{I-105.} A szélsőjobb szorításában: a Teleki-kormány

Teleki Pállal nagy tekintélynek örvendő, nemzetközileg is ismert közéleti személyiség került a miniszterelnöki bársonyszékbe. Olyan politikus, akiről biztosan feltételezték, hogy sem gyengeségből, sem tudatosan nem lesz szélsőséges erők zászlóvivője. Társadalom-felfogását tekintve meggyőződéses konzervatív volt, aki elutasította a diktatúra minden formáját. A külföldi minták átvételével, a pártdiktatúrákkal a tradíciókat, a kipróbált „ősi alkotmányt” szállította szembe. Azt a Szent István-i állameszmét, amely – szavai szerint – nem hódító, nem tör korlátlan uralomra és túlmutat a koreszméken. Ugyanakkor Teleki – származásán felülemelkedve – sokkal fogékonyabbnak bizonyult a gondolkodás, a társadalom, az államberendezkedés terén az 1930-as években Európa-szerte bekövetkezett változások iránt. Az általa „megszűntnek” tekintett és az egyén boldogságát középpontba helyező liberalizmus helyett a „kollektív társadalom” megteremtését jelölte meg célnak. Szakítani kívánt azzal a politikusi mentalitással, amely szinte kizárólag a parlamenti munkára koncentrált. Egy szélesebb és döntően vallásos alapokon nyugvó társadalomszervező munkába kezdett. Ebbe beletartozott a korporativizmus keresztényszocialista értelmezése éppúgy, mint a cserkészet, a különböző katolikus egyesületek támogatása vagy a Táj- és Népkutató Központ felállítása. Felismerte a szociális kérdés fontosságát. A szélsőjobboldal is jórészt azzal tudott tömegeket felsorakoztatni maga mögé, hogy demagógiától sem mentesen minduntalan hangsúlyozta: nagyobb figyelmet kíván fordítani a munkás- és paraszti rétegek életkörülményeire. Bethlennel ellentétben még egy korlátozott fölreform tervével is meg tudott barátkozni. Igaz viszont, hogy bizonyos fokig nyitott volt a parlament jelentőségét csökkentő „koreszmék” iránt és könnyebben elfogadta az egyéni szabadságjogok szűkítésének lehetőségét is. A zsidókérdés állami diszkrimináción alapuló „megoldása” például elvi síkon sem állt távol tőle. Telekivel tehát egyértelműen a hazai konzervativizmus egy másik antiliberális, viszont a megváltozott körülményekhez jobban igazodó és szociálisan érzékenyebb irányzata került fölénybe.

Teleki belpolitikai szempontból talán még nehezebb körülmények között vette át a kormányrudat, mintha 1938 novemberében tett volna meg ugyanezt. Mozgásterét saját maga szűkítette tovább azzal, hogy nem fogadta vissza a disszidenseket a kormánypártba és más ellenzéki erőre sem kívánt közvetlenül támaszkodni. Elmaradt a látványos szakítás a volt miniszterelnökkel és az általa képviselt politikával. Ebben a várható német ellenkezésen túl szerepet játszott az is, hogy Teleki mindenképp meg akarta akadályozni egy újabb erős szélsőjobboldali párt létrejöttét Imrédy vezetésével. Mindezek következtében az új kormányfő pozíciója igencsak ingatag alapokon nyugodott, amit nemzetközi téren próbált ellensúlyozni. Több, a németek számára kedvező diplomáciai lépést tett és ettől nem elválasztható módon 1939 márciusában önálló akcióval, de a németek beleegyezésével elfoglalt Kárpátalját. Némedyt azonban ezzel együtt is csak fokozatosan, súlyos kompromisszumok és engedmények árán tudta semlegesíteni. Mindenekelőtt átvette elődje össze miniszterét. A Magyar Élet Mozgalom ellen nem mert nyíltan fellépni, ehelyett lényegileg beolvasztotta a kormánypártba, amely felvette a Magyar Élet Pártja nevet. Az új pártelnök, Vay László is közelebb állt Imrédyhez, {I-106.} mint a miniszterelnökhöz. A MÉM ettől kezdve mind jelentéktelenebbé vált. Márciusban sor került a honvédelmi törvény kihirdetésére. Teleki a polgári tábor meglepetésére vállalta a második zsidótörvény-javaslat parlamenti keresztülvitelét. Pedig az – beleszólva az átkeresztelés kérdésébe – súlyosan sértette a keresztény egyházak jogait is. Az egyházfők és számos konzervatív politikus együttes fellépésének eredményeképpen a felsőház jelentős változtatásokat eszközölt a törvényjavaslaton, ám éppen Teleki határozott ellenállása miatt enyhítő módosításaik többségét az egyeztető tárgyalásokon visszavonták. A javaslat így – az eredeti szigorú rendelkezéseket megtartva mint az 1939. évi IV. tc. került be a Törvénytárba. A miniszterelnök az előző kormány másik örökségével, a földkérdéssel kapcsolatban távolról sem mutatott ilyen határozottságot.

