A demokratizálódás kudarca(i) (1945–1956)

Magyarországon a II. világháború után először és utoljára az 1949-es népszámláláskor került sor a lakosság felekezeti hovatartozására vonatkozó kérdés feltevésére.

Igazán nagy módosulás az 1920-as állapotokhoz képest nem következett be, csak néhány százalékos változások regisztrálhatók. Az arányokat a mai napig hasonlóra becsülik. S azért csak becsülik, mert miután az 1949. évi alkotmány magánüggyé nyilvánította a vallást, azóta erre vonatkozó adat nem szerepelhet közokiratban, hivatalos népszámlálási kérdőíveken.

A II. világháború frontvonala 1944 ősze és 1945 tavasza között végigvonult az országon. Nyomában mindenütt pusztulás, romok, dúlás, kétségbeesés maradt, de alig csitultak el a harcok egy-egy település felett, a reménység és az új élet utáni vágy feledtette a háború borzalmait, s az emberek nagyobb része úgy érezte, hogy a háború elmúltával valóban „felszabadulás” történt. A magyar társadalom nagy tömegei remélték, hogy a német hadsereg és a magyar nemzetiszocializmus vereségével olyan gazdasági és politikai változások történnek, amelyek következtében Magyarország megindul egy modern és demokratikus társadalom irányába. S ebbe a remélt modernségbe és demokratizmusba természetesen az egyházak és az állam kapcsolatának minőségileg új alapokra való helyezését is beleértették úgy, hogy mind a vallás-, mind a lelkiismereti szabadság érvényesüljön.

A történelmi egyházak több tehertétellel léptek át a II. világháború utáni rendszerváltozásba. Az egyházak vezetői – ha nem is azonosultak vele, de – több szállal kötődtek a magát keresztény nemzetinek nevező Horthy-rendszerhez. Egy gyökerében új rendszer színre lépése eleve magában hordozta az egyházak és az állam közötti konfliktusok lehetőségét.

Az 1944. december 22-én Debrecenben megválasztott Ideiglenes Nemzeti Kormány programja teljes vallásszabadságot ígért. A felekezetek közötti egyenjogúság felé tett fontos lépés volt az 1947. évi XXXIII. tv. A bevett és az elismert vallásfelekezetek között az elismert vallásfelekezetek hátrányára fennálló különbségek megszüntetéséről, amelyet az izraelita felekezet iránt elkövetett bűnök jóvátételével is indokolva fogadott el az országgyűlés 1947. december 4-én. A törvény fölszámolta a felekezetek 1895-ben kialakított háromfázisú koordinált rendszerét, azaz a bevett, a törvényesen elismert egyházak, vallások, és az el nem ismert vagy tűrt felekezetek (szekták) szerinti megosztást. Ezzel elvileg minden olyan felekezet egyenlő lett az állam előtt, amely elismerte az állam rendjét és törvényeit. A törvény az anyagi egyenlősítés felé is lépett, de ez kellemetlen következménnyel járt a bevett felekezetekre: {II-387.} megszüntette azon előjogukat, hogy egyházi adójukat az állami adókkal együtt hajthassák be.

Az 1945 és 1948 közötti kormányok deklarált célja a szeparáció, az állam és az egyházak szétválasztása volt. Ha a bimbódzó polgári demokrácia beérhetett volna, akkor ez a szétválasztás kölcsönösen hasznos is lehetett volna. Demokratizálódás helyett azonban a demokratizálódási kísérlet kudarca következett be. A hatalom kizárólagos birtoklására – szovjet katonai segítséggel is – gátlástalanul törő Magyar Kommunista Párt a belügyi vonalat kezdettől fogva szilárdan a kezében tartotta: Farkas Mihály a belügyi államtitkár, Péter Gábor a politikai rendőrség vezetője, Pálffy György a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályának vezetője, majd 1945 novemberétől a Tildy-kormányban Nagy Imre (MKP) a belügyi, Ries István (SZDP) az igazságügyi tárca élére került. S ebben a politikai légkörben a marxista-ateista pártok a szétválasztást a „klerikális reakció” elleni harcként, az egyházakon belül pedig gyakran életre-halálra menő kultúrharcként értelmezték.

