe táján jutott ismét szerephez a parkokban a virág, a nagylombú növényzet közt elszórtan megjelenő szőnyegágyak. A 19. század híres tájképi kertjei Alcsúton, Gyöngyösapátiban, Alsószelestyén, Galántán, Martonvásáron, Tiszadobon, Dégen, Fóton, Zircen, Vépen, Nagycenken, Bogáton, Rátóton, Nádasdladányban, Kámonban, Szarvason, Tiszaigaron, Malonyán, Jeliben, Orosházán, Ikerváron, Betléren, Szécsényben és Pécelen létesültek.

A 19. századi kerttervek java része Niemetz W. Ferenc, Mühle Árpád, Gillemont Vilmos, Petz Ármin és Samu, valamint Hein János kertépítési magánvállalkozók nevéhez fűződik; a szakma jeles képviselői voltak Fuchs Emil fővárosi kertész, Ilsemann Keresztély, a magyaróvári akadémia főkertésze (később fővárosi kertész és kinevezett kertigazgató) és Räde Károly fővárosi kertigazgató, akik vezető kerttervezői tevékenységet fejtettek ki. Ilsemann Keresztély nevéhez fűződik többek között a Népliget jelentős részének kialakítása és az Erzsébet-tér, Räde {IV-659.} Károly műve pl. a Kertészeti Tanintézet kertje, a Gellért-hegy kertészeti rendezése, a Városmajor átalakítása, a Népliget áttervezése, az Erzsébet-emlékkert Kecskeméten és Gödöllőn, iskolakertek Szabadkán, Hódmezővásárhelyen, és a debreceni gazdasági tanintézet kertje. A 19. század végére parkjaink, köztük fővárosunk kertjei nemzetközi elismerést váltottak ki.

A budapesti Margit-sziget főkertésze a 19. század második felében Magyar György lett, akinek vezetése alatt jelentős rózsagyűjtemény létesült. A szigetet a főváros 1908-ban közkert céljára megvásárolta, s az 1925–1926-ban végrehajtott jelentős átalakítással megadták a sziget ma is látható fő vonásait, a sziget a magas színvonalú kertművészeti alakítás elismert mintája lett.

A kerttervezési, kertművészeti szakirodalom művelői voltak többek között Czapáry Albert, Ilsemann Keresztély, L’huillier István, Räde Károly, Merziczky Elekné, Wagner János, Borbás Vince, Adámszky József.

Az 1907-ben megtartott mannheimi kertészeti kiállításon új stílus jelent meg: az épülettel szerves egységet alkotó architektonikus (építészeti jellegű) kert. Jelentős magyarországi művelője Rerrich Béla műépítész és kerttervező, a Kertészeti Tanintézet tanára, az eklektikus neobarokk, az architektonikus kertstílus kezdeményezője hazánkban. Jelentősebb művei: Szegedi fogadalmi tér, temető Nyíregyházán, a Kossuth Lajos tér Budapesten.

A kertépítészeti, tájrendezési szakma felső szintű oktatását már az 1810-es években javasolta Nibben Henrik gazdasági tanácsos, aki tájszépítéssel, birtokrendezéssel, közparkok tervezésével foglalkozott (Városligeti tervpályázat, 1813). A Budapesti Magyar Királyi Állami Vincellérképezde arborétumát Räde Károly tervezte. A növényanyagot 1893-ban kezdték telepíteni, a mintegy 4 kh területre 200 díszfa, 800 díszcserje és 90 évelő került.

Az 1894-ben megnyílt Magyar Királyi Kertészeti Tanintézetben dísz- és tájkertészetet is oktattak. A kerttervezés tantárgy önálló tanítása 1907-ben kezdődött el. Első oktatója Rerrich Béla műegyetemi tanár volt, aki a kertművészetet és kertépítészetet 1907-ben a versailles-i akadémián tanulmányozta. Az 1910-es években tájkertészetet is oktattak a tanintézetben. A Kerttervezési Tanszék 1950-ben javasolta Kerttervezési Intézet létrehozását. Az intézet vezetője Ormos Imre lett, aki a tanszéken oktatott 1932-től. A Kertészeti Kutató Intézetben 1950–1952 között Kerttervezési Osztály működött.

A Kertészeti és Szőlészeti Főiskolán 1963-ban hozták létre a Kertépítészeti Szakot, a kertépítés és parkfenntartás mellett a nagyobb léptékű tájtervezési és zöldfelületi feladatok ellátására képes specialisták képzése érdekében. A tanszék vezetését 1969-ben Mőcsényi Mihály vette át. Munkássága a tájesztétikai szakterület fejlődésének nagy lendületet adott, nevéhez fűződik a tájrendezés elvi jelentőségének elfogadtatása. 1971-ben Táj- és Kertépítészeti Szakra változott a szak elnevezése. 1982-ben a Táj- és Kertépítészeti Tanszék különvált, majd 1992-ben megalakult a Tájépítészeti, -védelmi és -fejlesztési Kar a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen. Az újjászervezett kar öt szaktanszéket foglal magában: Kert- és Településépítészeti, Tájvédelmi, Tájtervezési és Területfejlesztési, Kertművészeti, Kerttechnikai és Műszaki Tanszéket.