A szociológia kezdetének problémája

A szociológia, tárgyát tekintve az emberi társasság tudománya. Azt kutatja, hogy az emberközti viszonyok miképpen jönnek létre, a kialakult szilárdabb közösségek és társulások (a továbbiakban: közületek) miként és miért állnak fenn, illetve miért és miként bomlanak fel.

Mint közismert, sok tudomány kezdete fűződik az ókori görögökhöz, s így az is mondható, hogy ők kezdtek olyasféle vizsgálódásokat, amelyek nagyon hasonlítanak azokhoz a társadalomtudományos művekhez, amelyeket ma a szociológiához sorolunk. Így pl. Arisztotelész Politika című műve azzal a témával foglalkozik, hogy az emberi közületek miként keletkeznek, működnek, milyen típusaik vannak. A sokféle közületet mint különböző alkotmányok által szabályozott emberi társulásokat veszi szemügyre, azaz mint politikai közösségeket. Arisztotelész és mások, akik ilyesféle megközelítésben tárgyalták a társadalom kérdését, csak előfutárok lehetnek a szociológiatörténet „pre-paradigmatikus” korszakában.

Az a gondolat, hogy nem annyira az állam és formája határozza meg a társadalmat, hanem megfordítva: a társadalom konkrét minéműsége határozza meg a kormányformákat és a törvényeket, Montesquieu-nél jelentkezik először. Ő valóban a szociálisat ragadja meg, de teljesen hiányzik nála a fejlődés gondolata, vagyis a modernitást még nem fedezte fel. Ez abban látszik legjobban, hogy bár sokat foglalkozik a gazdasággal, annak jelentőségét – amit majd Adam Smith fog felfedezni a „láthatatlan kéz” metaforájával – még nem fedezi fel.

A szociológia tehát azzal kezdődik, amikor a társadalmat, illetve közületeket teljes tudatossággal akarják vizsgálat tárgyává tenni (azaz a szociálisat megragadni). Az ilyen felfogásban az állam már csak az egyik faktorként jön számításba a társadalmi jelenségek értelmezésében és magyarázatában. Amikor tehát tudatosan ennek az új nézőpontnak új tudományt akarnak csinálni, akkortól számíthatjuk a szociológia keletkezését. A szociológia a modernitással kezdődik, annak a tudománya. Akkor gondolták el új, önálló tudományként, amikor a haladás és fejlődés eszméje politikai programmá vált, nemcsak a liberális és korai kommunista gondolkodóknál a 18. század vége felé, hanem még a konzervatív gondolkodóknál is (mint alapító atyja, Edmund Burke kifejti a francia forradalomról szóló reflexióiban), legalábbis a haladás szerves, lassúbb formája szükségességének elismerésével. Modernitáson pedig azt értjük itt, amit a Max Weberre visszanyúló mai szociológiaelmélet is tart, nevezetesen a társadalmi al- vagy részrendszerek önállóvá, öntörvényűvé válását, a gazdaságtól a tudományon keresztül az igazságszolgáltatásig.

Európában általánosan elfogadott, hogy a szociológia kialakulása a pozitivista filozófia megjelenéséhez, illetve utóbbi és a szociológia alapítójának nevéhez, Auguste Comte-hoz fűződik, aki megalkotta a szociológia terminust az új tudomány megnevezésére és megpróbálta alapjait lerakni. Ilyen értelemben írt a szociológiáról vagy a szociológia történetéről az 1960-as években Z. Baumann, Igor Semenovič Kon, Jan Szczepanski és Magyarországon Kulcsár Kálmán.

E felfogás általánosnak mondható a szociológusok között. A szociológia tudományát alapvetően mint szociológiai gondolkodást kell felfogni, de a szociológiai gondolatot azonosítjuk korunk szociológiai gondolkodásával, amelyet azonban lettnek, azaz történetileg keletkezettnek tekintünk. Ezért aztán egy meghatározott vonatkozásban – a szociológiában szokatlan módon – a filozófus Hegel filozófiatörténeti {V-60.} felfogását tekintjük a magunk számára modellnek, amikor a szociológia tudományáról beszélünk. Hegel szerint ugyanis a legutolsó filozófia mintegy magában foglalja az összes őt megelőzőt, mert a filozófia csak egy, amelynek az egyes filozófusok művei csupán részei. Az ilyen abszolút filozófiában aztán magának a filozófiának a története a gondolkodás önreflexiós története, amelynek során az jelenti a haladást, hogy az egyes filozófusok csak az eszme belső rendjének egyes fogalmait fedezték fel az időben, s az, amit felfedeztek, az egy princípiuma az eszmének, és az örökké fennmarad a gondolkodás világfolyásában, míg a világnézet, amelyet az elvre építettek, történetileg mulandóvá válik. „Így a legkésőbbi, legutolsó, legújabb filozófia a legfejlettebb, leggazdagabb és legmélyebb. Meg kell őriznie és tartalmaznia kell mindazt, ami elmúltként jelenik meg, – sőt az egész történelem tükrének kell lennie”; továbbá: „egy későbbi kor fejlettebb filozófiája lényegileg a gondolkodó szellem megelőző munkáinak eredménye”. A haladás abban van a filozófiában, hogy a későbbi filozófusok által elért filozófiai önismereti síkról megállapítják, hogy nem a végső, s ezáltal megőrizve meghaladják.