4. táblázat. Magyarország népességének felekezeti megoszlása (1949)
Felekezet	Lélekszám	%
Latin szert, római katolikus	6 240 427	67,8
Görög szert, római katolikus	248 355	2,7
Ortodox (görögkeleti)	36 010	0,4
Evangélikus	482 152	5,2
Református	2 014 707	21,9
Unitárius	9 447	0,1
Izraelita	133 862	1,5
Baptista	18 874	0,2
Egyéb	7 153	0,1
Felekezeten kívüli	12 291	0,1
Ismeretlen	1 521	0,0

Az egyházak működését korlátozó intézkedések sorát a földreform nyitja meg: kártalanítást csak ígérve, de nem adva, 1945. március 15-én az Ideiglenes Nemzeti Kormány elrendelte a 100 kh-on felüli birtokok, köztük az egyházi birtokok kisajátítását és kiosztását. Az intézkedés a katolikus egyházat érintette a legérzékenyebben: 862 704 kh-jából 765 684-et sajátítottak ki. Nemcsak a vagyonduzzasztó vagy kihasználatlan földeket sajátították ki, hanem az oktatási és szociális intézmények fenntartására szolgáló célvagyonokat is. A megmaradt kb. 80 ezer kh a plébániák és az intézmények megélhetését nem biztosította. A református egyház 102 ezer kh-jából 60 ezer az egyház tulajdonában maradt. Az evangélikus egyház birtokállománya 21 ezer kh volt. Ezek többsége nem haladta meg a kis- és középbirtokok mértékét, így nem kerültek kisajátításra. A hívekkel együtt kuláklistára került lelkipásztorok 1951-ben „önként” lemondtak a megmaradt földingatlanokról is. Kártalanítás helyett a pénzügyi kormányzat 1945 és 1948 között jövedelemkiegészítő államsegélyt, illetve tiszteletdíjat folyósított a lelkészkedő papságnak és az egyházi oktatásban, igazgatásban működő személyeknek. Állami költségvetésből fedezték a nyugdíjak és a kispapok tartásdíját is. 1948 után az államsegély mértékét az egyházakkal kötött 1948., illetve 1950. évi egyezmények rögzítették.

A koalíció éveiben az egyházak közéleti-politikai aktivitásának területe is minimálisra szűkült. Az 1945. november 4-én tartott nemzetgyűlési választásokon nem engedélyezték egy világnézeti keresztény párt, a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt indulását. A Magyar Kommunista Párt választási kudarcát az egyházak aktivitásával is magyarázta.

1946. január 31-én a nemzetgyűlés elnöke kihirdetettnek nyilvánította az 1946. évi I. tc.-et Magyarország államformájáról. A törvény eltörölte a királyságot és Magyarországot köztársaságnak nyilvánította. Ennek következtében megszűnt a magyar katolikus egyházfő közjogi szerepe. Másnap, február 1-jén a nemzetgyűlés Tildy Zoltán református lelkészt, kisgazdapárti politikust közfelkiáltással választotta meg a Magyar Köztársaság elnökévé. 1946. március 5-én a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Szaktanács és a Nemzeti Parasztpárt részvételével megalakult a Baloldali Blokk, amelynek követelései a hatalom megszerzésére irányultak. A kommunista célkitűzéseknek voltak közvetlenül az egyházak ellen irányuló, és voltak az egyházakat közvetve érintő részei. (A Baloldali Blokk kisgazdaellenes támadásával függ össze a gyöngyösi Kiss Szaléz ferences szerzetes és diákjai {II-388.} ellen kreált szovjetellenes „összeesküvés” időzítése.) Az egyházellenesség alapja a marxista-leninista materialista világnézet és a szovjet példa mellett az is volt, hogy az egyházak – jellemzően a protestánsok – ebben a régióban, így Magyarországon is nemzeti alapon szerveződtek. A római katolikus „világegyház”, de annak püspökeit külföldi hatalom nevezi ki, abba tehát az államhatalom nem tudott beleszólni.

Időközben a törvényhozás is „felkészült” a polgári erőkkel való leszámolásra. 1946. március 23-án kihirdették az 1946. évi VII. tc.-et A demokratikus államrend és a köztársaság védelméről (amit a köznyelv csak hóhértörvényként emlegetett). E törvény évtizedeken át szolgált hivatkozási alapul a tömegével gyártott koncepciós perekhez.

