Történeti ikonográfia

Történeti képi ábrázolásokkal (azaz történeti ikonográfiai emlékekkel) már a 19. században és a 20. század elején is foglalkoztak, sőt egyes emlékcsoportok feldolgozása is megkezdődött (Tragor Ignácz: Vác vára és képei, 1906). Azonban a történeti ikonográfiáról (a művészettörténet és a történettudomány e sajátos határterületéről), mint önálló történeti segédtudományról, nemzetközi vonatkozásban is csak 1928-tól a Nemzetközi Ikonográfiai Bizottság megalakulásától beszélhetünk. Tágabb értelemben a történeti ikonográfia vizsgálódásának tárgykörébe tartozik minden történeti képi forrás (pl. festészeti, grafikai, sokszorosított grafikai, szobrászati, numizmatikai, iparművészeti anyag). Ide tartoznak a fényképek, a filmek, s az egyéb technikákkal rögzített történeti képek is. Időben is rendkívül tág ez az anyagcsoport, mert gyakorlatilag az őskortól napjainkig léteznek ide sorolható emlékek. A történeti ikonográfia esetében kevésbé fontos a művészi kvalitás vizsgálata, művészettörténeti szempontból érdektelen alkotás is lehet fontos emlék, viszont alapvető az egyes ábrázolások hitelességének, forrásértékének vizsgálata. Tematikailag több csoportja alakult ki a régebbi történeti ikonográfiai emlékeknek. Ilyenek lehetnek a személyábrázolások (ez lehet fontos korabeli személyiség, de lehet egy egyszerű kortárs is), az adott korszak valamennyi jellemzőjével (pl. ruházat, fegyverzet, kitüntetések, használati tárgyak, interieur stb.), az egyes történelmi események földrajzi környezetének képei (tájképek, településábrázolások: veduták), a történelem adott korban fontos és jelentős eseményeinek, helyszíneinek bemutatása (vár, város stb. látképek), a politikatörténet eseményeit bemutató ábrázolások (pl. koronázások, csaták, békekötések, uralkodócsaládokkal kapcsolatos események ábrázolásai). Ide tartoznak még az egyenruházati vonatkozású ábrázolások, illetve – az egyes területek lakosságának sajátos típusait bemutató – viseletképek, népéletképek.

Magyarországon 1884-ben hozták létre (külföldi előzmények figyelembevételével), kifejezetten ikonográfiai célzattal a Magyar Történelmi Képcsarnokot. Napjainkig ez az intézmény a magyarországi történeti ikonográfiai kutatás központja.

A két világháború közötti időszakban, a modern ikonográfiai kutatás vezéralakja Vayer Lajos volt, a Magyar Történelmi Képcsarnok tudományos munkatársa, majd vezetője, e fontos gyűjtemény modern elrendezésének kialakítója. Vayer Lajos korszerű felfogásban megírt publikációkat jelentetett meg (Pázmány Péter ikonográfiája, 1935; Magyar uralkodók, 1942; Történeti művek illusztrálása, 1938; Iconografia di Eugenio di Savoia, 1938; Széchenyi képe, 1942).

Jeles személyiségek arcképeit gyűjtötték össze Balogh Jolán (Mátyás király arcképei, 1940), Dercsényi Dezső (Nagy Lajos ikonográfiája, 1941) és Kampis Antal (Rákóczi arcképek, 1937). Lepold Antal tevékenysége is jelentős (Szent István király ikonográfiája, 1938; Esztergom régi látképei, 1944). {V-337.} Borbély Andor Erdélyi városok képeskönyve 1736-ból címen publikált 1943-ban. Ide sorolható Gerevich Tibor és Genthon István A magyar történelem képeskönyve című munkája (1935).

Az 1940-es évek második felétől megnőtt az igény a korszerű történeti ikonográfiai eredmények iránt. Így következett ez pl. az 1848–1849-es centenáriumból.

Vayer Lajos további tanulmányokat publikált (Martinovics képmásai, 1946; Kossuth alakja az egykorú művészetben, 1952).

Az újabb kori magyar történeti ikonográfiai kutatás vezető személyisége Rózsa György (Budapest régi látképei. 1493–1800, 1963; Magyar történetábrázolás a 17. században, 1973; Negyvennyolc a kortársak szemével (Spira Györggyel közösen), 1973; A Történelmi Képcsarnok legszebb festményei, 1977; Városok, várak, kastélyok. Régi magyarországi látképek, 1995) és tanulmányokat (Petőfi képmásai, 1951; Kazinczy Ferenc a művészetben, 1957; A magyar vedutakutatás módszereiről, 1970; Széchenyi ikonográfiája, 1991) tett közzé a történeti ikonográfia legkülönbözőbb témaköreiben.

Elsősorban történeti portréábrázolásokat publikált Cennerné Wilhelmb Gizella (Erdélyi fejedelmi arcképsorozatok, 1975; Új portréműfajról a 18. századi magyarországi festészetben, 1982; A Magyar Nemzeti Múzeum ősgalériái, 1983; A Zrínyi család ikonográfiája, 1997).

A történeti ikonográfia fontosságára az elmúlt évtizedben több jelentős kiállítás is ráirányította a figyelmet. Példa erre az 1988-ban Budapesten, a régi nemesi portrék és rokonemlékek tárgykörét bemutató kiállítás (Főúri ősgalériák, családi arcképek. Szerkesztette Buzási Enikő) vagy az 1996-ban, a régi magyar királyábrázolásokról rendezett kiállítás Székesfehérváron (A középkori magyar királyok arcképei. Szerkesztette Fülöp Gyula).

Pandula Attila a falerisztika történeti ikonográfiai forrásairól írt tanulmányt (Die historischen ikonographischen Quellen der Phaleristik, 1999).