{IV-712.} Az állattartás építészete

A magyar nép istállóépítése csaknem egyidős a lakóház építésével. A Kárpát-medence magyarságának első falusi telepformája a kertes település volt. A falu központjában levő sűrű lakóháztelepet körülvették az ún. ólas kertek, melyekben a gazda terményei mellett az állatait is tartotta, egyszerű istállókban. Ez az egészséges településforma már századok óta eltűnt. Egyes falvak, városok belső zegzugos közei (Mezőkövesd, Hajdúböszörmény) és kifelé szélesedő utcái emlékeztetnek rá.

A török idők után újjáépült falvak jellegzetes magyar településformája az utcás falu lett. Az utcára merőlegesen álltak a lakóházak, melyek folytatásaként épültek az istállóépületek. Belül a ló-, majd a szarvasmarha- és sertésistálló. Szegényebb alföldi vidéken vályogból, vertfalból, de mindig mint a lakóház, szépen fehérre meszelve. Itt álltak a szalma- és szénakazlak, a pajták és a kukoricagóré – ha volt hely a távolabbi szérűskertben. A górét a gazda olykor (mint ez Hajdú megyében látható) a tiszta udvar kerítése mellé, vagy kerítésként dísznek helyezte el.

Az istállóban lévő állatok almozott padlón, vagy mélyalmon pihentek, melyet rendszeresen hordtak ki az udvari trágyadombra, hogy azt tavasszal, mint érett természetes trágyát a szántóföldekre vigyék.

Külön fejezet a tanyavilág. A török uralom után alakult ki. A magára maradt lakosság nagyfalvainkból egyre messzebb merészkedett ki a 20, 30, 50 km távolságra levő földekre. Először állatait helyezte el, végül maga is kint maradt a mintegy 1 500 000 tanyán. Az óltanya tulajdonképpen egy nagyobb istállóépület, melyben a családnak csupán egy szobát nyitottak a lóistállóból való bejárattal. A tanyavilág legkitűnőbb ismerője Győrffy István volt. A tanya kulturális felemelésére a két világháború közt Klebelsberg Kunó miniszter tett a legtöbbet. A tanyavilág legfőbb ellensége pedig a szocialista nagyüzem lett. A mára megmaradt mintegy 400–500 tanya tovább pusztul.

Fontos részét képezték az állattartó épületvagyonunknak az uradalmi istállók és magtárak, melyeket a földesurak a kastélyt is tervező neves építészekkel terveztettek (pl. Nagygombos, Martonvásár). Ezek ma is üzemben vannak, és szép formáikkal gazdagítják építészeti műemlékeinket.

A II. világháború utáni földosztás az állattartás és a hozzá tartozó istállóépítés fellendülését tette lehetővé. Ám néhány év alatt a hatalom a parasztságot a földjétől megfosztotta és termelőszövetkezetekbe kényszerítette. A több ezer hektáros nagyüzemek új állattartó telepeket és épületeket igényeltek. Általában kötelező volt az akkori állami tervező intézet (Mezőterv) által kidolgozott épület- és teleptervek szerint építeni, mert állami támogatást csak ehhez adtak. A pavilonos telepek voltak a legmegfelelőbbek. Az állattartó épületeknek pedig a Kotsis Endre professzor által kidolgozott és Farkasdi Zoltán által adaptált vonórudas, 11–12 m fesztávú, olcsó és praktikus szerkezet felelt meg, elsősorban a szarvasmarhatartás céljára, 50–100 férőhellyel. Az első ilyen istállókban még takarmány-előkészítő és tejkezelő helyiség is volt. Ez az épületszerkezet alkalmas volt nagyobb, 400–500 férőhelyes tehenészeti telepek kialakítására is, borjúnevelővel, közös tejházzal és támfalas silókkal.

Az 1950-es években a terménytárolás gondjai a magtárpadlásos istállók építését tették szükségessé, amelyeket elsősorban szarvasmarhák elhelyezésére használtak. Ezen istállók drága vasbeton födéme betonoszlop alátámasztást követelt, ami a tartásmód, az állatok elhelyezésének változtatását akadályozta. 1960-ban a termelőszövetkezetek általánossá válásakor egy különleges, egyszerűbb, akácfákból összeácsolt szerfavázas istálló kialakítása vált szükségessé, főleg a sertés-, hízómarha- {IV-713.} és juhtartás részére. Ezek az egyszerű szerkezetek tégla és olykor vályogfalaikkal és nádfedésükkel a kívánt 10–15 éves használati időt kellő gondozás mellett felül is múlták.

A nagyüzemi állattartás az 1960-as évek vége felé a vasbeton-előregyártás fejlesztését kívánta meg.

Az importlehetőségek növekedése változatos szegezett és ragasztott deszka tetőszerkezetek létrehozását eredményezte. Korlátozott számban megjelentek az alumínium és műanyag tető- és falszerkezetek is. A szerkezetváltozásokat a sertés- és szarvasmarhatartás módosulása és gépesítése is megkövetelte. Ezzel egyidejűleg sajnos háttérbe szorult az állatok almozott tartása. A rácspadozatos, gumipadlós és egyéb alommentes elhelyezések ugyan megkönnyítették az állattartással járó emberi munkát, de az istállóból kijutó éretlen, alom nélküli trágya szinte helyrehozhatatlan talaj- és környezetszennyeződést okozott. Az 1970-es évek végétől elterjedt háztáji állattartás pedig a feleslegessé vált ásott kutakba engedett trágyalével a falvak talajának fertőzöttségét eredményezte.

Az 1990-es alapvető gazdasági fordulat a nagyüzemi állattartásban is gyökeres változást okozott. Nem ismerjük, (mert erről még senki sem készített statisztikát) hány állattartó gazdasági épület vált használatlanná. A követendő célul kitűzött családi gazdaságok elhelyezésére a falu már nem alkalmas. Mint a nyugati országok példái mutatják, új „tanyásodásra” van szükség, esetleg a még megmaradt tanyák felhasználásával. Meg kell menteni a nagyüzemi gazdaságokat is, mert a meglévőt elpusztítani sokkal könnyebb, az újjáépítés azonban mérhetetlen anyagi áldozatokat követel és évtizedes lemaradásokat teremt.

Mezőgazdasági építészetünk kiemelkedő egyénisége Kotsis Endre (1897–1954), aki a Budapesti Műszaki Egyetemen a gazdasági építészet tanáraként működött. Az egyetemi előadások mellett a Mérnök Továbbképző Intézetben is tanított. 1946-ban terjedelmes munkája jelent meg a kőművesmesterségről. 1947-ben Gazdasági épületek címen négynyelvű (magyar, német, angol és francia) tervgyűjteménye jelent meg. Munkái közül legátfogóbb az Épületszerkezettan. Ebben a szakmai ismeretek mellett talán legegységesebben fogalmazza meg nézeteit az építészet lényegéről. 1954-ben jelent meg Mezőgazdasági építészet címmel a témakört összefoglaló, nagy terjedelmű munkája.

Az állattartó épületek és telepek tervezésének kiemelkedő oktatója és kutatója Tomory László, aki műegyetemi katedráját a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Mezőgazdasági Építészeti Tanszékével cseréli fel. Nagy szerepe volt a korszerű állattartó (főleg szarvasmarhatartó) épületek megalkotásában, a telepek rekonstrukciós lehetőségeinek kidolgozásában, számos iparszerű tehenészeti telep koncepciójának létrehozásában. 1978-ban jelent meg Mezőgazdasági építészet c. munkája. A mezőgazdasági építészetet nyugdíjba vonulásáig a Kertészeti Egyetemen is oktatta.