Nagyhatalmi tervek a Duna-medencében

A válság következtében egyre nyilvánvalóbb váltak a versailles-i békediktátum negatívumai: Közép-Európa kis államai súlyos gazdasági–társadalmi nehézségekkel küszködtek, ugyanakkor látszott az is, hogy Franciaország képtelen betölteni azt a stabilizáló szerepet, amelyet az 1920-as évek elején vállalt. A válság alatt Európa vezető államainak érdeklődése megnőtt a régióval kapcsolatban. Ezen országok kiszolgáltatottsága viszont fokozódott, ami lehetőséget teremtett a nagyhatalmaknak arra, hogy segítségnyújtás címén erősítsék politikai befolyásukat a Duna-medencében. A lehetőségeket azonban erősen behatárolták a nagyhatalmak egymás közti ellentétei, valamint az, hogy nekik maguknak milyen belső feszültségekkel kellett szembenézniük. Olaszország aktivitása nem számított új jelenségnek, ám az is köztudott volna, hogy Mussolini ambíciói lényegesen felülmúlták hazája gazdasági-katonai erejét. Angliát szinte teljesen lekötötték saját gondjai. Ennek következtében amúgy sem túl nagy érdeklődése a Duna-medence iránt tovább csökkent. Működését elsősorban arra koncentrálta, hogy vetélytársai közül senki se szerezhessen hegemón befolyást a térség fölött. Kezdetben – 1929–1930 körül – úgy tűnt, hogy az addig legfőbb patrónus meg tudja erősíteni pozícióit. Franciaországban ugyani a válság csak erős késéssel jelentkezett, s egy ideig Párizs lett Európa pénzügyi központja, ahonnan Magyarország és szomszédai viszonylag legkönnyebb kaphatták meg a hős áhított hiteleket. Ezzel magyarázható, hogy a Károlyi-kormány, bár alapjában véve a bethleni külpolitika útján haladt tovább, mégis nagyobb jelentőséget tulajdonított a francia kapcsolatnak. Pár év múlva azonban a válság Párizst is elérte, s ez olyan súlyos belpolitikai feszültséghez vezetett, amely jelentős mértékben kihatott Franciaország nemzetközi megítélésére is. A legnagyobb fordulat Németországban következett be. Stresemann halála, majd 1930-ban a Brüning-kormány hatalomra kerülése külpolitikai irányváltást eredményezett.

Berlin nagyhatalmi pozícióit immár {I-85.} nem megegyezéses taktikával, hanem a franciákkal való nyíltabb konfrontáció vállalásával próbálta elérni. Befolyása növelésének egyik legfontosabb színterét – a régebbi Mittel-Europa-tervek felelevenítésével – a Duna-medencében látta. Németország ettől kezdve növekvő figyelmet tanúsított a régió és Magyarország ügyei iránt. Berlin helyzetét két tényező befolyásolta kedvezően. Egyrészt sikerült elérni előbb 1930-ban a jóvátétel fizetésének felfüggesztését, majd egy év múlva a lausanne-i konferencián – egyszeri megváltással – annak végleges eltörlését. Másrészt ugyancsak a mozgásteret növelték a külkereskedelemben rejlő páratlan lehetőségek. Közép-Európa állami pénzügyileg Londontól, illetve Párizstól függtek. Egyikük sem tudta viszont felvásárolni azt a nagy agrárfelesleget, amellyel a régió rendelkezett. Erre csak kisebb részben Olaszország, de mindenekelőtt Németország lehetett képes. Ha az 1920-as években a magyaroknak és a többieknek a hitel volt a legfontosabb tényező gazdaságuk zavartalan működéséhez, úgy az 1930-as években a piacszerzés vált azzá. A növekvő német expanziós tervek megvalósításában, amelyek nem a náci érával kezdődtek, a külkereskedelmi kapcsolatok kiemelt jelentőséggel bírtak. A vágyak és a lehetőségek egyelőre itt sem álltak arányban álltak arányban egymással. Németország növekvő belpolitikai és gazdasági válságba süllyedt. Ebből a válságból csak 1933 januárja, azaz Hitler hatalomra jutása után sikerült csak kikerülni, amit Berlin fokozódó külpolitikai aktivitása jelzett. Hitlerrel együtt azonban újabb koncepcióváltás következett be. A Harmadik Birodalom – a Drang nach Osten jegyében – távlatilag a régió teljes politikai és gazdasági alávetését jelölte meg célként.

