Változó viszonyok – változó kormány

Károlyi viszonylag gyors bukása mégsem vezetett riválisának visszatéréshez. Bethlen látta, hogy személye ugyanolyan népszerűtlen, mint egy évvel korábban volt, ezért nem vállalta az újabb kormányfői megbízatást. Mindez azt jelentette, hogy megnyílt az út a kormányzó másik jelöltje, Gömbös Gyula előtt a miniszterelnöki bársonyszékbe. A murgai tanítócsalád gyermeke származásánál, neveltetésénél, s egész politikai habitusánál fogva alapvetően különbözött elődeitől. Mindenekelőtt nem volt arisztokrata és soha nem is állt velük szorosabb kapcsolatban. Társadalom-felfogását nem a dualizmus időszakának konzervatív-liberális közege formálta, s politikai karrierje érdemben csak 1919-ben kezdődött el. Fiatalabb is volt Bethlennél 12 évvel. Míg az 1920-as évek konszolidációs politikája konzervatív eszmei alapokon nyugodott, addig Gömbös a jobboldali radikalizmus egyik vezéregyéniségévé vált. Jóllehet 1928-ban feladta az ellenzékiség meddőnek bizonyuló politikáját, a kormánypárton belül is a jobbszárny egyik vezetőjének számított. Miniszterelnöki jelölésének súlyát mi sem mutatja jobban, mint hogy soha nem fordult még elő a korszakban, hogy valaki fajvédő múlttal kerüljön a kormányfői posztra.

vitéz jákfai Gömbös Gyula

Utólag számos kortárs adott hangot annak a véleményének, hogy Gömbössel „új szelek” indultak el a magyar politikában. A megállapítás jogossága aligha vonható kétségbe, mégis bizonyos finomításra szorul. Nemcsak Gömbös hozott magával egy másfajta politikát, hanem maga a kor is változott. A gazdasági válsággal párhuzamosan illetve annak hatásaként Magyarországon, sőt, egész Európában nagy átalakulás zajlott le a társadalomban, {I-79.} a politikai életben, a közgondolkodásban éppúgy, mint a nemzetközi hatalmi viszonyok terén. A tömegtermelés terjedése, a nagy áruházak megjelenése jelentős fogyasztásbeli és életmódbeli változásokat eredményezett. A rádió, a mozi – különösen filmhíradói révén –, valamint a sajtó az 1930-as években váltak a lakosság széles rétegeinek ízlését, politikai nézetét formáló intézménnyé. A gazdaság szerkezetének átalakulásával megnőtt az értelmiség szerepe. A válság a maga súlyos szociális konfliktusaival az állam és a társadalom viszonyának újrafogalmazását igényelte. Mind szélesebb körben váltak elfogadottá azok a nézetek, amelyek a központi tervezés és ellenőrzés fontosságának hangsúlyozásával végső soron az állam hatalmát kívánták érdemben megnövelni. Közép-Kelet-Európa többségében friss államiban a gazdasági nehézségeket súlyos osztálykonfliktusok és nemzetiségi feszültségek is terhelték. Részben ezzel függött össze, hogy a kiutat nem demokratikus keretek között mozgó jóléti államban képzelték el. Az 1930-as éve elején – sőt, néhol már az 1920-as évek második felében – a korábbi, több-kevesebb demokratikus elemet felmutató intézményrendszert új, a szabadságjogokat és a parlament hatáskörét drasztikusan csökkentő államberendezkedés váltotta fel. A sort 1926-ban Pilsudski hatalomátvételével Lengyelország nyitotta meg. A balti államokban – Lettországban és Észtországban 1934-ben – autoriter rendszerek jöttek létre. Ausztriában, szintén 1934-ben, polgárháborús viszonyok között, egy ún. korporatív állam formálódott ki. A balkánon pedig – Bulgáriában, Jugoszláviában, illetve Romániában – királyi diktatúrák bevezetésével próbáltak úrrá lenni a belső nehézségeken. A régió általános fejlődési tendenciája tehát az 1930-as években nem kedvezett a polgári demokráciáknak. Ilyen berendezkedés valójában csak egyetlen országban, a gazdaságilag is legfejlettebb Csehszlovákiában maradt fenn. Magyarországon olyan mértékű radikális változásra, mint ami Lengyelországban vagy Ausztriában történt, nem került sor. A politikai közgondolkodás azonban nálunk is átalakulóban volt. A titkos választójog követelése ugyan továbbra sem vesztett erejéből, viszont bizonyos fokú állami centralizáció szükségességének gondolata mind szélesebb körök számára vált elfogadhatóvá. A súlyos szociális gondok, a számos tennivaló között az egyéni szabadságjogok „feláldozhatónak tűntek”. Az 1930-as évek eleje belső korszakhatár abban az értelemben is, hogy felnőtt egy olyan, elsősorban középosztályi–értelmiségi generáció, amely a politikában, és a közéletben most kívánt teret nyerni. Őket nem vagy csak alig érintette meg a dualista Magyarország szellemisége. S ha közülük nem is mindenki sorakozott fel Gömbös mögé, egy dologban egységesek voltak. Szemben álltak Bethlen Istvánnal és a konszolidáció során vezető pozícióba került politikusgarnitúrával. Radikalizmusukat erősítette, hogy az értelmiség proletarizálódása a válság évei alatt számukra közvetlen veszélyként jelentkezett. Bírálatuk középpontjában a bethleni politika negatív jelenségei – a társadalmi korlátok megmerevedése, a szociális reformok hiánya, az arisztokrácia és a nagypolgárság érdekeinek túlzott védelme – álltak. Érvelésüknek sokak szemében az adott nyomatékot, hogy a magyar társadalmat ekkor ugyanazok az alapvető gondok foglalkoztatták – a középosztály-kérdés és a földkérdés – mint az 1920-as évek elején. A probléma fontosságát jól mutatja, hogy a konzervatív Magyar Szemlé-ben külön polémia zajlott le a nemzedéki ellentétekről a főszerkesztő, Szekfű {I-80.} Gyula és Gömbös későbbi bizalmasa, Antal István között.