Teleki számos lépése jelezte, hogy valójában nem kíván Imrédy nyomdokain haladni. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter még februárban betiltotta a Nemzetszocialista Pártot. Ám ennek hatékonyságát csökkentette, hogy a választások hírére az rendkívül gyorsan – március 8-án – Nyiláskeresztes Párt néven újjáalakult. Április 13-án megjelent a Volksbund alapszabályzata. Ez a korábbi várakozásokkal szemben csak egy kultúregyesület működésére adott engedélyt.

Miután Telekinek sikerült kül- és belpolitikai téren valamelyest stabilizálnia a helyzetét, Horthyval feloszlattatta a képviselőházat és május végére kiírták az országgyűlési választásokat. Korábban a közigazgatási apparátus többnyire meghatározó befolyással bírt a képviselőház összetételére. Most viszont korlátozta a lehetőségeket a titkos választójog. Azt persze szinte mindenki biztosra vette, hogy a kormánypártnak így is sikerül visszaszereznie az elveszített többségét, nyitottnak tűnt azonban a várható győzelem mértéke. A választások további tétje az volt, hogy az elmúlt évek politikai fejleményei hatásaként milyen átrendeződés fog bekövetkezni az ellenzéken belül.

A választások a kormánypárt elsöprő fölényét hozták. Mandátumaik száma az 1935-ös 171-ről a pótválasztások után 187-re növekedett, ami kényelmes, több mint kétharmados többséget jelentett. A növekedés viszont csak számszerűen volt jelentős, mivel időközben – a választójogi törvény miatt – a megszerezhető helyek száma is emelkedett, 245-ről 260-ra. A sikerben a különböző jogi-technikai manipulációk jelentős szerepet játszottak. Kedvező volt a kormánypárt számára a választójogosultak számának csökkentése az 1938. évi XIX. tc. révén. A választókerületi beosztás visszásságai továbbra is fennmaradtak, sőt, vidéken, ahol a legtöbb mandátumot lehetett remélni, plurális rendszert vezettek be. Ily módon a választópolgárok voksa duplán számítódott azáltal, hogy kétszer – külön listára és külön egyéni jelöltekre – szavazhattak. Az újdonságot és a korábbiakhoz képest a legnagyobb előnyt az jelentette, hogy az ellenzéket egyik gyenge pontjukon, anyagi téren késztették erős versenyre. A jelöltállítás ugyanis sok pénzbe, a körülményektől függően személyenként 200, illetve 4500 pengőbe került. Kétségtelenül túlzás volna azonban az elsöprő sikert kizárólag ezekre a tényezőkre visszavezetni. A korábbinál élesebb versenyt mutatja, hogy az egyhangúan, azaz versenytárs nélkül elnyert 14 mandátum minden addiginál kevesebb volt. A választás megmutatta, hogy a kormány főleg a társadalom felső és középső rétegeiben erős Bázissal rendelkezik. A korábbi évek szociálpolitikai törvényei, valamint a revíziós sikerek {I-107.} is megtették a maguk hatását. A választások következtében még nagyobb hangsúlyt kapott a kormánypárt jobbratolódásának folyamata. 1935-höz képest a képviselők nagyobbik része kicserélődött. Ezzel párhuzamosan már csak néhány képviselő vallotta magát nyíltan konzervatívnak, a hajdani bethleni tábor pedig végleg eltűnt. A megmaradt gömbösisták egyfajta „jobbközépre” kerültek, a MÉP szélsőjobboldalát immár Imrédy Béla és közvetlen hívei alkották. Imrédy ugyan a párt egészén belül is nagy népszerűségnek örvendett, arra viszont a választások után sem volt elég ereje, hogy Telekit megbuktassa.