Az 1930-as évek elején számos közép- és nyugat-európai politikus a térség reintegrálásában, a szorosabb együttműködés gondolatában látta a gondok legjobb ellenszerét. Először Németország kísérletezett: 1931-ben megpróbált keresztülvinni egy vámuniót Ausztriával, ami a nyugati hatalmak ellenállásán hamar kudarcba fulladt, mert a politikai egység előkészítését látták benne. 1931 novemberében Benes vetette fel egy csehszlovák–magyar–osztrák, majd rövidesen Anglia javasolt a régió hat országát tömörítő vámuniót. A legnagyobb horderejűnek Tardieu francia miniszterelnök 1932-ben ismertetett terve tűnt, amely öt államot – benne Magyarországgal – kívánt egységes gazdasági blokkban tömöríteni. A különböző integrációs elképzelések sorra kudarcba fulladtak. Magyarország ugyanis status quo alapon, azaz a revízió kérdésének figyelmen kívül hagyásával, önként, külső nyomás nélkül nem volt hajlandó semmilyen szélesebb együttműködésben részt venni. Budapest véleményét az ország geopolitikai helyzeténél fogva nem lehetett teljesen figyelmen kívül hagyni. Ez az erős kényszer azonban a nagyhatalmi érdekellentétek miatt hiányzott. Különösen Berlin ellenezte az integrációs terveket, mivel azokban – többnyire joggal – németellenes politikai élet, illetve a francia befolyás konzerválási szándékát olvasta ki. Még a legjobban előkészített Tardieu-terv is csak Anglia eléggé visszafogott támogatását bírta. Az érdekellentéteket az 1933 júniusában francia, angol, német és olasz részvétellel megkötött négyhatalmi paktum sem tudta feloldani. Annak ellenére sem, hogy ez a tervezet eredetileg magába foglalta a legsúlyosabb regionális etnikai problémák orvoslását is. Ilyen körülmények között állandósult a régió kiszolgáltatottsága, ami hosszú távon Németország számára bizonyult kedvezőnek.

A magyar külpolitikát mind gazdasági {I-86.} érdekei, mind a revízió szempontja egyaránt a status quo ellenes nagyhatalmas irányába nyomta. Gömbös a kapcsolatok erősítésére törekedett Berlinnel és Rómával. Ennek demonstratív lépésekkel próbált nagyobb nyomatékot adni. Az első állam, melynek vezetőjét felkereste, Olaszország volt, de nagy feltűnést keltve – 1933 nyarán – ő látogatta meg a kormányfők közül elsőként Adolf Hitlert. Gömbös és Kánya erőfeszítéseit azonban csak gazdasági téren koronázta siker. A már említett kereskedelmi szerződések következtében a német és olasz piac az addigiaknál nagyobb mértékben nyílt meg a magyar áruk előtt. Revíziós téren az eredmények sokkal csekélyebbek voltak. Hitler világosan értésére adta a magyar kormányfőnek – lehűtve ezzel a Romániával és Jugoszláviával kapcsolatos reményeket –, hogy pillanatnyilag kizárólag Csehszlovákia ellenében hajlandó támogatni a magyar területi követeléseket. Ennek ismeretében a haza közvélemény számára szánt propagandafogásnak kell minősíteni a Gömbös által meghirdetett „békés revízió” jelszavát. A miniszterelnököt akkor és később is sokan vádolták egyoldalú németbarátsággal, a függetlenség feladásával. A vádak azonban nem mindenben bizonyultak helytállónak. Mindenekelőtt a magyar–német kapcsolatok szorosabbá válása Magyarország érdekeiből, nemzetközi kiszolgáltatottságából egyenesen következett. Gömbös szándékai – a legitimista politikusokat leszámítva – lényegében a konzervatív tábor és benne Bethlen István egyetértésével is találkozott. Különbség csak annyi volt közöttük, hogy a gyakorlati téren is sokkal ügyesebb, tapasztaltabb Bethlen jobban tartott a „pángermán” veszélytől, ennélfogva külpolitikai elgondolásaiban nagyobb szerepet szánt Angliának. 1933 novemberében elhangzott szavai utóbb próféciának bizonyultak: „…egy sötét és viharteljes idő következik, amelynek rendjén Közép-Európa kis népeire vagy a keleti szláv óriás fog kezet emelni vagy a germán Drang nach Osten vagy egymással megegyezve mindkettő.” Gömbös ilyen értelemben nagyobb illúziókat táplált Németországot illetően, azt remélve, hogy a náci ambíciókkal szemben Olaszország kellő ellensúlyt képezhet. Berlin és Budapest viszonyán az sem javított, hogy Gömbös – elődeihez hasonlóan – kevés megértést tanúsított a hazai német kisebbség kívülről is támogatott követelései iránt. Sőt, éppen ekkor az 1930-as évek első felében bontakozott ki idehaza egy nagyszabású névmagyarosítási kampány. Mindenképp kedvező tényként kell viszont értékelni, hogy a Gömbös-kormány – szintén Bethlen nyomdokain haladva – 1934. február 6-án felvette a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Ennek ellenére a magyar külpolitika egyik legsúlyosabb hibájaként kell értékelni, hogy ideológiai okok miatt az együttműködésben rejlő lehetőségeket a korszak folyamán sohasem sikerült kihasználni.