Az általános reform-közhangulat közepette nemcsak Bethlen és a mögötte állók kerültek a támadások kereszttüzébe, hanem defenzívába szorult a lényegében szintén konzervatív alapállásról politizáló Keresztény Gazdasági és Szociális Párt is. Velük szemben először a baloldali erők – a polgári ellenzék és a szociáldemokraták – aktivizálódtak, ami éles sajtópolémiákban, tüntetésekben, sztrájkokban jutott kifejezésre. Mozgásterüket azonban a különböző diszkriminatív intézkedések, a kedvezőtlen nemzetközi folyamatok és a viszonylag behatárolt szavazóbázis egyaránt erősen korlátozták. Náluk sokkal nagyobb kihívásnak tűnt az 1930-ban megalakult Kisgazdapárt gyorsan növekvő népszerűsége. A konzervatív politikát jobbról támadó mozgalmak közül a Gömbös Gyula nevével fémjelzett jobboldali radikalizmus bizonyult a legveszélyesebbnek, jóllehet egyelőre megfékezve, de hatalmon belül voltak. Veszélyességüket ezen túl az adta, hogy a Kisgazdapárttal együtt azokra a társadalmi rétegekre – a parasztság felső, illetve a középosztály tisztviselői és katonatiszti részére – támaszkodtak, amelyek a rendszer hagyományos bázisát adták. A jobboldal „úri” irányzata mellett immár a populista és nyíltan fasiszta jellegű vonal is megjelent. 1931-ben Böszörményi Zoltán újságíró megalakította a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspártot, amely később kaszáskeresztesek néven vált ismertté. 1932-ben Meskó Zoltán volt egységes párti politikus vezetésével létrejött a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkáspárt. Tényleges politikai erejük nem állt arányban harsány propagandájukkal, s fasiszta pártok Magyarországon csak az évtized második felében váltak fajsúlyos tényezővé.