A szociológiai gondolkodást Hegel halála óta is kimutathatóan befolyásolta a filozófiai gondolkodás, másrészt a legempirikusabb szociológiai kutatásban is benne rejlik valamilyen nem-reflektált filozófiai pozíció a kutatandó valóság minéműségéről. Mint Jeffrey Alexander meggyőzően bizonyítja: a szociológiai kutatás egy ún. tudományos mezőben a metafizikai és empirikus környezet között oszcillál, amely a teóriától több átmeneten keresztül a „tényekig” feszül, s minden szociológus öntudatlanul is állást foglal olyan kérdésekben, hogy vajon az ember alapvetően racionális (instrumentális, „önző”) vagy irracionális (normatív, „idealista”) lény, hogy a kutatás elemi egysége a kollektívum vagy az individuum, hogy az értékek közül elsősorban a rendet vagy a szabadságot tekintik alapvetőnek (J. Alexander: Szociológiaelmélet a II. világháború után. Bp., 1996). Ezek a preszuppozíciók, amelyek döntően felelősek a szociológiai kutatás eredményeiért, megelőzik az ideológiai-világnézeti állásfoglalásokat, s ezekkel a legkülönbözőbb kombinációkat alkothatják. Mi azonban nem gondoljuk, hogy a szociológusnak csupán ez a három dichotomikus kategóriapár alkotná – Karl Popper kifejezését kölcsönvéve – „nem ellenőrzött peremfeltételeit”. Anélkül, hogy a preszuppozícióknak akárcsak egy kazuisztikus felsorolását adnánk (különösen nem a szisztematikáját), két preszuppozíciót említünk. Az egyik az állásfoglalás a haladás és nem-haladás kérdésében. Óriási különbség van aközött, hogy egy kutató valamely, akár pillanatképét is a valóságnak beállítja vagy nem egy történeti perspektívába. A másik preszuppozíció, nem dichotomikus jellegű. A lokális kontextualitásról van szó. Az, hogy a tudás „léthez kötött”, közismert minden szociológus számára, de az, hogy ez kulturálisan-geográfiailag is milyen döntő, azt a multikulturalizmus és a posztmodern elméletek revelálták. Nem jelenti ez azt, hogy minden univerzális érvényre igényt tartó kijelentést radikálisan kontextualizálni kell, hogy pl. a logika szabályai Európában érvényesek, de az elnyomottak körében nem (mint pl. egyes radikális feminista elméletek állítják), hanem „csak” annyit, hogy minden szociológiai kutatás – maga az egész szociológiai gondolkodás – be van ágyazódva olyan, a kutató hallgatólagos tudás-dimenziójába eső filozófiai jellegű és kulturálisan lokálisan meghatározott textúrába, amelynek elemei nagymértékben nem foglalhatók szavakba, és amelyeket a kutató képtelen lenne kifejezni. Benne lakozik, amint saját testünkben létezünk, amely minden fizikai és szellemi aktusunkat meghatározza anélkül, hogy annnak világosan, „fókuszált tudással” birtokában lennénk.

{V-61.} A gondolkodás ilyen történeti bemutatása csak akkor lehetséges, ha Hegel módjára felveszünk egy entitást, aminek a világtörténelem csak kibomlása. Enélkül nem lehet egy egységes logikai láncra felfűzni a történetet. Hegel halála óta ez a logocentrizmus nem volt tartható a filozófiában, s mára ehelyett inkább az ellenkezője az uralkodó felfogás, az, hogy a tudományoknak, legyenek azok természet- vagy társadalomtudományok, nincs szükségük filozófiai alátámasztásra. Ebből következik a posztmodern világállapot, a radikális kontextualizmus, amely az érvényességet a kijelentések formális tudományossági kritériumokhoz köti, és nem a tartalom valamiféle „igazságeszményének” való megfeleléshez; totálisan lehetetlenné teszi a hegeli totális filozófiát, és a gondolat jelenlegi világállapotát nagymértékben összemérhetetlen paradigmák fragmentumának tünteti fel.

Ilyen filozófiai tényállás mellett bármilyen társadalomtudomány bemutatását az a komoly veszély fenyegeti, hogy egymással inkoherens fragmentumok önkényesen összetákolt mozaikképét nyújtja.