Kormányváltás a rendszervédelem jegyében

Darányi utóda – mértékadó körök szinte egyöntetű ajánlása alapján – az ambiciózus, kiváló pénzügyi szakembernek tartott és ennélfogva jó angol kapcsolatokkal rendelkező Imrédy Béla lett. Imrédy kinevezése egyúttal azt jelentette, hogy ismét markáns egyéniség került a miniszterelnöki posztra. Helyzete azonban távolról sem volt rózsásnak mondható. A nyilas párttagok száma rohamosan nőtt, 1939-re elérte a 250 ezres létszámot. Ráadásul a kormánypárt jobbszárnya, Mecsér Andrással az élen erősen rokonszenvezett velük. A Kisgazdapárt parlamenti erejét csökkentette, hogy márciusban hat képviselője kivált tőlük és önálló pártot alapítva a nyilasok felé közeledett. Aktivizálódtak a „régiek” is: április 29-én Héjjas Iván elnökletével megalakult a Fajvédők Országos Szövetsége. Emellett mind több gondot okozott hazai német kisebbség magatartása. Azon {I-101.} túl, hogy a legjelentősebb etnikumról volt szó, sorsukat a német állam mindig figyelemmel kísérte. A Gratz Gusztáv irányította Német Népművelődési Egyesület mellett 1935-ben főleg a fiatalabb generáció aktív közreműködésével Népinémet Bajtársak néven új szervezet alakult. Utóbbi arra hivatkozva, hogy a hazai németség aránya az összlakosságon belül 1920 és 1930 között 6,9%-ról 5,5%-ra csökkent – Basch Ferenc vezetésével –, határozottabban fellépett az asszimiláció minden megnyilvánulása ellen – s ez volt a fő veszély. Továbbá arra törekedett, hogy a német kisebbség magatartását politikai téren is a náci eszmék irányába orientálja.

Imrédy kezdettől fogva kompromisszumra törekedett pártja különböző frakciói között. Ennek jegyében kormánya igen reprezentatívra sikeredett. Miniszteri tárcát kapott a radikális nézeteiről ismét Rátz Jenő vagy a gömbösista Bornemissza Géza és Sztranyavszky Sándor éppúgy, mint az 1930-as évek legjobbnak tartott konzervatív politikusai, Kánya Kálmán, Keresztes-Fischer Ferenc, Teleki Pál. A kormányfő eleinte a tőle elvárt erélyt és határozottságot mutatta. Számos ún. rendtörvényt fogadtatott el az országgyűléssel. Ezekben többek között megtiltották a belügyminiszter engedéllyel nem rendelkező pártok és egyesületek működését. Az 1938. évi XVII. tc. alapján felülvizsgálták a lapalapítási engedélyeket, amely a mintegy 1300 lapból 410 megszűnését eredményezte. A sajtórendészeti törvény azonban nemcsak a nyilasokat, hanem a baloldalt is sújtotta. Szálasit újból letartóztatták és 3 év börtönre ítélték. A 3400-as miniszterelnöki rendelet pedig, legérzékenyebb csapásként, megtiltotta a közszolgálati alkalmazottaknak, hogy rendszerellenes szervezeteknek – az SZDP-t és ami fontosabb, a nyilasokat tekintették ilyennek – tagjai lehessenek. Imrédy a párton belül is csatát nyert azzal, hogy a Marton–Mecsér csoport ellenében keresztülvitte a konzervatívokhoz sorolt Kornis Gyula megválasztását képviselőházi elnökké.

A kormány igyekezett lezárni az előző kabinet által örökül hagyott feladatokat. Májusban kihirdették a zsidótörvényt, majd június elején a választójogi törvényt. Az 1938. évi XIX. tc. általánossá tette a titkos szavazást, lezárva ezzel a magyar politikai élet egyik legtöbb vitát kiváltó kérdését, ám a „jobb- és baloldali radikalizmus” megerősödésétől tartva számos biztosítékot építettek be a törvénybe. A választójogosultság követelményeinek felemelésével mintegy 300 ezerrel csökkentették a szavazati joggal rendelkezők számát és bonyolult szisztéma keretében igyekeztek további előnyöket biztosítani általában a nagy pártok, ezen belül is a kormánypárt számára.

Imrédy tisztában volt azzal, hogy elvi síkon is megfelelően kimunkált program nélkül nem lehet a szélsőjobboldal előretörését megállítani. A nemzeti–szocialista tanok ellenében fokozottabb mértékben kívánt támaszkodni a nagy tömegbefolyással rendelkező katolicizmus erejére. Az 1938-as esztendőt már korábban hivatalosan Szent István évének nyilvánították, s erről „kellő módon” kívántak megemlékezni. Májusban Eucharisztikus Világkongresszust tartottak Budapesten. A katolikus Imrédy – a protestáns államfő helyett – mindkettőben vezető szerepet vitt. Személyes népszerűsége valóban nőtt, ám a várható előnyöket csökkentette, hogy a katolikus mozgalmakon belül ez idő tájt már érezhető volt egy átrendeződési-megújhodási folyamat. Társadalom-felfogását tekintve a kormányfő meglehetősen nagy nyitottságot tanúsított az 1930-as évek új „koreszméi” {I-102.} iránt. Részben az 1931-es Quadragesimo anno pápai enciklika hatására a szociális konfliktusok kikapcsolásában nagy jelentőséget tulajdonított a korporációs rendszer bevezetésének. A „koreszméknek” tett további fontos engedményként értékelhető a széles körű állami feladatvállalás hirdetése a gazdaság területén. Emellett olyan állami szociálpolitika elfogadása, amely nem tekinti szentségnek a társadalom legvagyonosabb rétegeinek az érdekeit.