A választások nagy vesztese a baloldal és a konzervatív tábor lett. A nyilasok által felkorbácsolt és a szociális demagógia uralta közhangulatban a pártonkívüliként induló konzervatívok sorra kiestek. Bethlen ennek kapcsán keserűen jegyezte meg: „Ma nemzeti próféta csak az … aki a nemzeti érdek szent nevében zsidót früstököl, grófot ebédel, és lefekvés előtt minden földet és vagyont szétoszt, ami nem az övé.” Az 1920-as évek meghatározó politikusa nem is vállalta a jelölést. A képviselőházból kiszorulván a felsőházban kapott helyet – államfői kinevezés révén. Hasonló sorsra jutottak a disszidensek. Vonzó program, kellő szervezettség és propaganda híján mind a Kornis Gyula–Sztranyavszky Sándor vezette Keresztény Nemzeti Függetlenségi Párt, mind pedig a Bornemissza Géza–Mikecz Ödön által szervezett Nemzeti Reformpárt megbukott. Az Egyesült Keresztény Párt már korábban frakciókra bomlott és szétesett. 1938-ban meghalt a konzervatív vezetéshez tartozó, nagy tekintélyű Ernszt Sándor és a demokratikus irányzat markáns alakja, Széchényi György, a Csilléry vezette jobbszárny pedig kivált és csatlakozott a kormánypárthoz. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy 1939-ben is folytatódott az idős Zichy János nevével fémjelzett párt mélyrepülése: összesen 4 mandátumot kaptak.

