Területgyarapodás: a második bécsi döntés

A magyar kormány lényegében 1940 tavaszától szívós makacssággal törekedett az Erdély-kérdés rendezésére. Ez részben az ott élő nagyszámú magyar kisebbség létével, részben azzal a honi társadalom egészét jellemző mentalitással magyarázható, amely a „kincses Erdély” sorsát mindig is megkülönböztetett figyelemmel kísérte. Teleki eredetileg önálló akcióra gondolt, ami – a román hadsereg erejére tekintettel – nagy optimizmusról tanúskodott. A terv előtt jelenetős politikai akadályok {I-117.} is tornyosultak. Románia nemzetközi pozíciója eleinte szilárd volt. Anglia és Franciaország egyezményben vállalt garanciát biztonságára és Hitler is ellenzett minden olyan lépést, amely a térség stabilitását, illetve ezen keresztül a román olaj németországi felhasználását veszélyeztethette volna. 1940 nyarára viszont alapvetően megváltozott a helyzet. Az angol és francia támogatás elvesztette jelentőségét, a Szovjetunió pedig – precedenst teremtve Magyarországnak is – azzal a követeléssel lépett fel, hogy a románok engedjék át neki Besszarábiát. Románia megpróbált reagálni a megváltozott körülményekre és politikáját kizárólagos német orientációra átállítani, de elkésett. Külső támogatás híján át kellett engednie Besszarábiát a szovjeteknek és – német kérésre – közvetlen tárgyalásokra kényszerült a magyar kormánnyal is. Erre augusztusban, a Duna-parti Turnu Severinben került sor, mindenféle eredmény nélkül. A bukaresti kormány annyira bízott a német támogatásban, hogy maga kérte a tengelyhatalmak döntőbíráskodását Erdély ügyében. Pedig rosszul tette. Hitler nemcsak azt látta át, hogy egy esetleges helyi konfliktus megelőzése végett valamit juttatni kell a magyaroknak, hanem egyúttal keményem meg is akarta leckéztetni a külpolitikai téren későn váltó románokat. A német–olasz döntőbírói határozatot ismét a bécsi Belvedere-palotában augusztus 30-án hozták meg. Ennek alapján 43 541 négyzetkilométernyi terület került vissza Magyarországhoz, és ami idehaza a legnagyobb örömöt okozta, ebbe beletartozott Székelyföld is. A visszacsatolt országrész lakosságának 52%-a volt magyar. Az 1910-es 1,66 milliós erdélyi magyarság lélekszáma 1930-ra 1,48 millióra csökkent, majd 1941-ben 1,7 millióra ugrott. A korabeli román statisztikák ettől lényegesen eltérnek. A különbség oka nagyrészt hasonló, mint a Felvidék esetében. Észak-Erdélyben magyar számítások szerint több mint 1 milliós román, Dél-Erdélyben pedig 400 ezres magyar népesség maradt. A kisebbségekkel szembeni bánásmód a továbbiakban a két ország viszonyának egyik feszültségforrásává vált.

Bevonulás Nagyváradra, 1940. szeptember 6.

Erdélyi bevonulás a második bécsi döntést követően, 1940. szeptember

Horthy Miklós kormányzó Szatmárnémetiben, 1940. szeptember 6.

Díszszemle Kolozsvár főterén, 1940. szeptember

A Teleki-kormány lendülettel, de számos tapasztalat birtokában, előrelátással fogott hozzá a frissen szerzett területeken a politikai és társadalmi viszonyok átalakításához. Ügyeltek arra, hogy a helyi ügyek intézése és a pártpolitikai szempontok ne fonódjanak össze olyan mértékben, mint a Felvidéken. Létrejött ugyan decemberben kormánytámogató programmal az Erdélyi párt, ám fő feladatának nem az országos küzdelmekbe való beleszólást, hanem a speciális erdélyi érdekek képviseletét tartotta. Emellett a visszakerült területek értelmisége más, liberálisabb szellemiséget képviselt, mint a trianoni országé, az „öntevékeny” egyesületi életnek is sokkal gazdagabb tradíciói voltak. Teleki nem véletlenül hangsúlyozta, hogy „az erdélyiek kormányozzák önmagukat”. Az anyaországból érkezett tisztviselők magatartása ugyan számos gondot okozott, mégsem került sor nemzethűségi igazoló eljárásokra és óvatosabban jártak el a korábbi földreform revíziója kapcsán is. Növelte a nehézségeket, hogy Erdélyek a gazdaságilag elmaradottabb, szegényebb fele került vissza. Ezt szociális segélyakciók szervezésével, infrastrukturális beruházásokkal, a helyi magyar kulturális intézmények erőn felüli támogatásával igyekeztek ellensúlyozni.