1946 nyarán már közvetett támadás indult az egyházak ellen: július 4-ével kezdődően több héten át Rajk László belügyminiszter – a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak (SZEB) a fasiszta szervezetek felszámolását követelő jegyzékére hivatkozva – rendeleti úton felszámolta többek között a Magyar Cserkészszövetséget, a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testületét, továbbá a KALÁSZ-t, a KIOE-t, tehát mindazokat a zömmel katolikus felnőtt és ifjúsági egyletetek, egyesületetek, amelyek addig aktívan és hatékonyan formálták a katolikus közéletet. A protestáns egyesületeket ekkor még csak felülvizsgálatra rendelték, de 1950-re ezek felszámolása is megtörtént. Csakúgy, mint az 1946-ban még meghagyott hitbuzgalmi egyesületeké. A Demokrata Néppárt 1947-es választási sikerére válaszképp a baloldal drasztikusan leszámolt az egyházi alárendeltségtől megszabadult kereszténydemokráciával is.

Ugyancsak az ifjúságért folyó harc keretében történt kísérlet 1947 tavaszán az egyházaknak az iskolákból való ki-, de legalábbis visszaszorítására: pártközi értekezleten javaslat született az iskolai hitoktatás fakultatívvá tételére. Ez az „erőpróba” akkor kudarccal végződött, de 1949. szeptember 5-én, már hatalmi pozícióból, minden előzetes tárgyalás nélkül az Elnöki Tanács 1949. évi 5. tvr.-e eltörölte a kötelező iskolai vallásoktatást és bevezette a fakultatív hitoktatást. A végrehajtási utasítás megszorításokhoz kötötte az iskolai hitoktatást, amit eleve csak az általános iskolákban és az általános gimnáziumokban engedélyezett (egyéb iskolatípusokban, pl. szakközépiskolákban nem).

A hitoktatás körüli események e két dátuma közé ékelődik az a törvény, amely az egyházak oktató-nevelő pozícióira – de egyúttal az egész nemzeti nevelésügyre – mért megsemmisítő csapást. 1948. június 16-án az Országgyűlés megszavazta az 1948. évi XXXIII. tc.-et a nem állami iskolák állami tulajdonba vételéről. Összesen 6505 iskolát államosítottak, ebből 5407 általános és népiskola, 98 tanító(nő)képző és líceum, 113 pedig gimnázium volt. Az állami státusba került volt felekezeti pedagógusok létszáma megközelítette a 18 ezer főt. (A katolikus püspöki kar 5001/1948. sz. rendeletével megtiltotta az egyháziaknak az államosított iskolákban való részvételt.) Az iskolakérdésben egyértelműen hatalmi kérdések munkáltak. A baloldali pártok totális állami iskolamonopóliumra törekedtek, míg néhány egyházfő is a „mindent vagy semmit” nézetet képviselte.

Míg az egyházak gazdasági, közéleti és oktatási pozícióit már a koalíció első éveiben felszámolták, addig a vallásgyakorlás néhány templomkapun kívüli területe még három–négy évig átvészelte a szeparációs törekvéseket. Ilyen volt a katonai lelkészet. 1945 után a katonai lelkészek a korábbi szabályzatok alapján dolgoztak tovább, azonban számuk egyre csökkent. A demokratikus hadseregben újjászervezték a tábori lelkészségeket, {II-389.} valamint a protestáns és a katolikus tábori püspökségeket. 1945 augusztusában a Honvédelmi Minisztérium felállította az izraelita lelkészetet is, ami békeidőben állandó jelleggel még soha nem létezett. Az izraelita tábori lelkészség nem lett rabbinátus, mindig csak hivatal maradt, míg a másik kettő – a katolikus és a protestáns – a püspökség elnevezést használta annak ellenére, hogy hivatalosan a HM lelkészi osztályai lettek. 1948-ra a hadseregen belül is kiéleződött a hatalmi harc. Mindinkább előtérbe került az a felfogás, hogy a tábori lelkészek csupán a reakció hadseregben felejtett csökevényei. 1948-ban sorra nyugdíjazták a tábori lelkészeket és püspökeiket. A Magyar Népköztársaság szocialista hadseregfejlesztési elveibe nem fért be a katonák hitéletének vagy lelki ügyeinek gondozása, így a tábori lelkészi szolgálat gyakorlatilag 1950 elejére, formailag 1952 tavaszára megszűnt, működése 1952 és 1994 között teljesen szünetelt. Az 1950-es évekre eltörölték a papnövendékeknek és a papoknak addig adott hadkötelezettségi kedvezményeket is. (Mindezzel a katonai szolgálat és az egyházak kérdésköre nem került le végleg a napirendről, mert a fegyveres katonai szolgálat régi – elsősorban nazarénusokat és jehovistákat érintő – problémája mellé az 1970-es évekre felsorakozott a lelkiismereti okokból történő szolgálatmegtagadás.)