Látványos és kevéssé várt bukás volt a Kisgazdapárté. Ők – a titkos szavazásban reménykedve – 88 egyéni jelöltet és 25 listát állítottak csatasorba, ami azt jelentette, hogy a megszerezhető helyek többségében indultak. Ehhez képest csak 14 képviselőjük foglalhatott helyet az új parlamentben. A kudarcot nem lehet kizárólag a hatósági diszkriminációra visszavezetni, hiszen az 1935-ben, a siker évében ugyanúgy érvényesült. Az okok között ezért nagy súllyal estek latba a pártszervezés hiányosságai, valamint az, hogy a párt a rengeteg jelölttel elaprózta erejét. Ráadásul a földreform kérdésében határtalanul demagóg nyilasok igen sok paraszti szavazatot tudtak szerezni. Átmenetileg válságba került a szociáldemokrata munkásmozgalom is. Az 1939-ben elért 5 képviselői hely részben a megváltozott külső körülményeknek, részben pedig a pártpolitika hiányosságainak volt köszönhető. Az SZDP külpolitikai síkon addig az hirdette, hogy a nemzeti sérelmek orvoslására a belső demokratizáláson keresztül, az ország függetlenségének megőrzése mellett kerülhet csak sor. A nemzetközi élet fejleményei, a revíziós sikerek ennek a programnak a kudarcát jelentették. Társulva a kormány szociálpolitikai intézkedéseivel a nemzeti érzelmektől felkorbácsolt közvélemény jelentős részének szemében már a baloldali munkásmozgalom szükségessége kérdőjeleződött meg. A védekező pozícióba szorulás egyértelmű jeleként, illetve a nemzetközi elkötelezettség hangsúlyozására 1939 januárjában a párt nevéből elhagyták a „Magyarországi” jelzőt. A külső tényezőkön túl a kudarcnak további összetevői is voltak. Az 1930-as években jelentős átrendeződési {I-108.} folyamat ment végbe az ipari munkásságon belül. Itt is új generáció nőtt fel. A fiatalokat már más mentalitás jellemezte és számukra a szociáldemokráciához tartozás már nem volt ugyanolyan magától értetődő, mint idősebb szaktársaik esetében. A generációváltással összefüggésben, illetve bizonyos gazdasági változások hatásaként átalakult az ipari munkásság szerkezete: új szakmák jelentek meg, nőtt a női munkaerő, valamint a betanított és segédmunkások aránya. Az SZDP vezetése ezekre a kihívásokra nem tudott időben megfelelő válaszokat kidolgozni. Viszonylag a legjobban a polgári liberálisok tartották magukat. Igaz a Vázsonyi-féle irányzat a zsidótörvények elleni tiltakozásul nem indult, viszont a Rassay vezette Polgári Szabadság Párt 5 mandátumot szerezve lényegében megőrizte korábbi pozícióit. A második zsidótörvény miatt elveszett mintegy 100 ezer szavazó hiányát részben pótolta a fővárosi zsidó származású nagypolgárságnak és a fiatalabb legitimista politikusoknak a támogatása. A liberálisok, de különösen a szociáldemokrácia helyzetét az is nehezítette, hogy az uralkodó közfelfogás a rendszer szempontjából a jobb- és baloldali ellenzék közül még mindig az előbbit tekintette a kisebbik rossznak.

A választás a nyilas mozgalom nagy sikerét hozta. A különböző nemzetiszocialista pártok összesen 49 helyet biztosítottak maguknak az új képviselőházban. Ezzel immár a parlamentben is a kormányzat legerősebb ellenzékévé váltak és súlyukat növelte, hogy a kormánypárt soraiból is többen szimpatizáltak velük. A rájuk leadott mintegy 900 ezer szavazat többféle tényező egymást erősítő hatásával magyarázható. Mindenekelőtt kedvezőnek tűntek a nemzetközi élet fejleményei: sokan hitték idehaza azt, hogy a sikert sikerre halmozó Hitler előbb-utóbb hatalomra fogja juttatni magyarországi elvbarátait. A nyilasok tudatosan erősítették ezeket a feltételezéseket. Szóbeszéd tárgya volt az a pénzbeli támogatás is, amelyet a náci párt biztosított a számukra. Agresszív antiszemitizmusuk, németbarátságuk egyes középosztályi körök, harsány szociális demagógiájuk pedig bizonyos szegényparaszti és munkásrétegek számára bizonyult vonzónak. Utóbbihoz kapcsolódva sikerült megnyerniük a szociáldemokrácia által nem vagy csak alig érintett munkásokat, valamint – főleg Észak-Dunántúlon – a kereszténypárti politikából kiábrándult szavazók tömegeit. Végül további adalékot jelentett a sikerhez, hogy jóllehet a nemzetiszocialista táboron belül nem sikerült felszámolnia a belső megosztottságot, az egyes pártok a választásokon nem rivalizáltak egymással.

A korszak utolsó választása nyomán összeült képviselőház politikai összetétele jól tükrözte mindazon külső és belső folyamatokat, amelyek az 1930-as években zajlottak le Magyarországon és Európában. A társadalmi átalakulás és hatásaként a parlamentben is érzékelhető jobbratolódás jelentős mértékben megnehezítette a választásokon különben győztes teleki azon szándékát, hogy hosszabb távlatokra vonatkozó politikájához a társadalom mértékadó és közvélemény-formáló csoportjainak támogatását biztosítsa.