Gömbös és Mussolini. Róma, 1932

A Gömbös-éra sem múlt el nemzetközi botrányok nélkül. 1933 januárjában kiderült, hogy Olaszországból fegyverek érkeztek az ausztriai Hirtenbergbe, hogy onnan továbbszállítsák azokat Magyarországra. Az ügy körül nagy nemzetközi botrány kerekedett, míg végül a fegyvereket vissza kellett küldeni a feladónak. Hatásaiban sokkal súlyosabbnak bizonyult a marseilles-i merénylet. 1934. október 9-én meggyilkolták Sándor jugoszláv királyt és Barthou francia külügyminisztert. Magyarország, ha nem is vett részt a merénylet előkészítésében, valóban támogatta a Jugoszlávia felbomlasztásán dolgozó erőket. A vizsgálat során azonban kiderült, hogy a merényletben közreműködő horvát usztasák korábban a {I-87.} Dunántúlon található Jankapusztán is tartózkodtak egy ideig, ami már felvetette Budapest felelősségét. Mindez kínos helyzetbe hozta Gömböséket. Különösen annak a fényében, hogy mind a nagyhatalmak, mind a kisantant figyelmen kívül hagyták Olaszország valószínűsíthető szerepét a merényletben. Úgy tűnt, a magyarokra bűnbakszerep vár. Végül Róma és London támogatásával sikerült elérni, hogy a Népszövetség Tanácsa nem hozott súlyosan elmarasztaló ítéletet. Budapestre bízta az érintett magyar szervek felelősségének megállapítását és megbüntetését. A marseilles-i merénylet átmenetileg súlyos nemzetközi elszigeteltségbe taszította az országot és még jobban összekovácsolta a kisantant egységét. A hazai közvélemény nagyobbik része viszont kiállt a Gömbös-kormány mellett, így az esetnek belpolitikai hatása nem volt.

Sokkal több nehézséget okozott, hogy a náci vezetés hatalmi ambíciói, de különösen Ausztria bekebelezésére vonatkozó tervei kiváltották Olaszország ellenállását. Magyarország kényes egyensúlyozásra kényszerült azért, hogy ne veszítse el se Mussolini, se Hitler jóindulatát. Előbbi 1934 márciusában, németellenes célzattal tető alá hozta az olasz–magyar–osztrák ún. hármas egyezményt, amiből Budapest sem politikai, sem gazdasági okok miatt nem maradhatott ki. Annyit viszont elért, hogy a három ország együttműködését szabályozó római jegyzőkönyvek formailag nem mondták ki az osztrák függetlenség garantálását. Az osztrák nácik kívülről támogatott puccskísérlete 1934 júliusában tovább rontott Róma és Berlin viszonyán. Budapesten különösen aggasztónak találták, hogy Olaszország egyre jobban közeledett az európai státus quo fenntartásában leginkább érdekel Franciaország felé. Ráadásul Párizs kétoldalú szerződés megkötésével a Szovjetuniót is igyekezett bevonni a versailles-i béke támogatói közé. A francia–olasz együttműködés keretében újabb közép-európai integrációs terv készült, amely 1935 elején Duna-paktum néven vált ismertté. Jóllehet a terv ugyanolyan sorsra jutott mint a többi hasonló elképzelés, mégis nagy riadalmat okozott idehaza. Magyarországnak tehát a mozgástér bizonyos bővülése ellenére az 1930-as évek közepén számos külpolitikai nehézséggel kellett szembenéznie.