Diplomatika

A diplomatika Magyarországon jelentős múltra visszatekintő „klasszikus” történeti segédtudomány volt. A 20. század elején jeles művelői közé tartozott Fejérpataky László (III. Béla király oklevelei, 1900) és Szentpétery Imre (önálló kötetei, pl. az Oklevéldátumok hibái és ellentmondása, 1911, A borsmonostori apátság Árpádkori oklevelei, 1916 és a Szent István király pécsváradi és pécsi alapítólevele, 1918, illetve tanulmányai: A veszprémi püspökség alapítólevele, 1917; II. Endre király pecsétei az oklevélkritika szempontjából, 1917).

Egyes szerzők a diplomatikai módszertan tárgyában értekeztek (Kállay Ubul tanulmánya, Az Árpádkori oklevéltan módszereinek egyes kérdései, 1911). Mások oklevélhamisítási kérdésekről írtak (Karácsonyi János tanulmánya, a Ki koholta a Sylvester-bullát?, 1909, illetve Barabás Samu tanulmánya, a Két hamis Frangepán-oklevél. 1209, 1223, 1914).

A kor szakirodalmára jellemző, hogy a szerzők egy-egy híres oklevél elemzését végezték el, s tudományos vitát folytattak a tárgyban. Ilyen volt a veszprémvölgyi {V-316.} oklevelek körüli vita (Hóman Bálint tanulmánya A veszprémvölgyi 1109. évi oklevél hitelessége, 1911, illetve Darkó Jenő tanulmánya A veszprémi apácamonostor alapítólevelének 1109. évi másolatáról, 1917).

A 20. század elején a magyarországi diplomatikában kiemelt szerepet kapott az Árpád-kor emlékeinek feldolgozása (Eckhart Ferenc tanulmánya A pápai és császári kancelláriai gyakorlat hatása árpádkori okleveleink szövegezésében, 1910, illetve Janzsó Tihamér műve a Szent László király oklevelei, 1917). Erdélyi diplomatikai emlékekkel foglalkozott Auner Mihály műve Az erdélyi szászok oklevelei a XV. század kezdetéig (1912) és Barabás Samu tanulmánya az Erdélyi káptalani tizedlajstromok. 1331–1497 (1911).

A két világháború közötti magyarországi diplomatikában fontos szerepet játszott Szentpétery Imre. Összefoglaló jellegű munkája a Magyar oklevéltan (1930). Jelentős volt az oklevélkiadások körüli tevékenysége is (Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. I/1–3., II/1., 1923–1943).

Összefoglaló jellegű Fejérpataky László és Áldásy Antal Pápai oklevelek című munkája is (1926).

Kumorovitz Lajos Bernát korabeli diplomatikai munkássága során a leleszi konvent oklevéladó tevékenységét dolgozta fel tanulmányaiban (A leleszi konvent oklevéladó működése, 1928; A leleszi konvent pecsételési és oklevéltaxa lajstromai, 1929).

A II. világháborút követő időszakban a diplomatika művelése nem sértette az aktuálpolitikai érdekeket. A vonatkozó levéltári anyag döntő részének a Magyar Országos Levéltárba (MOL) kerülése elősegítette a oklevélgyűjtemény-kiadásokat. Igen fontos eredmény a Mályusz Elemér szerkesztette Zsigmond-kori oklevéltár. I–II. (1951–1958). A III. kötet Borsa Iván közreműködésével 1993-ban látott napvilágot. Ugyancsak lényeges, a más regesztaszerkesztési elvek alapján készített Veszprémi regeszták. 1301–1387 (1953), illetve a korábbi oklevéltár kiegészítéseként megjelentetett Budapest történetének okleveles emlékei. 1382–1439. III/1–2. (1987). Mindkettő Kumorovitz Lajos Bernát munkája.

Érszegi Géza szerkesztésében 1978-ban jelent meg a Dózsa-féle, 1514-es parasztháború forrásait összegző kötet is (Monumenta rusticorum in Hungaria rebellium anno 1514.) Kiadtak egyes jeles uralkodók időszakaihoz köthető levélgyűjteményeket (Makay László–Mezey László: Árpád-kori és Anjou-kori levelek, 1960; V. Kovács Sándor–Ballai Piroska: Mátyás király levelei, 1986). Kristó Gyula szerkesztésében több oklevéltár-sorozat látott napvilágot (Anjou-oklevéltár. I–IX., 1991–; Középkori históriák oklevelekben, 1992).

Fontosak azok a teljes szöveggel vagy regesztákban megjelent forrásközlések, amelyek egy-egy családi levéltár (Fekete Nagy Antal–Borsa Iván: A Balassa család levéltára. 1193–1526, 1990), kolostor (Bándi Zsuzsanna: A szakácsi pálos kolostor középkori oklevelei 1986) okleveleit mutatják be. A diplomatika sokrétű magyarországi művelését nagyszámú tanulmány bizonyítja. Solymosi László a korai magyar okleveles anyagra rajzolt jelképeket tanulmányozta (Árpád-kori okleveleink grafikus szimbólumai, 1991). Kubinyi András A királyi várospolitika tükröződése a magyar királyi oklevelek arengáiban címen írt tanulmányt (1984). Érszegi Géza a magyarországi pápai okleveleket összegezte (A XIII–XIV. századi eredeti pápai okleveleink számbavétele, 1990). Kumorovitz Lajos Bernát A középkori magyar „magánjogi” írásbeliség első korszaka (XI–XII. század) címen értekezett (1963). Kóta Péter a vasvári káptalan okleveleit vette számba (A vasvári káptalan korai oklevelei, 1984). Gerics József és Ladányi Erzsébet a „nova donatio” 13. századi oklevelekben való előfordulását mutatta ki (Az „Új adomány” jogintézménye a 13. századi magyar okleveles gyakorlatban, 1986). Ladányi Erzsébet Az Euzidinus-oklevél hitelességének kérdéséhez címen értekezett (1978).

{V-317.} A korábbi hagyományokat követve többen is foglalkoztak korai, „kiemelt” oklevelek vizsgálatával. Érszegi Géza Szent István görög nyelvű oklevele címen közölt tanulmányt (1988). Többen írtak a legrégibb eredetiben ránk maradt királyi oklevélről és párjáról (Komjáthy Miklós: A tihanyi apátság alapítólevelének problémái, 1955; Györffy György: Egy XI. századi magyar palimszeszt, 1968).