A fordulat évére az egyházi oppozíció félreállítása is megkezdődött: 1949 végéig a lényegesebb egyházi posztokon őrségváltás következett be. Ezt lemondatásokkal, áthelyezésekkel, internálással vagy börtönbüntetéssel érték el: pl. Turóczy Zoltán evangélikus püspököt háborús bűntett vádjával a Nyíregyházi Népbíróság 1945-ben 10 évi fegyházra ítélte. A református egyház legnagyobb tekintélyű vezetőjét, Ravasz László Duna melléki püspököt 1948 áprilisában, Révész Imre tiszántúli püspököt 1949 szeptemberére lemondásra kényszerítették. Ordass Lajos bányakerületi püspököt 1948. október 1-jén a Budapesti Uzsorabíróság kétévi fegyházra ítélte, püspöki tisztétől pedig egy kierőszakolt egyházfegyelmi eljárás fosztotta meg. Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket 1948. december 26-án tartóztatták le, és a Budapesti Népbíróság az 1949. február 3–8. között megtartott koncepciós perben életfogytig tartó fegyházra ítélte.

A menesztett egyházi vezetők helyét és a választható világi tisztségviselők posztját a hatalomhoz lojális személyekkel töltötték be, akik ún. egyezményeket kötöttek az állammal: 1948. október 7-én a református és az unitárius egyház, december 7-én az izraelita felekezet képviselői és december 14-én az evangélikus egyház. A katolikus egyházat csak 1950-ben, radikális egyházellenes intézkedéseket követően sikerült tárgyalóasztalhoz kényszeríteni.

Az egyezmények alapján az állam (1951-től az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül) 20 (katolikusoknál 18) éven át csekély, ötévenként csökkenő összegű (s az infláció miatt tovább értéktelenedő) „személyi és dologi államsegélyben” részesítette az egyházakat. Ennek jelentős részét a működési engedéllyel rendelkező papság díjazása (kongrua) tette ki, ami egyértelmű függőségi viszonyt is teremtett. Az államsegély egyik forrása a Vallásfelekezeti Alap volt. Az alap jövedelme részben az egyházak megmaradt mezőgazdasági ingatlanjainak ellenértékéből jött létre 1951. szeptember 15-én. Az egyezményekben megszabott 20 esztendő elteltével a kormány időről időre megújította az államsegély folyósításának kötelezettségét, ez 1968 és 1990 között évi 75 millió forintot jelentett. Ezenfelül rendkívüli támogatást adhatott az állam az egyházak műemlék épületeinek helyreállításához és állagmegőrzéséhez.

Az egyezményeknek köszönhetően {II-390.} 1948-ban a reformátusok 4 fiú- és 2 leány- (1952 után 1 maradt), az evangélikusok 2 (1952 után 1 maradt), az izraeliták 1, 1950-ben a katolikusok 8 gimnáziumot kaptak vissza. Az egyházi gimnáziumok mindannak ellenére mintaiskolákká fejlődtek, hogy tanáraik rendkívül leterheltek voltak, s hogy mind fizetésben, mind egyéb állami működési hozzájárulásban hátrányban álltak az állami iskolákhoz képest.

Ezzel az intézkedéssorozattal csaknem sikerült elérni Rákosi Mátyás év eleji célkitűzését: az egyházi reakcióval az év végére végezni kell. Bár ezalatt elsősorban a katolikus egyházat értette, fenyegetése a többieknek is szólt. A szeparációt, azaz az állam és az egyházak különválasztását 1949. augusztus 18-án elfogadott alkotmány 54. §-a szentesítette. A szeparációhoz vezető folyamat tükrében természetes, hogy az egyházak teljesen kiszorultak az állami végrehajtó apparátusokból. (A csak névleg egyházi személyektől eltekinthetünk.)

Az 1950–1951-es évek egy sor egyházellenes intézkedést hoztak. 1950. május 31-én a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége határozatot hozott a mezőgazdaság fejlesztéséről és a klerikális reakció elleni harcról. Ennek egyenes következményeként ősszel felszámolták a szerzetesrendeket. Megindult a termelőszövetkezeti csoportok szervezése, a „tagosítás”, ami a maradék magántulajdon, a földbirtoklás elleni harc mellett az egyházak tagjainak, fenntartóinak egzisztenciális érdeke elleni támadás is volt.

