Az őshazakérdés

A hazai finnugrisztika utolsó fél évszázadának egyik sarkalatos kutatási témája volt a finnugor (uráli) őshaza helyének megállapítása. (Őshazának azt a területet {V-241.} nevezzük, ahol az a népesség élt, amely a nyelvcsalád alapjául, kiindulópontjául szolgáló ún. alapnyelvet beszélte.)

Az 1950-es évek elején a magyarság őstörténetével – s így a finnugor őshazával – kapcsolatosan két fontos munka jelent meg. Molnár Erik A magyar nép őstörténete (1952; 2., átdolgozott kiadás, 1954) címmel tette közzé kutatási eredményeit, míg Hajdú Péter A magyarság kialakulásának előzményei (Nyelvtudományi Értekezések, 2, 1953) címen dolgozta fel a klasszikus finnugor őstörténeti kutatásokat, az addigi őshazaelméleteket.

Molnár Erik

A Volga–Káma vidéki őshazának a növény- és állatföldrajz, azaz a nyelvészeti paleontológia eredményein alapuló klasszikus tanításával szemben Molnár Erik visszatért a finn M. A. Castrén és az észt F. J. Wiedemann által a 19. század közepe táján kifejtett elmélethez, amely szerint az őshaza – az akkor elfogadott ural-altáji rokonságra alapozva – Ázsiában lehetett. A magyar nép őstörténetéről a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1953. december 1-jén vitaülést szervezett. Ezen az interdiszciplináris rendezvényen a nyelvészeken kívül régészek, történészek, antropológusok, zenekutatók is részt vettek, s vették górcső alá a magyar (és a finnugor) őstörténet kérdéseit. (A konferencia anyaga megjelent: A magyar őstörténet kérdései. Nyelvtudományi Értekezések 5, 1955.) A konferencián Lakó György Az újabb őstörténeti kutatások eredményei és a nyelvtudomány címmel tartott vitaindító előadást, amelyben megvédte a Hajdú Péter – és az általános finnugrisztika – által képviselt álláspontot, s elutasította Molnár Erik egyoldalú, a nyelvészet tanulságait figyelmen kívül hagyó teóriáját. Lakó a legújabb szovjet régészeti és nyelvészeti kutatások ismeretében cáfolta Molnár Eriknek a kor hangulatát is jól tükröző, politikumtól sem mentes érvelését, amely szerint nézeteit a szovjet (azaz megfellebbezhetetlen érvényű) tudomány eredményeire alapozza. Az őstörténeti vita akkor a hagyományos, a nyelvészeti paleontológián alapuló őshaza-elmélet elfogadásával zárult.

Újabb magyar őshaza-elméletre közel egy évtizedet kellett várni. László Gyula Őstörténetünk legkorábbi szakaszai (1961) című könyvében egyebek mellett kifejtette az uráli népek őshazájáról kialakított elméletét. László Gyula a nyelvészeti paleontológia módszerét történeti távlatba helyezte azáltal, hogy a vizsgálatba bevonta a pollenanalízist, s a paleontológiai vizsgálatot összekapcsolta régészeti és toponímiai elemzéssel is. Mindent összevetve László Gyula az uráli őshazát a Kelet-Baltikum és az Oka folyó közti területre helyezte. Elmélete, minden hiányossága ellenére, rendkívül szellemes, s a pollenanalízis bevezetésével megtermékenyítőleg hatott a további őshaza-kutatásra.

László Gyula

Hajdú Péter éppen László Gyula őshaza-elméletét cáfolandó dolgozta ki a maga őshaza-elméletét (Hol volt az uráli őshaza? Nyelvtudományi Értekezések, 40, 1964; Über die alten Siedlungsräume der uralischen Sprachfamilie, Acta Linguistica Hungarica, 14, 1964). Hajdú a nyelvészeti paleontológia, a pollenanalízis, valamint Észak-Eurázsia erdőtakarója történeti-ökológiai rekonstrukciójának felhasználásával állította fel elméletét. Kimutatta, hogy a mai uráli nyelvekben az őshaza helyének meghatározása szempontjából fontos fák közül csak a tajga fáinak neve, valamint a szil közös. (Az etimológiailag közös nyír-, topolya-, fűzfáknak az őshazakutatás szempontjából ugyanis nincs jelentősége, mivel az elmúlt 12 ezer évben az erdős, ligetes, sztyeppés-pusztás övezetben Eurázsiában mindenütt előfordultak.) Hajdú Péter elmélete szerint az uráli őshaza helye a tajgai fák és a szil érintkezési pontjánál lehetett. Ez a terület az Urál északi része, az Ob alsó szakasza és a Pecsora forrásvidéke között, a Közép-Uráltól északra fekvő szubarktikus régió volt. Az őshaza kronológiailag Észak-Eurázsia középső részének kései mezolitikumára és neolitikumára tehető (Kr. e. IV. évezred).

{V-244.} Az utóbbi években Veres Péter többször is foglalkozott az uráli őshaza kérdésével. A nyugat-szibériai, Urál-környéki őshaza határait a régészeti és a legújabb palynológiai leletek alapján déli irányba, a ligetes sztyeppig bezárólag tágította ki. Az újabb palynológiai adatok tanúsága szerint a szil nem csak az Urálig terjedt, hanem a középholocén elejére eső klimaoptimum idején mélyen behatolt Nyugat-Szibériába. Ennek ismeretében az Urál mindkét oldalának interzonális fekvésű, viszonylag homogén, mezolitikus és újkőkori régészeti műveltségét egykori uráliak hagyatékának lehet tulajdonítani. Ezt megerősítik az uráli nyelvek kapcsolatai a paleoázsiai (paleoszibériai) és nosztratikus nyelvekkel. Az uráli fanév-etimológiáknak (szibériai fák) vannak altaji megfelelői, s Veres szerint e fanevek az uráli nyelvekben altaji szubsztrátumot képeznek. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az uráliak elődei valószínűleg nem voltak őshonosak Észak-Eurázsiában, hanem a mezolitikum időszakában esetleg délebbi vidékekről vándorolhattak oda. (Az északi vogulok körében kimutatható az europoid embertípus földközi-tengeri, sötét pigmentációjú változata, ami szintén a déli kapcsolat mellett szól.)

Az uráli, de hangsúlyozottan a magyar őstörténet kérdéseivel kapcsolatosak Fodor István kutatásai, amelyekről egyebek között a Verecke híres útján (1975) című munkájában számolt be.

Az őshaza-kérdéssel függ össze Pusztay Jánosnak az a néhány évvel ezelőtt felvetett, az uráli nyelvek morfológiájának újravizsgálásán és az észak-eurázsiai térség nyelvi kapcsolatainak, főképpen a paleoszibériai nyelvek elemzésére alapozott javaslata, hogy az uráli alapnyelv nem egységes idióma lehetett, hanem különböző tömbök láncszerű alakulata. Ennek megfelelően nem lehet beszélni egységes őshazáról sem, sokkal inkább egy, a Baltikumtól az Ob, illetve a Jenyiszej folyóig húzódó övezetről (ld. egyebek között Diskussionsbeiträge zur Grundsprachenforschung. Wiesbaden, 1995).