A Magyar Dolgozók Pártja Titkársága 1951. május 4-én tartott ülésén határozatot hozott az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) felállításáról, döntött arról, hogy az erre vonatkozó törvényt a parlament fogadja el, s az ÁEH elnöke Kossa István legyen, valamint arról, hogy a Minisztertanács és az Elnöki Tanács hozzon rendelkezést, amely szerint a magasabb egyházi tisztségekre való kinevezéshez, felmentéshez, nyugdíjazáshoz, előléptetéshez az ÁEH előzetes hozzájárulása szükséges. (Ugyanezen a titkársági ülésen dolgozták ki Grősz József kalocsai érsek és több társa letartóztatását, és perének menetét.) Az állam egyházpolitikájának végrehajtására, az egyházak teljes adminisztratív ellenőrzésére létrehozott Állami Egyházügyi Hivatalról szóló 1951. évi I. sz. tv.-t az Országgyűlés május 18-án fogadta el, s másnap már hatályba is lépett.

Az egyházpolitika elvi, politikai kérdéseiben a pártközpont döntött, a kivitelezés formálisan az ÁEH-ra tartozott, de „keményebb” eszköze a politikai rendőrség volt. Rendőrségi eljárást indítottak több püspök ellen, letartóztatták, majd 15 évi börtönre ítélték Grősz József kalocsai érseket. Az ÁEH tisztviselőit behelyezték a püspöki aulákba, akik aztán ellenőrizték a levelezést és az egyházmegyei központok munkáját; kierőszakolták, hogy a nagyobb plébániákra az ekkortájt beindított katolikus békepapi mozgalom tagjait nevezzék ki, a nyakaskodó papokat pedig egyszerűen letartóztatták. Mindeközben egyes egyházi vezetők tiltakozó nyilatkozatokat tettek azon nyugati „rágalmak” ellen, amelyek szerint Magyarországon akadályozzák a vallás szabad gyakorlatát.

Mindezek mellett gátat emeltek az egyházak lelkészi állományának utánpótlása elé. Az iskolák államosítása után az egyházak kezében csak a szigorúan vett papi utánpótlást biztosító teológiai főiskolák és szemináriumok maradhattak meg, ezek is csak átmenetileg. 1951-ben bezárattak 7 katolikus szemináriumot, megszüntették a sárospataki és a pápai református akadémiát. Az egri (római katolikus), a kecskeméti (református) és a miskolci (evangélikus) jogakadémiák megszüntetését már a 4105/1949. sz. kormányrendelet elrendelte. A tudományegyetemek mellett működő teológiai {II-391.} karokat az 1950. évi 23. sz. tvr.-tel leválasztották az egyetemekről, önálló státusú és egyházi felügyelet alatt álló hittudományi akadémiákat szerveztek belőlük. Ezzel kezdődött meg az egyházi tudományosság és kultúra kirekesztése a magyar tudományos életből.

1951-ben a katolikus, a református és az evangélikus egyházak esetében a „racionalizálás” jelszavával kényszerű változtatásokat hajtottak végre az évezredes, illetve évszázados tradíciójú kormányzati beosztásokon.

Az állam mindvégig ragaszkodott a főkegyúri jog szocialista viszonyok közötti fenntartásához: 1951. július 3-án adta ki az Elnöki Tanács 1951. évi 20. sz. tvr.-ét, amely a főkegyúr jogkörébe tartozott egyházi állások betöltéséről szólt. A tvr. kimondta, hogy a főkegyúri jognak a katolikus egyház irányában lévő jogosítványát változatlanul fenntartja és azt az Elnöki Tanács gyakorolja; a fentebb említett stallumokra csak az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulásával nevezhet ki a pápa; ezt a jogot az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül gyakorolja.

Sztálin halálával (1953. március 5.) némileg csökkent az egyházi élet elnyomása. A hivatalba lépő Nagy Imre miniszterelnök expozéjában az egyházakkal szembeni adminisztratív korlátozások enyhítését helyezte kilátásba. Ezzel ellentétben a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége 1955. március 2–4-i ülésén hozott határozata túlzottnak és jobboldalinak minősítette Nagy Imre egyházpolitikáját. Június 11-én a Központi Vezetőség úgy határozott, hogy „ki kell dolgozni és végre kell hajtani azokat az adminisztratív intézkedéseket, amelyek alkalmasak az egyházak fokozottabb ellenállását visszaszorítani”. Tehát a sztálinista egyházpolitika és annak intézményei újabb erősítést kaptak. 1956. február 14–25. között azonban a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa feltárta, elemezte és elmarasztalta a „személyi kultusz káros következményeit”.